Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-27 / 278. szám
Aktuális kérdések__________________________________________ A keveset igazságosan Sándor László Harasztosi Pál felvétele Kovács Éva Nyíregyháza (KM) — Sándor László, az Országos Egészségbiztosítási Önkormányzat elnöke nemrég Nyíregyháza vendége volt, s orvosokkal, az egészségbiztosítási pénztár szakembereivel találkozott. □ Milyen benyomásokat szerzett? — Örömmel tettem eleget a meghívásnak, s elégedetten távozom. Őszinte, nyílt megbeszélés részese voltam, a hallgatók elláttak kérdésekkel, s kritika is jócskán elhangzott. □ A szabolcsi látogatás egy vidéki körút, egy előadássorozat része. Milyen céllal járja az országot? — A társadalombiztosítás két részre szakadásával, a nyugdíj- és egészségbiztosítási önkormányzatok megalakulásával számos égető probléma vár megoldásra, ehhez szeretném az orvosok véleményét hallani. A legnagyobb kérdés, hogyan lehet a meglévő kevés pénzt igazságosan elosztani, a vállalkozásokat támogatni, s a gyógyszerfogyasztást úgy alakítani, hogy a beteg ne lássa kárát, s a biztosító se menjen tönkre. Szeretnénk azt is, hogy az orvosoknak jó közérzete legyen, aminek alapvető feltétele, hogy jövedelmük pozitív irányba változzon. Már csak azért is, mert az alapellátásban dolgozók munkája, terhelése az utóbbi időben alaposan megnövekedett, nem is beszélve arról, mennyivel feszítettebb lett... □ Talán Ón előtt sem titok, hogy az alapellátásban elsőként bevezetett háziorvoslás, a kártyarendszer nem csak az orvos-beteg viszonyt változtatta meg, az orvostársadalmat is megosztotta. Korábban a szakmai rangsor végére rakták a körzeti orvosokat, most hirtelen az irigyeltek sorába emelkedtek... — A teljesítményfinanszírozás bevezetése az alapellátásban kezdődött, mert itt térülhet meg leggyorsabban a befektetés. Más kérdés, hogy az egyes háziorvosi vállalkozások között igen nagy különbségek is tapasztalhatók, függően attól, hogyan támogatják az orvost az önkormányzatok. Van, ahol minden segítséget megadnak, s van, ahol akadályokat gördítenek a vállalkozások elé. Pedig a testületeknek tudniuk illene: nem kegyet gyakorolnak, nem a saját pénzüket adják, hanem azét a közösségét, amelynek vezetésére egy bizonyos időre megválasztották őket, s amely közösség egészségügyi alapellátásának biztosítása számukra törvényben rögzített feladat. A vállalkozásokat hátráltatóknak tudniuk illene: megakadályozni nem, legfeljebb némileg lassítani tudják a folyamatot. Az sem titok, ha egy önkormányzat rossz feltételeket szab a területén vállalkozni kívánó orvosoknak, előbb- utóbb otthagyják őt az orvosok... Az ellentmondások, az érdekek ütközése nemcsak helyileg, országosan is tapasztalható. Amíg 1990-ig a kormányzat volt az egészségügyben élet-halál ura, addig mára parcellázódott a dolog. Beléptek, mint tulajdonosok az ön- kormányzatok — ebbéli gondokról már tettünk említést —, s a szabad orvosválasztás bevezetésével mint fogyasztó, belépett a beteg. Mindebből következik, hogy a Népjóléti Minisztériumnak, le kell mondania eddigi egyeduralmáról, s ez, természetesen nem megy az érdekek sérelme nélkül. Lényeg, csak ne tartson soká ez a folyamat, s az orvos és a betege ne sokat szenvedjen közben. A teljesítményfinanszírozás ma még nem tökéletes, de hozzá kell tenni, nálunk fejlettebb országokban évek alatt jutottak el oda, ahová mi rekordidő alatt. □ Az újonnan megalakult egészség- és nyugdíjbiztosítási önkormányzatok máris szép eredményeket értek el, s további változtatást akarnak... — A folyamatnak még ko- rántsincs vége, de szeretném magamtól elhessegetni azt az illúziót, hogy a magyar egészségügy problémája az egészségügyön belül kezelhető, hiszen tudom, ennél sokkal bo- nyolutabb dologról van szó. Társadalompolitikai, szociális és gazdasági probléma ez, s amíg mindezekben nincs előrelépés, addig az egésszégbiz- tosítás is csak a probléma egy szeletét tudja felvállalni, s próbálja megoldani. Hiába teszi ki a lelkét az orvos az egészségügyben, ha a társadalom egésze nem lép előre. □ A kevés pénz néhány szigorító intézkedést is feltételez. Ezek egyike a táppénzrevételi feltételek állítólagos szigorítása is. — Valóban van szó változtatásról. A helyzet most úgy áll, hogy az egészségbiztosítási önkormányzat visszaadta a fogalmazóknak az erről szóló törvénytervezetet, mivel úgy érzi, a táppénzre jogosultság megállapítása alapvetően biztosítási feladat. A jelenlegi táppénzes rendszerben négy ponton is kitapintható anomália. A tizenöt napos passzív táppénz még akkor került a rendszerbe, amikor nem is tudtuk, mi az a munkanélküliség. Ez pedig azt jelenti, a tizenöt nap nem tb-ügy, hanem szociálpolitikai probléma lett. Másik lényeges gond az egy éven túli táppénzek ügye. Ma már messze nem a jogalkotók szándéka szerint működik. Célja ugyanis az volt, hogy azok kapják, akiknél remény van a gyógyulásra. Ezzel szemben azok veszik igénybe, akik munkahelyi problémákkal küszködnek. Harmadik kérdés, mely feleletre vár, lehet-e egy embernek több forrásból származó jövedelme, s ha igen, minden forrásból levonják-e a tb-járulékot, vagy csak a főmunkaidőben szerzett jövedelem számítson járulékalapnak. Mindezek a tételek együttesen jelenthetnek annyi megtakarítást, hogy 1994-ben még nem válik szükségessé a táppénzszámítás alapjainak megváltoztatása. □ Vállalkozó legyen, vagy közalkalmazott? — ez a kérdés mostanában élesen vetődik fel a magyar egészségügyben. Milyen segítséget tud Ön adni a döntéshez? — Személyes véleményem az, hogy semmi nem indokolja, hogy az egészségügyben dolgozók közalkalmazottak legyenek. Ha komolyan gondoljuk, hogy az egészségügy is a vállalkozások formájában, üzleti alapon, a teljesítmény- finanszírozással lehet igazán jól működő, sikeres, akkor hol itt a „közalkalmazottiság” helye? A közalkalmazotti lét a fejlett nyugati országokban kiváltságokat, pozitív megkülönböztetést jelent, s azt hiszem, erről ma Magyarországon az egészségügyben nem beszélhetünk. Én a vállalkozásokra szavazok, s azt gondolom, a mi társadalmunk sem spórolhatja meg, hogy a korábbinál jóval nagyobb mértékben támogassa orvosait. A francia általános orvosok például az ottani átlagjövedelem két és félszeresét keresik, ennek az aránynak előbb-utóbb nálunk is be kell következnie. z évtizedek, óta (Nyíregyházán éíő és alkotó művész 1944-ben született Újvidéken. (Diplomáját a (Magyar (Képzőművészeti főiskola nappali tagozatán szerezte 1970-ben. (Kágyrabecsült és tisztelt mesterei között tarthatja számon T/iski 'Balás Lászlót, Szentiványi' Lajost, Barcsay Jenőt, fogja az Alkotóművészek, Országos “Egyesületének, és a (Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, 1970 óta a (Bessenyei Qyörgy fanárképző főiskola rajz tanszékének, a tanára. Az évek, során igazi hazai mesterré érett, több művészgeneráció nőtt fel a kezei alatt. A nyíregyházi Városi galériában jelenleg látható tárlatára legújabb * munkáit — közöttük, akvarell portrékat — hozta el. Kevés tárgyi motívummal megalkotott képein imponáló a színgazdagság, gyönyörködtető az őszi tónusok,harmóniája. (Horváth János festményei Horváth János: Öreg A TARTALOMBÓL: ____________________ © A forma, ha francia © Pezsgős alma © Zsurzs Éva rendez © Az ugarosok földjén Vétkek, bűnök és bűnhődések Réti János A z utóbbi hetekben az ország különböző bíróságainak, különböző tanácsai néhány, korábban nagy felháborodást kiváltó bűncselekmény elkövetőivel szemben hoztak ítéletet. Olyanokra sújtott le a törvénykezés, akik a maguk idején tettükkel mélyen felkavarták a közvéleményt, tovább fokozva az állampolgárok szorongásait, félelmeit. Az úgynevezett átlagember — ahogy azt hallani lehet utcán, üzletben, vonaton és buszon — inkább kevesli a kirótt büntetéseket, mintsem elégedett volna velük. Olyat pedig, hogy bárki is sokallná, méltánytalanul szigorúnak tartaná, még nem hallottam jár- tomban-keltemben. Hát akkor hogy viszonyul egymáshoz a többségi akaraton alapuló demokrácia és a jogállamiság érvényben lévő játékszabálya? Hogyan állunk a jogok és az őket kiérdemesítő, szentesítő kötelességek egymásrahatásá- val? Gyakorta vagyok magam is az elkövetők között, amint az egyre sötétedő reggeleken gátlástalanul vágtatunk át az úttesten teljes mértékig szabálytalanul, még akkor is, ha látjuk: a távolból rendőrautó gurul felénk. Cikázunk a kereszteződéshez közelítő kocsik között, mert nem tartunk a következményektől. Leszámítva azt az egyet, hogy vagy mi számítjuk el a lépést, vagy a volán mögött ülő a féktávolságot. Mert a rendőr lehet, kétszer is meggondolja, hogy leálljon- e büntetgetni bennünket, hiszen tudja, azonnal kivágjuk a magas cét, emberi jogainkra, chartákra, meg az ENSZ-re hivatkozunk, és még örülhet az intézkedő, ha nem hívatjuk össze a Biztonsági Tanácsot, amelyik természetesen nekünk adna igazat. Elvégre mi az, hogy egy ember ne mehessen akkor és ott, ahol kedve tartja?! Kamaszkoromban el nem tudtuk volna képzelni, hogy kerékpárunkkal — ha egyáltalán volt — ne az úttesten közlekedjünk. Ma a csodamasinákkal gátlástalanul szlalo- moznak a járdán, a járókelők között az ifjoncok. Büntetéstől nem kell tartaniuk, hiszen a gyermeki jogok értelmében próbáljon valaki szólni, meg fogja kapni a magáét. Rendőri közbelépésről ne is beszéljünk, mert egy ilyen könnyen lefokozással járhat a hatáskör túllépése, a gyermek elemi jogainak megsértése miatt. De sorolhatnánk a szemetet az utcára borogató kukázó- kat, a vasútállomások össze- randítóit, vagy azokat, akik kihívó, sértő magatartásukkal feldúlják környezetük nyugalmát, és persze, számos hasonló jelenséget, ami következmény nélkül marad. Mert nekik jogaik vannak. Az elszenvedőknek vajon miért nincs joguk visszautasítani a kiszolgáltatottságot? A jogértelmezés miért pártolja az agresszív, az együttélés elemi normáira is fittyet hányó kevesebbeket a normákat tiszteletben tartó, egymásra tekintettel lévő többséggel szemben? Már a gátlástalanság miért nem jár következményekkel, hátha segítene abban, hogy később ne fajuljon bűnné. Iskolás éveimből a szigorú tanáraim emlékét áldom, és talán jobban megmaradt az általuk közvetített tananyag is bennem, mint az, amit az engedékenyek csak úgy rám bíztak. Ha nincs követelmény, nincs teljesítmény se! De nem haragszom a hajdani parkőrökre, pedellusokra, házmesterekre sem, akik csonkították ugyan jogaimat, ám közben megtanítottak arra, hogy nem egyedül vagyok a világon. Azóta sem értek egyet azzal, hogy bármelyik embernek, csak azért, mert megszületett, több legyen a joga, mint más embernek az embertársai iránti kötelessége. A hogy azzal sem, hogy a következményektől való félelem nem tart vissza senkit semmilyen elkövetéstől. De visszatart! Visszatartana! Valamennyit, valamilyen szinten bizonyára. Mert azon kívül más erő — emberség, szeretet, közösségi összetartozás stb. kiveszőben lévő érzés — sajnos, egyre kevésbé van hatással a világ menetére. A KM hétvéai melléklete KM galéria
