Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-27 / 278. szám
Kiszáradnak a fák, a lápok A vízháztartás egyensúlyát vissza kell állítani • Ha a vízgyűjtőn elégséges csapadék hullna Balogh Géza Vásárosnamény (KM) — Sok szép tája van Magyarországnak, de talán egyik sem vetekedhet a beregi Tisza- háttal. Mostanra ez a ritka természeti értékekkel dicsekedhető táj igen súlyos helyzetbe került, a teljes kiszáradás fenyegeti. Hogyan jutott idáig, miképpen lehetne megállítani a romlást? — ez volt a téma azon a vásáros- naményi tanácskozáson, melyen megjelent majd minden érintett szakember. A Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet hazánk egyik legérintetlenebb területe, ahol az ipari szennyezőforrások káros mértékben nem jelentek meg. Éppen ezért úgy tűnt, hogy e páratlan természeti értékek megóvása hosszú távon is biztosítható. Az utóbbi időszak tapasztalatai azonban azt mutatják, Bereget nem az ember tevékenysége veszélyezteti igazán, hanem a vízhiány. Bodnár Gáspár, a Felső-Ti- sza vidéki Vízügyi Igazgatóság igazgatóhelyettese adatokkal bizonyította, hogy az elmúlt egy évtizedben sok helyütt három métert is süly- lyedt a talajvíz szintje, rendkívül kritikus helyzetbe hozva a térség élővilágát. Elmúltak az aszályos évek Igaz, voltak már e tájon máskor is aszályos évek, mint például 1956 és ’60, valamint 1972 és ’73 között, de egyik sem vetekedhet a mögöttünk lévő évtizeddel. A csapadék- hiány nem tűnik ugyan aggasztónak, de ha megvizsgáljuk az éven belüli megoszlását, látható, hogy a kimondottan aszályos években a te- nyészidőszak végére kétszáz milliméter is volt a hiány. A késő őszi, téli esők, havazások javítottak ugyan az évi csapadék mennyiségén, azonban a fagyott talajra hullt csapadékjelentős része a növényzet számára hasznosulatlanul lefolyt a területről. Sajnos, arra viszont jelenleg nincs lehetőség, hogy visszatartsuk e vizeket. Az ugyanis ismert, ha tele a folyó medre, akkor az felemeli a környék talajvizeinek szintjét is, ha viszont alacsony, akkor valósággal magába szívja azt. A Tisza évi közepes vízállásait nézve látható, hogy Ti- szabecsnél egy, Vásárosna- ménynál pedig mindössze kétszer haladta meg az évi közepes vízállás a tízéves átlagot, más években lényegesen alatta volt, ráadásul a tenyészidőszakban hosszantartó, negatív rekordokat megdöntő kisvize- ket mértek. Különösen a mögöttünk lévő három esztendőben volt szembetűnő a vízhiány. A csatornák tartósan kiszáradtak, eltűnt a víz a mélyebb fekvésű területekről, de a térségre oly jellemző holtágakból is. A beregi tájon az ötvenes évek derekán még csak 3800 hektárnyi erdőt tartottak számon, mely a hatvanas évek nagy erdősítési munkáinak eredményeképpen hat és fél ezer hektárra emelkedett. Kovács Gábor, a FEFAG vállalati biztosa elmondta, hogy e terület túlnyomó többsége tölgy, s rendkívül jelentős génkészlettel rendelkezik, melyet mindenképpen ajánlatos megőrizni az utókor számára, ám a talajvízszint drasztikus csökkenése fölöttébb kétségessé teheti a sikert. Az erdőnek kárt okozott A régi erdészeknek igen könnyű volt megvalósítani a természetszerű erdőművelést, hiszen nem kellett megküzdeniük a szárazsággal, mely korántsem csak az időjárás számlájára irható. Nagy szerepet játszottak abban a belvizeket levezető csatornák is, melyek ugyan segítettek a növénytermesztésben, hiszen a lappangó vizek levezetésével lehetővé tették a tavaszi munkák időben történő elvégzését, de az erdőnek nem használt. Beregben ugyanis erdőtenyészeti szempontból káros. felesleges víz nincs. Igaz, az erdőgazda munkáját, a fakitermelést, szállítást, felújítást a jól működő víztelenítő rendszer biztonságosabbá, s rövid távon gazdaságosabbá is teheti. Ez a modell azonban nem számol a hálózat létrehozásának, fenntartásainak költségeivel, s a tartós vízhiány okozta növedék kieséssel, az ökoszisztémában bekövetkezett károsodással. Az alföldi víztereink szempontjából az aszály 1977 óta tart, összegezte a környezetvédők tapasztalatait Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója, aki ezek után feltette a kérdést: ezért az időjárást okolhatjuk-e csupán, vagy közrejátszik abban az Alföld vízháztartásának drasztikus átalakítása is? Egészen biztos, hogy a kérdés második felére igen a válasz, a jelenlegi száraz időszaknak alig lennének komolyabb következményei, ha nem borítják fel a térség vízháztartását. Az ember azonban ritkán gondolkozik hosszú távon. Nem tudja elviselni a számára kedvezőtlen, de a természeti rendszerek működéséhez szükséges állapotok kialakulását. Nem az ökológiai optimumhoz, hanem a gazdálkodás pillanatnyi igényeihez igazítja cselekedeteit. Visszatartani a felszíni vizeket Mit lehet, illetve kell ezek ismeretében tennünk? — fogalmazódott meg a kérdés a tanácskozás résztvevőiben. Nyilvánvaló, hogy a vízháztartás egyensúlyát vissza kell állítani. A legcélravezetőbbnek látszik, ha a felszíni vizeket — melyek nagy része a tavaszi hóolvadás után elfolyik — a csatornákban, a holtágak medrében visszatartják, akár szivattyúzással is. Ehhez viszont a rendszert át kell alakítani, vízkormányzó művekre van szükség, s a tározóterek biztonságos kialakítását is meg kell oldani. Vizsgálni kell annak a lehetőségét is, hogy a tiszai áradások alkalmával miképpen lehetne onnan vizet juttatni a térségbe, vagy hogyan lehetne esetleg más vízrendszerből biztosítani az itt szükséges vízmennyiséget. A naményi tanácskozás nagy eredménye, hogy a három ágazat hosszú idő után végre egy asztalhoz ült, s a vádaskodások helyett a kiutat próbálták megkeresni. Ha a kivitelezésben is ilyen nagy lesz az egyetértés, akkor remény van arra, hogy Bereg megmaradjon olyannak, amilyennek megismertük, s megszerettük. Sok helyen már a fűzfa sem bírja a szárazságot A SZERZŐ FELVÉTELE--------------------Tárca— T71 zúttal nem a Sose halunk Ej meg című filmről, és nem is a filmzenét tartalmazó CD-ről lesz szó, hanem a DAL-ról, igen, a nagybetűs dalról, a Nagy utazásról, mely egy ország slágere lett. Nem számít, látta-e valaki a filmet, ez a dal önálló útra lépett. Tehette is, hiszen Dés László nem is a film zenéjének szánta eredetileg, már sokkal előbb létezett a megírt változat. Presser és a film csak lehetővé tette a megismerést. Paradoxon, hogy maga a film közel sincs olyan jó, mint a dal. Mégis e film nélkül ma se tudnánk e parányi remekmű létezéséről. Ez a dal mindenkié. Éneklik már a gyerekek is, mert van benne vonat meg utazás, és fújják, ez az élet. Olyan egyszerűnek tűnik, ezt még ők is megértik. A szórakozóhelyeken, ahogy felhangzik, rögtön megtelik a táncparkett. Mehet eredetiben vagy szintetizátorral kísért énekes előadásában, az eredmény mindig ugyanaz, siker. A tévében a clip a filmre épít, ez természetes, bár a fantáziát béklyóba köti. A legszerencsésebb, ha valakit ez a dal éjszaka, autóvezetés közben, rádióban ér. Mondjuk ezer km külföldi út után, átlépve a magyar határt, végre bejön a Danubius, végre magyarul szólnak hozzánk, és egyszer csak ezt halljuk: „Fáradtnak tűnsz..." És mi rögtön tudjuk, ez nekünk szól, ez a hosszú út dala. Hányán, / de hányán utazunk így. Éjszaka, mert nappal meleg van és nagy a forgalom. ügy hisszük, így gyorsabban, biztosabban célhoz érünk. De mi a cél? Talán a „puha testű éjszaka”, melybe behatolni oly könnyűnek látszik, mégis várjuk már a reggelt, a természetes nappali fényeket. A fényszórók sárgájában elvesztjük tér érzékünket, már-már lecsukjuk szemünket, mert úgyse látunk semmit. Hiába erőltetjük, csak a könnyek folynak. Az autópályán, ahol viszonylagos nyugalom van, jobb esetben csak vizionálunk. Áfák átlényegülnek, az oszlopok elindulnak, a föld és az ég eggyé válik. Újra csak lecsukódik szemünk, hiszen úgyis fekete minden. Az útpadka durván ráz, de ez még visszahozhat a valóságba. Ha nem, akkor igazzá válik a legszebb és legfilozofiku- sabb sor: „mint régi jó barátokat, majd úgy fogad...” Valahová mindenképp megérkezünk. Ebben az éjszakában minden megtörténhet. A „tévedő, szétmenő utak” akárhova elvezethetnek. A felezővonal a végtelenbe visz, az útjelzőtáblák már nem számítanak. A sebességkorlátozás itt nem érvényes. Sietünk, száguldunk, talán a semmibe. A helységnevek feliratai any- nyira valószerűtlennek tűnnek. Néhány persze ismerős, de minél gyorsabban át kell haladni rajtuk, mert a cél még nem ez, a cél még oly messze van. A kilométerek, az órák lassan peregnek, agyunk "kattogó zaja” viszont egyre hangosabb, érzékeinket totálisan elnyomja. Valahogy ilyen lehet a kábítószer hatása. Testünk az ülésben, kezünk a kormányon, lábunk csak a gázon. De mi kilépünk ebből a testből, csábít az égi vágy és elindulunk az éjbe: „Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, és nem halunk meg, az ember soha el nem téved...”Hogy elégünk-e, az csak attól függ, hogy lábunk rátalál-e a fékre. Egy pillanat alatt megérkezünk. Ki hová. Mindenki tud legalább egy példát, mikor a csak egy pillanatra lecsukódott szem nem nyílott fel többé. Mégis a legtöbben megérkezünk oda, ahova elindultunk, hogy aztán új útra keljünk. „Nagy lesz az út, de mi ugye mégse várunk...” A vágyunk új útra visz, nem tehetünk róla, ez a lényegünk. C sak utána jó lenne, ha nem így szólna a befejezés: „Mivé legyek most nélküled, hová megyek így nélküled?” Magy Zsuzsanna Nagy utazás Patikamér(l)eg Angyal Sándor O rvosismerősöm mondja szomorúan: mielőtt felírja a betegnek a gyógyszert, kénytelen megkérdezni, van-e pénze rá, hogy kiváltsa. Teszi ezt azért, mert bizony az utóbbi időben úgy megugrottak az árak, hogy mélyen a pénztárcába kell nyúlnia annak, aki antibiotikumot, netán külföldről beszerzett más gyógyszert kíván fogyasztani a gyógyulás reményében... Más irányból meg azt panaszolja az intézményi ügyeletes orvos: értesítették az osztályt, elfogyott az évi keret, többet ne várjanak, osszák be, ami még van. „Ez őrület! Van olyan infúzió, amely tízezrekbe kerül. Most mi lesz?” Nyilván szelektálniuk kell: kinek létfontosságú, netán kora miatt indokolt a drága gyógyszer, az infúzió, kinél remélhető nagyobb biztonsággal a javulás, az kap, más nem kap? Végiggondolni is rémes mindezt, ami pedig nagyon anyagi valóság az egyre jobban ellehetetlenülő s beteges egészségügyben. (Azt már csak úgy zárójelben jegyzik meg az ügyben jára- tosabbak közül egyesek: mindeközben a benzinkút mellett a gyógyszertárnyitás az egyik legnagyobb üzlet napjainkban, szaporodnak is, akár a gomba, ami nem volna baj, ha a beteg nem válna még betegebbé, amikor meghallja a kiváltandó gyógyszer árát: „államilag támogatva is százasokra, ezresekre rúg.” S ezt jobbára azoknak kell állniuk, akik értéktelenedő nyugdíjukat egyre képtelenebbek beosztani élelemre, fűtésre, világításra. No meg fajdalmokat enyhítő gyógyszerekre.) Valahol valami nagyon nincs rendjén e téren — gyanakodnak sokat az érintettek közül. A magyar gyógyszeripar ismert a világon s ha nem is képes minden orvosság előállítására, bizonyára sok minden importált csodaszert „ki lehetne váltani" hazaival, ami ugye mégiscsak olcsóbb, mint a dollárért vagy márkáért vásárolt. Aztán a költségvetést készítők is nagyobb figyelemmel lehetnének a milliárdok odaítélésénél a gyógyszerek ártámogatására (hiszen az emberi élet és az egészség azért még nálunk nem lehet „piacorientált"). Vagy ott vannak az alapítványok: a fut- balltól a táncegyüttesekig bárkit egyenlő előnyök szerint szponzorálhatnak. Humánus volna az egészségre áldozókat nagyobb előnyben részesíteni. Úgyszintén jobban — akár számvevő- széki szinten is! — meg kellene vizsgálni, mit és milyen mértékben fedez a „tébé”, ahová ömlenek a különbö- zetigénylések. (Állítólag az Egészségbiztosítási Önkormányzat már nem csupán fontolgatja, hogy például a nyugati gyógyszerek gyártóitól és forgalmazóitól mindenfajta támogatást megvon, ha azok tisztes hasznukból nem engednek át egy részt az egészségügynek, a betegnek.) Valójában itt kellene kezdeni a rendteremtést: szigorúbb gazdálkodással és elszámoltatással fedezetet nyerni ahhoz, hogy a közgyógyellátásba vont orvosságok köre bővülhessen, s a patikaszerek nélkülözhetetlen fajtái elérhető áron juthatnának el a betegekhez. Kommentar________________ Tar-tó-san Szőke Judit A z otthon megteremtése a mai Magyarországon változatlanul minimum két ember életművének tekinthető. Kivéve azokat, akiknek ölükbe pottyant egy kégli és volt annyi eszük, hogy elkezdték mindig jobbra cserélni. Összehasonlítások, meggyőző számok beszélnek arról, hogy mi vagyunk, akiknek az európai fejlett vagy fejlődőben lévő országok közül a legtöbbet kell güriznünk egy új lakás megvételéért vagy felépítéséért. Egy átlagháztartás bruttó jövedelméből 7-7fi év alatt lehet kifizetni egy OTP-s átlaglakást. Nyugaton a felvehető hitel az összköltség 80-90 százalékát is elérheti. Az új rendelet szerint is akár több milliót össze lehet szedni, főleg ha az önkormányzati támogatást is beleszámítjuk. De mutassanak nekem valakit, aki meg tud felelni az összes feltételnek egyidejűleg! Mert nem baj, ha azelőtt sok gyerekes, mielőtt van hol laknia, vagy határidőre vállal gyerekeket, s tetejébe felmutathat olyan stabil munkahelyet, amely a banknak garancia. Na és persze, a jövedelem. Tetszik nekem, hogy évek alatt csak kidolgoztak a szakmai műhelyekben egy újfajta támogatási szisztémát, mely igen bátor feltételezésekre épít. Modellként szép, hogy „a gazdaság stabilizálódása mellett...”, hogy „a kamatoknak elméletileg csökkennie kell..." De ki garantálja, hogy ez így is lesz? Nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy rájöjjünk: csak akkor nem fog tonnányi súlyként nehezedni a fizetési kötelezettség, ha az adósok tartósan megfelelő reáljövedelemmel rendelkeznek. Tar- tó-san... Az új rendszerben az egyik legnagyobb rákfenétől még mindig nem tudtunk megszabadulni: a demográfiai kedvezménytől — mert mitől lenne az szocpol jellegű? Kétségtelenül humánus, hogy a gyerekek után állam- polgári jogon jár lakástámogatás, de manapság meg aztán különösen ki meri vállalni azt az állítást, hogy a gyermekszám és a szociális helyzet közé egyenlőségjel tehető? 1993 november 27., szombat HÁTTÉR Kelet-Magyarország" 3
