Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-25 / 276. szám

1993. november 25., csütörtök Kelet-Magyarország 7 Lap­kézbesítés Tisztelt Szerkesztőség! Igen nagy örömmel ta­pasztalom, hogy a Kelet- Magyarország című lapot valóban már a reggelihez megkapjuk. Erre még nem is olyan régen álmunkban sem gondolhattunk volna, hiszen mi itt a határszélen, elég távol vagyunk a szer­kesztőségtől, a terjesztők­től. Köszönet Önöknek, s a helyi kézbesítőnek, Ja- novszki Jánosnénak. Me­rem remélni, a jövőben is megelégedésünknek adha­tunk hangot. Itt ragadnám meg az al­kalmat, hogy megköszön­jem a helyi postahivatalnak, kézbesítőinek, akik a múlt­ban lehetőségeikhez képest kissé későbbi napszakban, de hiánytalanul elhozták a lapot. További jó munkát, lap­szerkesztést és ilyen jó kéz­besítést kívánok. Világosi Ernőné Mérk ▲▲▲ (A szerkesztő megjegy­zése: Több hasonló levél ér­kezik szerkesztőségünkbe. Mindez azt jelzi: a terjesz­tésben október elején be­következett változás egyre megnyugtatóbbá válik. Mert ellenkező hangvételű írások és telefonok is elju­tottak hozzánk azoktól, akik — különösen az új ter­jesztés rajtját követő első napokban — nem, vagy csak hiányosan, esetenként kapták meg a lapot. Még mostanában is előfordul ilyen jelzés, bár örömünkre szolgál, mind kevesebb számban, s ezek is jórészt a megyeszékhelyről, annak is a sűrűn lakott részéről. Ko­rábban türelmet kértünk az átállásra olvasóinktól, ezúttal köszönjük, akik ezt megadták nekünk, illeh’e az új terjesztőknek. Az újság­írók ezt még frissebb, még színesebb újsággal igyekez­nek meghálálni, s a terjesz­tést végző Inform Stúdió mind gyakorlottabb kézbe­sítői nagyobb pontosság­gal. Bizonyára ezután is előfordulnak gondok, de már több mint remény, hogy — mint a fenti levél is mutatja — az új terjesztési szisztéma olvasóink javára teret nyer.) Olvasóink figyelmébe! A szerkesztőség fenn­tartja magának azt a jo­got, hogy a beküldött leve­leket rövidítve közölje. A főszerkesztő postája az ol­vasók fóruma, a közölt levelek tartalmával a szer­kesztőség nem feltétlenül ért egyet. J Veszélyeshulladék-lerakó telep Október végén Gyulaházán jártam, és a határban egy épít­kezést vettem észre. A bejárat­nál egy tábla hirdeti: itt épül egy veszélyeshulladék-lerakó telep. Kíváncsi lettem rá, ki az, aki homoktalajra, a szőlőföldek és. legelők közepén ilyen telepet épít. Kiderült, hogy a tulajdo­nos a Kisvárdai Fékbetét Gyár. Fóliával bélelt gödörben szeretnék tárolni „ideiglene­sen” az azbesztport. Térképek és szakemberek segítségével azt is megtudtam, hogy itt a ta­lajvíz áramlási iránya északi, azaz, ha bármi „hiba” történik, az egész azbeszt bejut a talaj­vízbe: Ajak, Kisvárda, Dögé alá fog szivárogni. Bejut a növényekbe, közvetett úton az állatokba és az emberekbe. Is­merve a mai fóliákat, ez körül­belül 4-5 év. Mi lesz aztán az „ideiglenesen” itt tárolt hulla­dék sorsa? Aztán az is eszembe jutott, hogy a gyár már évek óta mű­ködik. Hová helyezték eddig az azbesztport? Az ott dolgo­zók azt állítják, hogy egysze­rűen elásták a gyárat körülve­vő üres területen. Az hiszem, nyugodtan leír­hatom, hogy az itt lakó embe­rek nevében szeretném meg­tudni az igazságot. Akik úgy érzik, hogy a kérdések megvá­laszolásában ők az illetékesek, legyenek szívesek itt a lap ha­sábjain tájékoztatást adni. Név és cím a szerkesztőségben Munkanélküli-segély, munka mellett Nekem még megvan a mun­kahelyem, s őszintén sajnálom azokat, akik elvesztik. De na­gyon megvetem az ügyeske­dőket, akik másoktól össze­szedett pénzből kapnak, s azt zsebpénznek tekintik. Azokról szeretnék írni, akik családi vállalkozásokban dolgoznak. Nagyon elterjedt — szerintem a könyvelőik jóvoltából —, hogy a férj, vagy a feleség, vagy gyermek munkanélkülire megy, de ugyanazt a munkát végzi (anyagbeszerzés, árute­rítés). Nagyon érdekes, ami­kor vége van a munkanélküli­segély folyósításnak, ugyanaz a bt., vagy kft. a további mun­kaadó. Hát ezektől nagyon sajnálom a munkanélküli-se­gélyt. G. R. Nyíregyháza Szívből jött kenyér A minap elromlott a kony­haszekrényem ajtaja. Hogy a javítás könnyebben menjen, kiürítettem a fiókot. Mi került a kezembe? Egy virágmintás papírszalvétába csomagolt szelet száraz kenyér. Amint nézegettem, szívemet meleg­ség járta át, mert eszembe ju­tott megőrzésének elgondol­koztató előzménye. Augusztus húszadika után Miskolcról jöttem haza idős nagynénémmel, kinél vendé­geskedtem az ünnepnapokon. Mielőtt elindultunk, kértem őt, csomagoljon be pár szelet ke­nyeret a vacsorához, mert a bolt már zárva lesz, mire Pe- nyigére érünk, csak másnap tudunk vásárolni. Még láttam, amint leszelte a kenyeret, de azt nem, hogy be is pakolta volna. Amikor Nyíregyházán át­szálltunk a szálkái vonatunkra, egy hosszúhajú kékszemű is­koláslány mellett kaptunk he­lyet. Már Kállósemjént is el­hagytuk, amikor eszembe ju­tott a kenyér: — Mamikám édes, betetted a kenyeret? — kérdeztem nagynénémtől. — Be — felelte nagynéném határozottan —, de azért meg­nézem. S motozni kezdett a szatyor belsejében. Már két­szer is körbetapogatta, arcán egyre halványabb lett a maga- biztosság. — Nem találom... De várj, megnézem még egyszer! Míg egyre bizonytalanab­bul, sőt kilátástalanabbul ta­pogatta a táska tartalmát, azon gondolkoztam, hogyan módo­sítom a vacsoramegoldást, ha nem lesz meg a kenyér. — Nincs... Otthon maradt — mondja nagynéném restell- kedve, belül talán kárhoztatva feledékenységét vagy azt az okot, ami elvonhatta figyelmét a fóliába csomagolt kenyér­szeletek bepakolásáról. Bán­totta a dolog. — Ne búsulj, drágám. Ha nincs, hát nincs. Ne aggódj, nem maradunk éhen, megold­juk a dolgot. Kis szomszédunk, aki csendben figyelte kenyértelen- ségünket, halkan megszólalt: — Van énnékem kenyerem, szívesen odaadom, tessenek elfogadni. Annyira meglepett bennün­ket a nem várt fordulat, hogy csak néztünk egymásra, nem tudtunk megszólalni, mintha nem jól hallottunk volna. Egy idegen kislány a vonaton fela­jánlja nekünk a kenyerét. Egy törékeny gyermek kenyeret kínál két meglett, felnőtt ide­gennek. Annyira megejtett a jelenet, a kislány teljesen ma­gától értetődő természetes egyszerűsége, szívélyessége: ennek a két néninek most nincs kenyere, neki van, s az csak természetes, hogy odaad­ja. Istenem, ha a jóság mindig ilyen természetes, ilyen magá­tól értetődő lehetne! De bol­dog is lehetne ez a világ... Nagynéném szeméből is ugyanazt az érzést olvastam ki, ami engem is átmelegített. Bölcs nyugalma azt súgta, ennyi figyelmességet bűn len­ne visszautasítani. — De kedves a kislány! Na­gyon köszönjük a figyelmes­ségét — mondta. Restelltem, hogy ilyen köny- nyen belemegy, hogy ellenve­tés nélkül elfogadná, ezért sza­badkozni kezdtem: — Nagyon meghat nem várt kedvessége, de hát csak nem vehetjük el magától az útrava- lót. Nagyon köszönjük, de ha elfogadnánk, miattunk marad­na éhen— próbáltam nagy za­varomban magyarázkodni. Ám a kislány nem hátrált, halk szerénységgel ő is érvelt: — En nemsokára otthon le­szek, rövid az út, addig nem éhezek meg, s otthon vár a vacsora, tessék nyugodtan el­fogadni, nekem nem fog hiá­nyozni. — Fogadjuk el — zárta le nagynéném mielőtt még to­vább akadékoskodnék — ne sértsük meg a kislányt, nem mindennap találkozni ennyi jószívességgel. A kenyeret elfogadtam, megköszöntem, eltettem. De valami egész úton kisugárzott abból a szelet kenyérből. Va­lami erő, ami feltöltötte a lel- kemet hittel, bizalommal. Az ifjúság egy részt sokszor elíté­lik, sajnos, legtöbbször indo­koltan is. Ez itt valami más. Beszélgetésbe elegyedtem a kislánnyal. Tudni szerettem volna, ki ő, honnan ered a ma oly ritka önzetlen segíteni aka­rása. — Balsáról jövök a barát­nőmtől, náluk töltöttem az ün­nepnapokat. Tőlük van a ke­nyér. Jánkmajtison lakom, most hazamegyek — felelgetett szűkszavúan, mint aki azt gon­dolja: ugyan, minek erről a csekélységről annyit beszélni, ez teljesen természetes dolog. Azért nem álltam meg, hogy rejtett büszkeséggel oda ne súgjam nagynénémnek: — Látod, ez is Szatmár.. Megtudtam még, hogy a kis­lányt R. Mónikának hívják, s Nyíregyházán jár gimnázium­ba. Este a vacsoránál csak az egyik szelet kenyér fogyott el. En a magam szeletjét eltettem. Emlékeztetőnek. Többet je­lentett az nekem egyszerű szokványos testi tápláléknál. Ki érti, ki nem, de így van. Jó vacsora volt. Köszönöm ne­ked, Mónika. Kormány Margit Penyige Hidegben a peronon utaznak Azt hiszem több száz bejá­rótársam nevében fogok tollat a kezembe. Záhony felől já­runk be dolgozni Nyíregy­házára. A reggeli vonatunk, amely 7 óra 6 perckor érkezik Nyíregyházára, sajnos napok óta összesen 4 vagonnal közle­kedik: 2 db I. osztályú és két darab másodosztályú kocsival. Gégénytől kezdve már csak a peronon tudunk megállni, mert ülőhely nincs. Erről a vo­nalról még mindig rengetegen járnak be dolgozni, a Nyíregy­házán tanuló diákokról nem is szólva. Nem tudom, hogy az illetékesek miként gondolták: a két másodosztályú kocsiba elférnek az emberek. Sajnos, a bérletek ára 3-5 ezer forint között mozog, és ezért talán elvárhatjuk a MAV-tól, hogy reggel, este ne álljunk a vonatokokon 1-1 órát. T. E. Még megvannak a régi szatmári falvak A véletlen hozta, hogy ke­zembe vehettem a Kelet-Ma­gyarország november 6-i hétvégi mellékletét. Érdeklődéssel olvastam a Megelevenedik a régi Szat­már című könyvismertetőt, amelyet — magam is szat­máriként — szívesen lapoz­nék, ha ugyan marad belőle, amíg újra Nyíregyházára visz utam. Ám megakadt a szemem az alábbi sorokon: „... egy el­tűnt világot idéznek a sze­münk elé. Elpusztult, kihalt vagy a másikba beleolvadt falvakat ismerünk meg be­lőle, amelyeknek még nevét sem hallottuk soha: Fény, Újtó, Sár, Vetés, Pete, Gyöngy, Homok...” Megtörténhet, hogy az én történelem tudásom hiányos, azonban nem tudom elhinni, hogy a történelmi Szatmár megyében a felsorolt helysé­gekből több is lett volna. A határ innenső oldalán eső ré­szeken ugyanis létezik Fény, Vetés, Pete, Gyöngy, Ho­mok, Sár nevű helység, nem tűnt el, nem olvadt be más helységbe, némelyik éppen­séggel virágzik. Méltány­talan tehát róluk úgy írni, mintha már nem volnának. Remélhetőleg az illető kiad­ványban sem temették el őket. Az igen sajnálatos vol­na. Ez a kis „apróság” is jelzés arról, hogy az elmúlt het­venöt év igen sokmindent ki­törölt emlékezetünkből, a mai nagy rohanásban nem jut időnk arra, hogy egymás életét, a határon túli magya­rokét is figyelemmel kísér­jük, ne soroljuk őket a letűnt múlt emlékei közé. Máriás József Szatmárnémeti Örökségbe adjuk A Pro Patria Szövetség tarpai Rákóczi Köre adott otthont annak a rendezvény­nek, mely a megyei és kár­pátaljai vezetőket fogadta. Az elhangzottakat ha egy mondatba sűríthetnénk, így hangzana: Örökségbe adjuk Magyarországot! A vezetők a közös felelős­ségre ébresztést hangsúlyoz­ták. Megvitatták a következő évi országos programot. Mindannyian egyet értettek azzal, hogy önálló szervezeti élet a kicsi és országos kö­zösséghez való tartozás nél­kül igazi nagy felfedező utak, játékok nélkül szegé­nyebben fut a gyermekek élete. Új csapat is starthoz állt a baktalórántházi általános is­kolásokból. Örömmel vet­ték, hogy a szövetség elindí­totta a Juliánus Expedíciót, aminek keretében nagy ma­gyarjaink emlékhelyeit kere­sik fel. A tarpai Rákóczi Kör beírta nevét a szövetség tör­ténetébe, amikor elsőként in­dultak útnak. Elzarándokol­tak névadójuk száműzetésé­nek helyére, Rodostóba (Tö­rökország). Rövid, megható ünnepség után elhelyezték a kegyelet virágait a fejedelem szobránál. A szülőföld megtartó sze- retetére való nevelést szíve­sen vállalják még lelkes ta­náraink, felnőtteink, akiknek csak köszönet jár érte. Wächter Péter Tarpa Ruha rászorulóknak „Ruha a rászorulóknak” címmel 1993. november 16-i számban megjelent cikkükre kénytelen vagyok válaszol­ni. A ruhákat „a szociálisan rászorulóknak, hátrányos helyzetűeknek szánták, még­is valamennyi társadalmi réteg képviseltette magát”. — Felmerült önökben az el­vihető mennyiség korlátozá­sának gondolata, s mi több a rászorultság megkérdőjele­zése is. Miért? Aki odament, aki képes volt sorban állni és órákat várni, mindegy, hogy milyen társadalmi rétegből jött, de valami összekötötte akár a rongyosabb ruházatú, akár a másabb bőrszínű embertár­saival. S ez a valami a szük­ség! Rokkantnyugdíjas, beteg, most már özvegy is, értelmi­ségi rétegből való vagyok, s talán a jó Isten vezérelt oda, ahol találtam egy fekete ka­bátot magamnak a gyászom­hoz, amire bizony nem lett volna 15 ezer forintom. Igaz, három napon keresztül tisztí­tottam, vasaltam, de meg­becsültem, és köszönöm an­nak, akinek mindez eszébe jutott, s nem válogatott a rá­szorulók között. Mert aki odament és ho­zott is el valamit — higgyék el — rászorult. Tisztelettel: K. Z.-né (Egy a rászorultak közül) Rokkantnyugdíjba 35 évesen Tisztelt Szerkesztőség! Kérem önöket, hogy rövid reagálásomat a „Menekülés a rokkantnyugdíjba” című cikkükre közöljék. Két idült betegséggel a há­tam mögött vállaltam mun­kát 1988. novemberében Fe­hérgyarmaton. Itt a mostoha körülmények, az időjárás vi­szontagságai tovább súlyos­bították ízületi gyulladáso­mat és állandósult a felső légúti megbetegedésem. Ez sorozatos betegállomány­hoz vezetett, amit a vezetőm (munka)könyvjutalommal honorált. Többszöri kérésem ellenére sem tett semmit a munkakörülmények javítá­sáért, viszont a sok táppénz miatt rövid úton lapátra tett. Állapotom azóta tovább romlott, a szeles, esős, hideg időben nem tudok a szabad­ban tartózkodni. így munkát sem kapok, egyetlen lehető­ségem a rokkantnyugdíj: 35 évesen. Vagy: szembefutni a gyorsvonattal. S. I. Olcsvaapáti

Next

/
Thumbnails
Contents