Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-25 / 276. szám
1993. november 25., csütörtök Kelet-Magyarország 7 Lapkézbesítés Tisztelt Szerkesztőség! Igen nagy örömmel tapasztalom, hogy a Kelet- Magyarország című lapot valóban már a reggelihez megkapjuk. Erre még nem is olyan régen álmunkban sem gondolhattunk volna, hiszen mi itt a határszélen, elég távol vagyunk a szerkesztőségtől, a terjesztőktől. Köszönet Önöknek, s a helyi kézbesítőnek, Ja- novszki Jánosnénak. Merem remélni, a jövőben is megelégedésünknek adhatunk hangot. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem a helyi postahivatalnak, kézbesítőinek, akik a múltban lehetőségeikhez képest kissé későbbi napszakban, de hiánytalanul elhozták a lapot. További jó munkát, lapszerkesztést és ilyen jó kézbesítést kívánok. Világosi Ernőné Mérk ▲▲▲ (A szerkesztő megjegyzése: Több hasonló levél érkezik szerkesztőségünkbe. Mindez azt jelzi: a terjesztésben október elején bekövetkezett változás egyre megnyugtatóbbá válik. Mert ellenkező hangvételű írások és telefonok is eljutottak hozzánk azoktól, akik — különösen az új terjesztés rajtját követő első napokban — nem, vagy csak hiányosan, esetenként kapták meg a lapot. Még mostanában is előfordul ilyen jelzés, bár örömünkre szolgál, mind kevesebb számban, s ezek is jórészt a megyeszékhelyről, annak is a sűrűn lakott részéről. Korábban türelmet kértünk az átállásra olvasóinktól, ezúttal köszönjük, akik ezt megadták nekünk, illeh’e az új terjesztőknek. Az újságírók ezt még frissebb, még színesebb újsággal igyekeznek meghálálni, s a terjesztést végző Inform Stúdió mind gyakorlottabb kézbesítői nagyobb pontossággal. Bizonyára ezután is előfordulnak gondok, de már több mint remény, hogy — mint a fenti levél is mutatja — az új terjesztési szisztéma olvasóink javára teret nyer.) Olvasóink figyelmébe! A szerkesztőség fenntartja magának azt a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. A főszerkesztő postája az olvasók fóruma, a közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. J Veszélyeshulladék-lerakó telep Október végén Gyulaházán jártam, és a határban egy építkezést vettem észre. A bejáratnál egy tábla hirdeti: itt épül egy veszélyeshulladék-lerakó telep. Kíváncsi lettem rá, ki az, aki homoktalajra, a szőlőföldek és. legelők közepén ilyen telepet épít. Kiderült, hogy a tulajdonos a Kisvárdai Fékbetét Gyár. Fóliával bélelt gödörben szeretnék tárolni „ideiglenesen” az azbesztport. Térképek és szakemberek segítségével azt is megtudtam, hogy itt a talajvíz áramlási iránya északi, azaz, ha bármi „hiba” történik, az egész azbeszt bejut a talajvízbe: Ajak, Kisvárda, Dögé alá fog szivárogni. Bejut a növényekbe, közvetett úton az állatokba és az emberekbe. Ismerve a mai fóliákat, ez körülbelül 4-5 év. Mi lesz aztán az „ideiglenesen” itt tárolt hulladék sorsa? Aztán az is eszembe jutott, hogy a gyár már évek óta működik. Hová helyezték eddig az azbesztport? Az ott dolgozók azt állítják, hogy egyszerűen elásták a gyárat körülvevő üres területen. Az hiszem, nyugodtan leírhatom, hogy az itt lakó emberek nevében szeretném megtudni az igazságot. Akik úgy érzik, hogy a kérdések megválaszolásában ők az illetékesek, legyenek szívesek itt a lap hasábjain tájékoztatást adni. Név és cím a szerkesztőségben Munkanélküli-segély, munka mellett Nekem még megvan a munkahelyem, s őszintén sajnálom azokat, akik elvesztik. De nagyon megvetem az ügyeskedőket, akik másoktól összeszedett pénzből kapnak, s azt zsebpénznek tekintik. Azokról szeretnék írni, akik családi vállalkozásokban dolgoznak. Nagyon elterjedt — szerintem a könyvelőik jóvoltából —, hogy a férj, vagy a feleség, vagy gyermek munkanélkülire megy, de ugyanazt a munkát végzi (anyagbeszerzés, áruterítés). Nagyon érdekes, amikor vége van a munkanélkülisegély folyósításnak, ugyanaz a bt., vagy kft. a további munkaadó. Hát ezektől nagyon sajnálom a munkanélküli-segélyt. G. R. Nyíregyháza Szívből jött kenyér A minap elromlott a konyhaszekrényem ajtaja. Hogy a javítás könnyebben menjen, kiürítettem a fiókot. Mi került a kezembe? Egy virágmintás papírszalvétába csomagolt szelet száraz kenyér. Amint nézegettem, szívemet melegség járta át, mert eszembe jutott megőrzésének elgondolkoztató előzménye. Augusztus húszadika után Miskolcról jöttem haza idős nagynénémmel, kinél vendégeskedtem az ünnepnapokon. Mielőtt elindultunk, kértem őt, csomagoljon be pár szelet kenyeret a vacsorához, mert a bolt már zárva lesz, mire Pe- nyigére érünk, csak másnap tudunk vásárolni. Még láttam, amint leszelte a kenyeret, de azt nem, hogy be is pakolta volna. Amikor Nyíregyházán átszálltunk a szálkái vonatunkra, egy hosszúhajú kékszemű iskoláslány mellett kaptunk helyet. Már Kállósemjént is elhagytuk, amikor eszembe jutott a kenyér: — Mamikám édes, betetted a kenyeret? — kérdeztem nagynénémtől. — Be — felelte nagynéném határozottan —, de azért megnézem. S motozni kezdett a szatyor belsejében. Már kétszer is körbetapogatta, arcán egyre halványabb lett a maga- biztosság. — Nem találom... De várj, megnézem még egyszer! Míg egyre bizonytalanabbul, sőt kilátástalanabbul tapogatta a táska tartalmát, azon gondolkoztam, hogyan módosítom a vacsoramegoldást, ha nem lesz meg a kenyér. — Nincs... Otthon maradt — mondja nagynéném restell- kedve, belül talán kárhoztatva feledékenységét vagy azt az okot, ami elvonhatta figyelmét a fóliába csomagolt kenyérszeletek bepakolásáról. Bántotta a dolog. — Ne búsulj, drágám. Ha nincs, hát nincs. Ne aggódj, nem maradunk éhen, megoldjuk a dolgot. Kis szomszédunk, aki csendben figyelte kenyértelen- ségünket, halkan megszólalt: — Van énnékem kenyerem, szívesen odaadom, tessenek elfogadni. Annyira meglepett bennünket a nem várt fordulat, hogy csak néztünk egymásra, nem tudtunk megszólalni, mintha nem jól hallottunk volna. Egy idegen kislány a vonaton felajánlja nekünk a kenyerét. Egy törékeny gyermek kenyeret kínál két meglett, felnőtt idegennek. Annyira megejtett a jelenet, a kislány teljesen magától értetődő természetes egyszerűsége, szívélyessége: ennek a két néninek most nincs kenyere, neki van, s az csak természetes, hogy odaadja. Istenem, ha a jóság mindig ilyen természetes, ilyen magától értetődő lehetne! De boldog is lehetne ez a világ... Nagynéném szeméből is ugyanazt az érzést olvastam ki, ami engem is átmelegített. Bölcs nyugalma azt súgta, ennyi figyelmességet bűn lenne visszautasítani. — De kedves a kislány! Nagyon köszönjük a figyelmességét — mondta. Restelltem, hogy ilyen köny- nyen belemegy, hogy ellenvetés nélkül elfogadná, ezért szabadkozni kezdtem: — Nagyon meghat nem várt kedvessége, de hát csak nem vehetjük el magától az útrava- lót. Nagyon köszönjük, de ha elfogadnánk, miattunk maradna éhen— próbáltam nagy zavaromban magyarázkodni. Ám a kislány nem hátrált, halk szerénységgel ő is érvelt: — En nemsokára otthon leszek, rövid az út, addig nem éhezek meg, s otthon vár a vacsora, tessék nyugodtan elfogadni, nekem nem fog hiányozni. — Fogadjuk el — zárta le nagynéném mielőtt még tovább akadékoskodnék — ne sértsük meg a kislányt, nem mindennap találkozni ennyi jószívességgel. A kenyeret elfogadtam, megköszöntem, eltettem. De valami egész úton kisugárzott abból a szelet kenyérből. Valami erő, ami feltöltötte a lel- kemet hittel, bizalommal. Az ifjúság egy részt sokszor elítélik, sajnos, legtöbbször indokoltan is. Ez itt valami más. Beszélgetésbe elegyedtem a kislánnyal. Tudni szerettem volna, ki ő, honnan ered a ma oly ritka önzetlen segíteni akarása. — Balsáról jövök a barátnőmtől, náluk töltöttem az ünnepnapokat. Tőlük van a kenyér. Jánkmajtison lakom, most hazamegyek — felelgetett szűkszavúan, mint aki azt gondolja: ugyan, minek erről a csekélységről annyit beszélni, ez teljesen természetes dolog. Azért nem álltam meg, hogy rejtett büszkeséggel oda ne súgjam nagynénémnek: — Látod, ez is Szatmár.. Megtudtam még, hogy a kislányt R. Mónikának hívják, s Nyíregyházán jár gimnáziumba. Este a vacsoránál csak az egyik szelet kenyér fogyott el. En a magam szeletjét eltettem. Emlékeztetőnek. Többet jelentett az nekem egyszerű szokványos testi tápláléknál. Ki érti, ki nem, de így van. Jó vacsora volt. Köszönöm neked, Mónika. Kormány Margit Penyige Hidegben a peronon utaznak Azt hiszem több száz bejárótársam nevében fogok tollat a kezembe. Záhony felől járunk be dolgozni Nyíregyházára. A reggeli vonatunk, amely 7 óra 6 perckor érkezik Nyíregyházára, sajnos napok óta összesen 4 vagonnal közlekedik: 2 db I. osztályú és két darab másodosztályú kocsival. Gégénytől kezdve már csak a peronon tudunk megállni, mert ülőhely nincs. Erről a vonalról még mindig rengetegen járnak be dolgozni, a Nyíregyházán tanuló diákokról nem is szólva. Nem tudom, hogy az illetékesek miként gondolták: a két másodosztályú kocsiba elférnek az emberek. Sajnos, a bérletek ára 3-5 ezer forint között mozog, és ezért talán elvárhatjuk a MAV-tól, hogy reggel, este ne álljunk a vonatokokon 1-1 órát. T. E. Még megvannak a régi szatmári falvak A véletlen hozta, hogy kezembe vehettem a Kelet-Magyarország november 6-i hétvégi mellékletét. Érdeklődéssel olvastam a Megelevenedik a régi Szatmár című könyvismertetőt, amelyet — magam is szatmáriként — szívesen lapoznék, ha ugyan marad belőle, amíg újra Nyíregyházára visz utam. Ám megakadt a szemem az alábbi sorokon: „... egy eltűnt világot idéznek a szemünk elé. Elpusztult, kihalt vagy a másikba beleolvadt falvakat ismerünk meg belőle, amelyeknek még nevét sem hallottuk soha: Fény, Újtó, Sár, Vetés, Pete, Gyöngy, Homok...” Megtörténhet, hogy az én történelem tudásom hiányos, azonban nem tudom elhinni, hogy a történelmi Szatmár megyében a felsorolt helységekből több is lett volna. A határ innenső oldalán eső részeken ugyanis létezik Fény, Vetés, Pete, Gyöngy, Homok, Sár nevű helység, nem tűnt el, nem olvadt be más helységbe, némelyik éppenséggel virágzik. Méltánytalan tehát róluk úgy írni, mintha már nem volnának. Remélhetőleg az illető kiadványban sem temették el őket. Az igen sajnálatos volna. Ez a kis „apróság” is jelzés arról, hogy az elmúlt hetvenöt év igen sokmindent kitörölt emlékezetünkből, a mai nagy rohanásban nem jut időnk arra, hogy egymás életét, a határon túli magyarokét is figyelemmel kísérjük, ne soroljuk őket a letűnt múlt emlékei közé. Máriás József Szatmárnémeti Örökségbe adjuk A Pro Patria Szövetség tarpai Rákóczi Köre adott otthont annak a rendezvénynek, mely a megyei és kárpátaljai vezetőket fogadta. Az elhangzottakat ha egy mondatba sűríthetnénk, így hangzana: Örökségbe adjuk Magyarországot! A vezetők a közös felelősségre ébresztést hangsúlyozták. Megvitatták a következő évi országos programot. Mindannyian egyet értettek azzal, hogy önálló szervezeti élet a kicsi és országos közösséghez való tartozás nélkül igazi nagy felfedező utak, játékok nélkül szegényebben fut a gyermekek élete. Új csapat is starthoz állt a baktalórántházi általános iskolásokból. Örömmel vették, hogy a szövetség elindította a Juliánus Expedíciót, aminek keretében nagy magyarjaink emlékhelyeit keresik fel. A tarpai Rákóczi Kör beírta nevét a szövetség történetébe, amikor elsőként indultak útnak. Elzarándokoltak névadójuk száműzetésének helyére, Rodostóba (Törökország). Rövid, megható ünnepség után elhelyezték a kegyelet virágait a fejedelem szobránál. A szülőföld megtartó sze- retetére való nevelést szívesen vállalják még lelkes tanáraink, felnőtteink, akiknek csak köszönet jár érte. Wächter Péter Tarpa Ruha rászorulóknak „Ruha a rászorulóknak” címmel 1993. november 16-i számban megjelent cikkükre kénytelen vagyok válaszolni. A ruhákat „a szociálisan rászorulóknak, hátrányos helyzetűeknek szánták, mégis valamennyi társadalmi réteg képviseltette magát”. — Felmerült önökben az elvihető mennyiség korlátozásának gondolata, s mi több a rászorultság megkérdőjelezése is. Miért? Aki odament, aki képes volt sorban állni és órákat várni, mindegy, hogy milyen társadalmi rétegből jött, de valami összekötötte akár a rongyosabb ruházatú, akár a másabb bőrszínű embertársaival. S ez a valami a szükség! Rokkantnyugdíjas, beteg, most már özvegy is, értelmiségi rétegből való vagyok, s talán a jó Isten vezérelt oda, ahol találtam egy fekete kabátot magamnak a gyászomhoz, amire bizony nem lett volna 15 ezer forintom. Igaz, három napon keresztül tisztítottam, vasaltam, de megbecsültem, és köszönöm annak, akinek mindez eszébe jutott, s nem válogatott a rászorulók között. Mert aki odament és hozott is el valamit — higgyék el — rászorult. Tisztelettel: K. Z.-né (Egy a rászorultak közül) Rokkantnyugdíjba 35 évesen Tisztelt Szerkesztőség! Kérem önöket, hogy rövid reagálásomat a „Menekülés a rokkantnyugdíjba” című cikkükre közöljék. Két idült betegséggel a hátam mögött vállaltam munkát 1988. novemberében Fehérgyarmaton. Itt a mostoha körülmények, az időjárás viszontagságai tovább súlyosbították ízületi gyulladásomat és állandósult a felső légúti megbetegedésem. Ez sorozatos betegállományhoz vezetett, amit a vezetőm (munka)könyvjutalommal honorált. Többszöri kérésem ellenére sem tett semmit a munkakörülmények javításáért, viszont a sok táppénz miatt rövid úton lapátra tett. Állapotom azóta tovább romlott, a szeles, esős, hideg időben nem tudok a szabadban tartózkodni. így munkát sem kapok, egyetlen lehetőségem a rokkantnyugdíj: 35 évesen. Vagy: szembefutni a gyorsvonattal. S. I. Olcsvaapáti
