Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-13 / 266. szám
1993. twvemßer A ‘Keht-Maqijarorszáq hétvéfli rneííélfiete 1 5 Barangolás a szálkái közelséget illeti, tényleg igaz. A négyszáz- hetvenegyes úton Mátészalka kocsival bő öt perc, Vásáros- namény a másik irányban sem sokkal több, mint negyedóra. Ópályi az út tengelyében fekszik. Szakszerűen fogalmazva: a központja orsós szerkezetű, maga a falu keresztutcás elrendezésű. Mindezeken kívül talán a legjellemzőbb vonása az — amiben a jó és a rossz motívumok egyaránt felfedezhetők —, hogy átmenő község. Vagyis: aki nem tér le a főút- ról a keresztutcákba, aligha tud meg valamit Pályiról. Mindig is nagy volt a mobilitás errefelé, ami a nyitottság szempontjából kedvező, viszont a helyhez kötődést illetően már kevésbé pozitívum. A krónikák Ópályit az 1200-as évektől említik. Adatok bizonyítják, hogy egy a Gut-Keled nemzetséghez tartozó Kozma fia Pál nevű földbirtokos faluja volt, maga a településnév is a birtokviszonyra utal: a Pálé, Palié. A rövid ismertető után nekivágunk a barangolásnak. A polgármester felajánlja szíves kalauzolását, én meg örülök, mert mint megtudom: az egykori tanácselnökből lett első ember maga is szívesen búvárkodik a régi iratokban, s bár nem helybeli születésű, 1971 óta tartó ittléte hitelessé teszi a jelenre vonatkozó megállapításait. Egyelőre a főúton megyünk, s tényleg jól látható, amiről már korábban szó volt: Szabolcs és Szatmár határán járunk. A nyíri rész homokos talajú, dombos vidék, a másik—jóval alacsonyabban terül el — síkság. Valaha az Ecsedi láp lenyúlt egészen idáig. Kijutunk a Krasznához, fel a sáros, latyakos hídra. Tisztább időben és főként tavasszal, nyáron biztosan sokkal szebb a táj, de így, az október végi ködökben bizony eléggé lehangoló. Gazos a part, alacsony a zöldesfekete víz, szomorú az egész. — Jól lehet itt fácá- nozni, horgászni, csak erről sem sokan tudnak — jegyzi meg az idő közben hozzánk csapódott Svéda István iskolaigazgató. Bár lassacskán kezdenek felfedezni bennünket. Egyre többen jönnek ide lakni Mátészalkáról. Igaz, Ópályi időnként nagyobb szerepet játszott a térségben, mint Szalka. Pl. előbb volt vásártartási joga, és itt már száz éve volt elöljáróság. Bármerre járunk, a gazdagság jelei ötlenek a szemünkbe. Palotányi, frissiben épült házak, nagy porták, hosszan szalagozó kertek. Mint megtudom, a históriai okok ebben is meghatározóak. Ezen az agrárkultúrájú vidéken a jószágtartás — a szarvasmarha-, a sertéstenyésztés — mindig hozta a pénzt, lehetett vinni a termékeket a piacra, élénk volt a kereskedelem. S hogy most mi a helyzet? — Egy példát, illusztrációként — kezdeményez a polgár- mester. Ez év márciusában kellett bejelenteni az igényt a gázbekötésre. A 840 lakás közül 671-ben kérték a szolgáltatást, pedig 35 ezrest kellett leperkálni. Persze, azért Pályiban sem kolbászból fonják a kerítést. A munkanélküliek száma 500 körül mozog. A gazdasági változások előtt 100-150 fős brigádok jártak el építeni a fővárosba, most meg itt állnak a nulla ponton. A szociálpolitika a költségvetés egy- tizedét viszi el évente, ami majd 10 milliót tesz ki. Az etnikai kisebbség fogalma itt, a valóságban „átértelmezendő”: a lakosság egyharmada cigány, s bizony a szoc.pol. pénzekre szinte kizárólag ők számítanak. És tényleg! Most is sokan várakoznak a posta előtt az utalványra. Persze, várakozni egyszerűbb, mint munkát vállalni, de ki lehet igazán okos ebben a rendkívül összetett kérdésben? Főként, ha munka sincs... Sok az öreg, a leszázalékolt, a nehéz sorsú ember is. Szolnoki Pálné valaha a MOM-ban dolgozott betanított munkásként. — Most 50%-os leszázalékolt vagyok, a férjem hasonló helyzetben van. Nem élünk köny- nyen, az biztos. Eléggé elöregedett a falu, félezernél több a nyugdíjas. Úgy próbálnak segíteni rajtuk, ahogy tudnak. A szociális diszkont ABC pl. igazi különlegesség a megyében. Igen kedvezőek az árak, s van a dolognak még egy apró furfangja: a szociális segélykeret egy részét mindenki itt kell, hogy levásárolja. Hogy aztán apadó vagy növekvő falu-e Ópályi, ezt még Szabó Bertalan az új köztemető gondnoka sem igen tudja pontosan megállapítani. Pedig hát, ő aztán ott van minden ko- porspletételnél. — 1980 óta van ravatalozónk, akkor nyitottuk meg az új temetőt is — mondja. Évente itt adjuk meg a végtisztességet mintegy félszáz Ópályi polgárnak, ehhez képest—jóllehet minden évben 53-54 kisded látja meg a napvilágot — a három-négy „többlet” tényleg elenyésző. Mégsem fogyatkozunk —- jegyzi meg a mindenre figyelő polgármester —, sok a betelepülő. Ki ezért, ki azért jön. De azt nem lehet tagadni: a falu nagyfokú urbanizáltsága, ami igazán vonzó lehet. 198Ó óta mindig gyarapodtunk valamivel. Csak felsorolásképpen: tomatermes általános iskola, vezetékes vízszolgáltatás, telefonhálózat, most meg a gáz. 89 óta pedig minden útunk szilárd burkolatú. Van óvodánk, művelődési házunk, benne könyvtár, van posta, körzeti orvosi rendelő, és két gyönyörű, műemlék jellegű templomunk. Harminchat szakmai vállalkozó szolgáltatását veheti igénybe a lakosság, még maszekbuszosunk is van. A nagy ismerkedésben, beszélgetésben alig vesszük észre, hogy már szólít a levesharang. Gyors pillantás a faluközpont háborús emlékművére, a Bíró Lajos alkotta Galambos Béla felvétele pietára, aztán irány a sulimenza. Gyorsan bekapjuk a tarhonyalevest meg a káposztáskockát, aztán templomnézőbe indulunk. Igazi építészeti különlegesség a klasszicista homlokzatú, de valójában az 1600-as évek elején emelt református templom. Veress Imre tiszteletes úr szerény büszkeséggel vezet végig a szépen rendbehozott szentegyházon. Megmutatja az 1643-ban készült Úr asztalát, a falon pedig a Gönci zsinat évéből származó (1638) feliratot: Talita kumi! (Kelj fel és járj!) A tempolmfalon levő freskó a törökök rákarcolta „graffitikkel” már csak ráadás az ámulatunkhoz. De ugyanígy járunk a „csak” kétszáz éves görög katolikus templommal is, melynek neobarokk ikonosztázáról egy külön írásba kívánkozó „regényt” mesél Dam- janovics Pál esperes úr. Itt még a toronyba is felmászunk a rozoga lépcsőkön. K inézek a berá- csozott ablakon. Alattunk Ópályi panorámája. A lassan ismét ereszkedni kezdő ködben széttekintve értem meg igazán, amit odalentről csak felületesen érzékeltem. Ez a falu, ha az átvezető útjai végén elterülő régi, már bezárt nyugvóhelyeit nézem, túlnőtt a temetőin. Mintegy megerősítve annak az ódon templomtéglának az igazságát, amin ez áll: Talita kumi! Kállai János M ég jóformán le sem kabátoltunk az ópályi polgármester irodájában, amikor a hely gazdája, Demcsák Bertalan tréfás rosszallással megjegyzi: nem vagyok túlságosan jó viszonyban a sajtóval, vagy igazabban: majdnem semmilyenben sem. Nem valami gyakran nyitották ránk az ajtót az utóbbi időkben, pedig lenne mit megmutatnunk, és ránkféme egy kis propaganda. Nemrég is — folytatja már kissé eny- hültebb tónusban, amikor megtudja jövetelünk „barangolási”, azaz községbemutatási célját — akartam valami ünnepélyesebb dolgot a gázgyújtás alkalmából, hát nem úgy sült el az egész, ahogy megálmodtam. Se a tévé, se a rádió, de még csak szálkái újságíró se dugta ide az orrát. Persze, azért nincs nagy probléma — zárja le mintegy önmaga számára a témát —, csak azért nem ártana, ha többet tudna rólunk a világ. De hát tényleg: mit is tud a kívülről, messziről jött ember erről a háromezer lelkes, ősrégi településről? Jómagam is ezelőtt egyszer jártam itt, s csupán annyi maradt meg bennem, hogy igen közel terül el Mátészalkához, és hogy épp akkor rezezték a görög katolikus templom hu- szártomyát. Slussz. Nos, ami
