Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-09 / 262. szám
1993. november 9., kedd „Az igazság ragyogása” II. János Pál tizedik enciklikájáról a nyugati sajtóban már hónapok óta cikkeztek Dr. Török József Budapest (MTI) — Az újságíró megkérdezte a pápát, melyik lenne az evangéliumnak az a mondata, amelyet akkor választana, ha csak egyetlen egyet hagyhatna örökül. A kérdezett habozás nélkül válaszolt: „Az igazság szabaddá tesz titeket.” A pápa II. János Pál, az újságíró pedig a Francia Akadémia „halhatatlanja”, André Frossard. Számtalan újságírónak azonban ez a könyvben is megörökített válasz nem jutott eszébe, amikor az új enciklika közzététele kapcsán saját gondolatait a közvélemény visszhangjaként papírra vetette. Az október 5-én közzétett encik- likáról a nyugati sajtóban már hónapok óta cikkeztek a hiteles szöveg ismerete nélkül, és a sajtóvisszhang hullámai a napokban magasra csaptak. II. János Pál első, 1978-as megnyilatkozását — „Nyissátok meg a határokat!...” — az akkori szabad világ hírközlő szervei harsány hangon ünnepelték. Most, II. János Pál pápaságának 10. enciklikáját, az abban foglaltakat számosán vitatják — miközben a csendes többség magát a dokumentumot tanulmányozza, hogy a benne foglaltakról önmaga alkosson véleményt. Miért oly hangos a negatív visszhang? A választ minden olvasó megfogalmazhatja magának hamarosan, ha magyarul is kézbe veheti a pápai megnyilatkozás szövegét, melynek fordítása már folyamatban van. Addig egy rövid összefoglalás segíthet a tárgyilagos tájékozódásban. Mi az enciklika? Olyan körlevél, amelyet a Péter-utód pápa küld a katolikus Egyház valamennyi püspökének, és benne az Egyház hitéletét, erkölcsi normáit érintő kérdésekről kifejti hivatalos álláspontját. Ez az egyházkormányzat modem módszerének tekinthető, mert az első enciklikát XIV. Benedek pápa 1740-ben írta, és a legutolsó e sorozat 245. tagja. Érdemes megemlíteni, hogy a századforduló pápája, XIII. Leó 25 éves pápasága alatt 45 enciklikát tett közzé, köztük a híres Rerum Nova- rum kezdetűt, ami a munkásság helyzetével foglalkozott. Az enciklikák nevét a kezdő szavak adják, eredeti nyelvük latin. A szóbanforgó enciklika hivatalos neve: Veritatis Splendor. A pápa rendszerint nem egyedül, hanem munka- csoport segítségével készíti el a szöveget. Nem igényli a tévedhetetlenséget A jelenlegi, alapvető erkölcsi kérdésekkel foglalkozó enciklika készültét II. János Pál pápa hat évvel ezelőtt jelentette be és a 180 oldal terjedelmű szöveg gondos mérlegelés eredménye. Az enciklika a munkatársak közreműködése ellenére teljes mértékben a pápának tulajdonítható. Nem igényli magának a „tévedhetetlenséget” — a pápák ezzel csak a legritkább esetben élnek —, mégis, az Egyházhoz tartozók az Örök igazságokra nyitottan, pozitív hozzállással kell, hogy fogadják a Tanítóhivatal megnyilatkozását. Az enciklika címzettjei Ez annál is inkább így van, mert az enciklika a kétezer éves kereszténység erkölcsi tanításának néhány, az ember természetével, cselekedeteivel kapcsolatos alapigazságát fejti ki a jelen kor kérdéseivel, kételkedéseivel, tagadásaival szemben. Számos tárgyalt alapigazság a kereszténységen túlmenően az egész emberiség öröksége, az emberi és személyi jogok nélkülözhetetlen fundamentuma. A pápai tanítás olyan egyetemes módon fogalmazza meg mondanivalóját, hogy minden ember az enciklika címzettjének érezheti magát, noha hivatalosan a katolikus Egyház püspökei a címzettek. Erkölcs, szabadság és igazság A pápa azért tartotta szükségesnek a keresztény tanítás további elmélyítését, és annak közzétételét, mert számos szellemi irányzat már nem néhány erkölcsi normát vont kétségbe, hanem az erkölcsi örökség egészét próbálja relatívvá tenni. Az enciklika elsősorban nem a tévedések lajstromba vétele és valamiféle dörgő hangú elítélése, hanem a keresztény szabadság üzenetének meghirdetése: a felelős, emberhez méltó szabadság a felkutatott, megismert és elfogadott igazság fényében-ra- gyogásában segíti az embert a kiteljesültséghez, az igazi boldogsághoz. Az enciklika három részre oszlik. Az elsőben a pápa—rá jellemző módon — szentírási alapon kezdi meg az emberi cselekedet erkölcsiségének a tárgyalását. „Mit kell tennem?” — kérdezte a gazdag ifjú Jézust (Máté evangéliuma, 19, 16-22). Ez a kérdés minden emberben fölmerül, ám gyakran rossz helyen kutatnak a válasz után. A keresztény erkölcs lényegében Jézus válaszán nyugszik, kifejtése viszont mindig az adott kor nyelvén történik. Eszerint az emberi cselekvés Istennek alárendelt, mert ő „egyedül jó”. Az emberi cselekedet erkölcsi jósága az örök élettel kapcsolatban van, és a tökéletességre törekszik. A második rész alapeszméje: a szabadságot az igazságtól nem lehet elválasztani. Az ember kötelessége az igazság keresése. A szabadság csak az igazság fényében nyeri el értelmét, különben szabadosságba, sőt szolgaságba torkollik. A jelenlegi kultúra elfelejtkezik az emberi természetről, ami minden emberben közös. Ezért mindenki a maga „alternatív” igazságát keresi, ami különbözik a többiekétől. Innen származnak a társadalmi élet feszültségei egyének és csoportok között, majd az értetlenségek, s végül az erőszak. Az erkölcsi értékek viszonylagossá tétele, mintha azok érvényessége, igazsága elfogadottságuk vagy elutasítottságuk statisztikai mutatói szerint változna, mindez olyan jelenség, amit a keresztények nem fogadhatnak el. A történelemben most fordul elő először, hogy az erkölcsi alapelveket a közvélemény állásfoglalásától igyekeznek függővé tenni, és ez az egész emberiség számára mérhetetlenül súlyos következményeket tartogat. Az egyházi vezetők felelőssége A pápa a harmadik részben az illetékes egyházi vezetők felelősségét hangsúlyozza. Megjegyzendő, hogy a katolikus hittől és tanítástól már régóta eltávolodott teológusok ezt a felelősségteljes intést igencsak zokon vették. „Az igazság szabaddá tesz titeket?” — A pápai enciklikát, ami a kétezer éves keresztény tanításon alapszik, ennek fényében kell tanulmányozni. Az esetleges, tetszőleges, viszonylagos igazságként felvillanó eszmék kergetése helyett annak kell örülni, hogy „az igazság ragyogása” az új évezred küszöbén sem veszít fényéből, erejéből. II. János Pál szavaival: „a pápa nem azért van, hogy megváltoztassa, hanem hogy megőrizze mindazt, amit kapott”. Új kápolna a kárpátaljai Királyházán Királyháza (KM) — Nemrég nagy örömben volt részük a királyházi (Kárpátalja) római katolikus híveknek, hiszen amit a bukott rendszer tönkretett, az egykori kápolnát most újraépíthették, felszentelhették. A költségeket a lakosság adományai fedezték, s bár nehéz errefelé az élet, ha közös célról van szó, a jó érzésű emberek utolsó kis megtakarított pénzüket sem sajnálják. A kápolnát Hegedűs Kolos esztergomi ferences rendi tartományfőnök áldotta meg. Képeinken az új királyházi kápolna látható. PÉNZES JÓZSEF FELVÉTELEI A Biblia Dóré rajzaiban, Károli Gáspár fordításában A tékozló fiú hazatérése Budapest (MTI) — „Hol Biblia nincs a’ Házban / Ott vajmi nagy pusztaság van! Betér ott a’ rossz ellenség / ’ S nem szeret a’ Jó Istenség” — írta a régmúlt idő névtelen szerzője a Serkentő ének a' Bibliának olvasására című „röpiratában”. Hogy nem tette hiába, bizonyíthatja számos vallomás és utalás: ez volt a Könyv, amely tanított olvasni, és erkölcsösen élni. Történései, példái részévé váltak az anyanyelvnek, hiszen a Biblia a hivatalos statisztikák szerint is a világ legtöbbször kiadott és legelterjedtebb könyve. A művészetre gyakorolt hatása felmérhetetlen. Mert csupán a festészet is milyen szegény lenne, ha nem hatott volna a mindenkori alkotókra a két szent irat: az Ótestamentum és az Ujtestamentum. Közéjük tartozik a múlt század rajzolózsenije is, Gustav Dóré, akit Zola így jellemzett: a mi világunk nyugtalanná teszi őt, néha a Kánaán földjére utazik, amely vörös az emberi vértől, és fehér az isteni virradattól. És most itt van előttünk Dóré látványos utazása, dokumentumokban, a 233 egyenként is csodálatos metszettel illusztrált Biblia. Amelyhez a szerkesztő — a könyv a Kossuth kiadásában jelenik meg — Károli Gáspár négy évszázaddal ezelőtti, századunk elején revideált fordítását választotta. A katolikus francia Dóré bibliája 1865-ben jelent meg. A reformátusok számára azonban — s ez volt Károli vallása is — a Biblia illusztrálása a 19. század végéig tabu volt. Hogyan találhatott egymásra a katolikus rajzoló és a református fordító munkálkodása? A kérdésre Szabó András bibliakutató adja meg a választ: „A kísérlet sikerült, a hatalmas időbeli, térbeli és civilizációs különbségek ellenére ez a bibliafordítás és ezek a képek egymásra találtak. Dóré nem úgy ábrázolt bibliai jelenetet, mint azt középkori vagy barokk kori elődei tették, nem a szöveg értelmét, mögöttes tartalmát próbálta allegorikusán megfogni; ő a 19. század racionalista gyermekeként egy irodalmi művet illusztrált, dinamikus ábrázolásaiban a történetek cselekménye a főszereplő. Ez a felfogás — hogy tudniillik nem helyettesíteni akart, mint egy szentkép, hanem kiegészíteni — tette lehetővé, hogy együtt szerepelhessen egy protestáns fordítással. Ráadásul rajzai — jellegzetes nyúlánk emberalakjai — az idő múlásával maguk is kissé régiesek lettek, hiszen csaknem 130 esztendő telt el megalkotásuk óta, s egyre jobban illenek egy archaikus szöveg ódon fordításához. Dóré a katolikus biblia szövegét illusztrálta, benne az újabb protestáns fordításokból hiányzó ószövetségi apokrif könyvekkel. A mostani kiadás a revízió előtti utolsó Károli-Bibliát veszi alapul a képekhez tartozó szövegrészek közlésekor — ez a változat volt klasszikus íróink kezében Ady Endréig bezárólag —, amelyből viszont hiányoznak az apokrif könyvek. Károli Gáspár annak idején lefordította ezeket, s utoljára az 1704-es kasseli Bibliában, valamint annak száz évvel későbbi újraszedett változatában benne is vannak, az innen vett idézetek tehát 1704-esek. Jézus kiűzi a kufárokat a templomból
