Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-23 / 248. szám
1993. október 23., szombat ^ . HÁTTÉR \* Kelet-Magyarország ■ 3 A határon túliak Rákócziról Energiájának jó részét a nagyságos fejedelem külföldi kapcsolatainak feltérképezésére szenteli A szentmiklósi vár a Latorca völgyében Harasztosi Pál reprodukciója Balogh Géza Nyíregyháza (KM) — Szerkesztőségünk folyosóin gyakran feltűnik a fővárosi Zichy Galéria igazgatója. Azt hinnénk, a Pest környéki képzőművészek ügyes-bajos dolgainak intézésén túl másra nemigen futja az idejéből. Ez azonban csak elvileg igaz. Energiájának jó részét ugyanis a nagyságos fejedelem, Rákóczi Ferenc külföldi kapcsolatainak feltérképezésére szenteli. Még pontosabban: azt kutatja már-már mániákusan, miképpen él a fejedelem a környező népek emlékezetében. Iványi Péter, a nyíregyházi kötődésű igazgató véletlenül lett a Rákóczi-kultusz rabja. Segítség a követségtől Valamikor a nyolcvanas évek végén a fejébe vette, hogy a galéria névadójának, a cári család udvari festőjének, Zichy Mihálynak felkutatja az oroszországi kapcsolatait. Be is kopogott az akkori szovjet nagykövetségre egy kis segítségért, s az ő javaslatukra felkereste a híres ungvári professzort, Váradi Stenberg Jánost. A professzor úr kiváló ismerője volt minden magyarkeleti szláv kapcsolatnak, s azt tanácsolta, ő segít, de menjenek el előbb Salánkra, e Nagy- szőllős környéki magyar faluba, ahol hamarosan felavatják a fejedelem íródeákjának, Mikes Kelemennek a kútját. A meghívást egy nagyszabású kiállítás követte a galéria történelmi témájú alkotásaiból, s a salánki élmények nyomán Iványi Péter nem Zichy, hanem Rákóczi nyomába szegődött. Hiszen ott, e magyar faluban olyan történeteket hallott a fejedelemről, amilyeneket az iskolákban soha nem tanítottak. Például az a kút... A salánki- ak szerint innen hordta Mikes Kelemes urának a vizet, amikor az a falujukban tartózkodott a szabadságharc utolsó hónapjaiban. A kutat egészen e század derekáig ápolták a helyiek, ám akkor az új urak eldöntötték, hogy be kell tömni, mert nacionalista, soviniszta érzéseket keltő objektum. A rendszerváltásnak, a Szovjetunió széthullásának kellett eljönnie ahhoz, hogy a salánkiak emlékezhessenek. A következő helyszín a Munkács fölötti Szentmiklós volt, mely ruszin nevében is őrzi a magyar eredetet. Csi- nagyievo..., Csanád birtoka. Különös, megható történeteket gyűjtött e kedves, ruszinok lakta faluban a fejedelemről. Szállás az asztalon — Már meg sem lepődtem, mikor Szvitrik Mihály tanító úr is úgy határozta meg a saját népét, a ruszinokat, mint Rákóczi leghűségesebb fiait — eleveníti fel a Latorca-parti történéseket Iványi Péter. — Bene Jánossal, a nyíregyházi Jósa András Múzeum munkatársával együtt ő kalauzolt bennünket a szentmiklósi várban, ahol Thököly és Zrínyi Ilona összeházasodott, s ő vitt el bennünket egy kilencven- három éves öreg ruszinhoz, Matej Szitkárhoz. Az öreg persze egy szót sem tudott magyarul, mégis így dalolt: Mikor voltam kuruc legény Rákóczi vojnában... A háborút már így mondta, vojna, a saját nyelvén. Szuszlóra, e Holubina fölötti apró ruszin faluba egy ungvári fizikus, Stefán Bródty segítségével jutottak el. Szuszló úgy él a helyiek emlékezetében, hogy onnan figyelték mindig is a magyarok az ellent. Ha észrevették a hegyről, hogy jön a lengyel, a tatár, lesiettek Holubinára, ahonnan postagalambokkal üzentek Munkácsra, hogy készüljenek... Rákóczit szabályos népmeséi hősként tisztelik ezen a vidéken. Vezérszállás határában a nyíregyházi kutatókat néhány kecskét legeltető kisfiú elvitte egy öreg, magányos faházba, a Druzsár családhoz. Nyomban mesélni kezdtek. Az ő házuk helyén réges régen állt egy másik ház, egy bizonyos Matvej Druzsár élt benne. Egy hideg, decemberi éjjelen arra ébredt, hogy verik az ablakot. Egy nagy, gazdag úr volt, aki szállásért kopogott. Ágy már nem volt szabad, így az asztal lapján ágyaztak meg neki. Hajnalra azonban eltűnt az úr, de az asztal alsó lapján találtak egy írást: A nagyságos fejedelem járt itt, s hamarosan viszont látja majd a vidék. Sohasem jött sajnos vissza, mondták a Druzsárok, s még hozzátették: a falu főutcáját Leninről nevezték el ugyan, de ők bizony csak Rákóczinak hívják. Zavadkán, ha lehet még különösebb történetet őriznek a fejedelemről. Mesélik, hogy élt a faluban egy ispán, aki rettenetes módon nyúzta a népet. Mindenféle adókkal sanyargatta őket, mikor feltűnt Rákóczi. Álruhában érkezett persze, s a falusiak egykettőre elpanaszolták neki a nagy bánatukat. Borzasztó haragra gerjedt a fejedelem. Lófarkához köttette a kegyetlen ispánt, s addig le sem vették onnan, míg ki nem lehelte a bűnös lelkét. Hogy lehet-e valóságmagva a fenti eseményeknek? A történeti hűség kedvéért Iványi Péter a fejedelem naplóját idézi: Tanácsadóim javaslata ellenére sem voltam hajlandó megadóztatni azt a népet, mely vérével adózott a szabadságért... Zavadkának a magyar neve egyébként Rákócziszállás. Báthory nyomában A Zichy Galéria igazgatója most újból nagy fába akarja vágni a fejszét, hamarosan Báthory után indul. Fel Galíciába, Lengyelországba.------------------------Tárca— O któber közepe táján a köd már nincs tekintettel a nyár utolsó sóhajtásaira. Este, meg hajnalban bekúszik a házak közé kifényesíteni a tetőket, járdát, utat és a földre hullott leveleket. Ilyenkor kezd benne emlékről-emlékre lopakodni egy se alanya, se tárgya szomorúság. Talán az opálosodó csendes elmúlás láttán vagy attól, hogy a gyertyák és mécsesek sokasodni kezdenek a boltok polcain. Ezekben a napokban megfogadja, hogy az idén másként lesz: feltétlenül úgy intézi a dolgait, hogy el tudjon utazni szülőhelyére, felkeresni a temetőt, hajdan volt családtagjai nyughelyét. Taxit fogad, hogy idős szüleinek ne kelljen törődni a zsúfolt járműveken, hogy kijussanak ezekhez az évek alatt fokozatosan látványukat vesztett sírokhoz. Leszedik a rájuk hullott leveleket, összegereblyézik körben a talajt, elhelyezik a virágokat a megkopott vázákban és gyertyát gyújtanak. Anya és apa imádkozni kezdenek, majd könnyektől fénylő szemekkel és benne is fogalmazódik valami fohászféleség vagy egy választalan, néma párbeszéd bátortalan mondatai. Jó lenne az idén — gondolja évről-évre — ha a fia is eljönne velük, még akkor is, ha személyes emlékei egyáltalán nincsenek vagy alig vannak a család felmenő- és oldalágáról. Meg sem találná hajdan élt hozzátartozói sírját. 0 vajon megtalálná mindegyikét? A csillogó szellemű nagymama, a jóság és önzetlenség jelképévé magasztosult nagypapa, a csupa derű nagynéni és a sors csapásai alatt végül már bántóvá keseredett keresztanya nyughelyét? És a másik nagymama és a másik nagynéni nevét a végeláthatatlan sorakozó feliratok erdejében? Akik életük végéig görcsösen ragaszkodtak korábbi, polgári életformájuk külsőségeihez, holott a valóságban már csak hajdani értékeik romjain tengődtek. Es vinni kell egy szál virágot az ’56-os forradalmárként elítélt és bebörtönzött keresztapának is. Lám, nem érhette meg, amit a szabadulása óta annyira várt. Odatenni egy szál szegfűt a kis fehér mán’ánytáblához a még élő harcostársak helyett is, ha már nekik nem jut eszükbe. Aztán ahogy közeledik a hónapforduló, már kezd hajlani rá, hogy ne utazzon. Arra gondol, biztosan óriási zsúfoltság lesz a vonatokon és a temetőkbe zúduló tömeg valósággal belegázol majd a holtak nyugalmába. A szülei is biztosan előbb kimennek, talán egy héttel korábban is, elkerülendő a tumultust a buszon és a virágok hirtelen drágulását az ünnep alkalmából. így menti ki magát maga előtt és fogadkozni kezd: ahogy azt az élete nagy részében ágyhozkötötten vegetáló nagyanyja kedvéért csinálták gyerekkorában, egy tepsibe földet hoz a kert végéből és mint egy parányi temetőben, gyertyát éget minden rokonért, minden barátért, ismerősért, aki már eltávozott az élők sorából. Bizonyára ezzel is beérik halottal és megbocsátják neki, hogy nem utazza át az orszá- got. Azért inkább az erkélyen gyújtja meg a gyertyákat — gondolja később —, mert a szag erősen bevenné magát a falak közé és drága szerettei odaát, nem kívánhatják tőle, hogy aztán napokig az égett viaszt érezzék mindenütt a lakásban. Persze, az erkélyen jó lesz... Legfeljebb a szomszéd házakból odalátók fogják azt hinni, hogy valami különleges ínyencséget készít vendégek tiszteletére. A mikor idáig ér, egyszerre elszégyelli magát. Gyertyákat nem kell vennie. Ott vannak egy dobozban a gardróbszekrény aljában. Evek óta már. Érintetlenül. Réti János Gyertyagyújtás Nézőpont | Ünnepi hangulat Réti János A z önkormányzatok napokkal ezelőtt kiadták felhívásaikat arról, hogy a lakóházakra, középületekre tűzzük ki a nemzeti lobogót október 23-a tiszteletére. Azt az egyet. Ugyanis már nem kell semmilyen nemzetközi összetartozás jelképévé emelt másik zászlót is odailleszteni a homlokzatokra; elég a mienk, a piros- fehér-zöld trikolor. De melyik? A harminchét éve történelmivé magasztosult dátum, a hozzá kap- csolócjp minden szomorúsággal együtt, a Magyar Köztársaság kikiáltásának győzedelmi ünnepe lett. Értem én a történelem- csinálók nemes és emelkedett szándékát a hangsúly megduplázásával, de ez a kettősség — valljuk be őszintén — egy kicsit zavaróvá vált az emberek érzésvilágában. Mert más dolog 56-ra emlékezni és megint más örülni a történelmi rendszerváltozásnak. Ezért hát joggal kérdezzük, kérdezhetjük, hogy melyik lobogót tűzzük fel házainkra: a lukas közepű 56- os mementót, vagy a koronás, Kossuth címeres új köztársasági zászlót? Napok óta halljuk rádióból, televízióból az Eg- mont-nyitány emlékeket idéző, felkavaró hangjait, közben a képernyőn drámai, tragikus, nyomasztó képsorokat látunk. Az adásba kerülő filmek is mind bukásról, megtorlásról, a kettétört életekről szólnak. Ugyanakkor ünnepi hangverseny, emelkedett hangulat köszönti a jelent és a távlatokat. Azt, hogy a történelmi lehetőség újból megadatott. Ezt így együtt érezni nem köny- nyű. Az emberek nagyrészében a forradalom és következményeinek emléke erősebben él, mint a jövőkép, ami egyelőre, sajnos alig felrajzolható. Kommentár___________________________________ Munkanélküliek pártja Nábrádi Lajos A z Új állás kereső című hetilap legutóbbi száma hírül adta, hogy Gyöngyösön megalakították a Magyar Munkanélküliek Pártját. Lapzártáig nem érkezett hír újabb párt megalakításáról, így az MMP-t tekinthetjük tenyérnyi hazánk sokadik, legújabb pártjának. E párt működése Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megyében körülbelül 55 ezer embert érinthet. Vagy még többet. Annál is inkább, mivel a gyöngyösi alapítók a gazdag vállalkozók és a művészek körében pártoló tagokat keresnek. Az egyik alapító a hetilapnak elmondta, ő már tavaly meg akarta alapítani a pár- tot, de lehurrogták. Am a közelmúltban megírta a sajtó, hogy létrejött a Munka- nélküliek Német Pártja. (Főleg a volt NDK-ban van a bázisa.) Nos, német mintára 25 gyöngyösi munka- nélküli pártot alapított, a cégbíróság bejegyezte. A hetilap lapzártájának idején már 220 tagot számolt a párt. S az alapítók terjeszkedni akarnak más megyékben. Nem kétséges, megyénket is megkeresik, ha ugyan már meg nem keresték. A sok-sok párt meglétének tudatában mindenkiben felmerülhet a kérdés: kell ez nekünk, jó ez nekünk? Minek ide külön párt, hiszen a parlementi pártok mindegyike ígéri, hogy tenni akar a munkanélküliség ellen. Ez igaz, de hazánkban már legalább 800 ezer munkanélküli van. Ha csak minden tizedik munkanélküli lép be az új pártba, akkor is ez a párt lehet az egyik legnagyobb. S bekerülhet a parlamentbe. Ha bekerül, akkor a munkanélküliek már nem kívülről, hanem belülről intézhetik saját sorsukat, intézkedhetnek újabb munkahelyteremtések érdekében. Megnyugtató, hogy az alapítók ígérik: nem radikálisak, nem szélsőségesek, megértik a gazdasági és politikai gondokat, a realitás talaján akarnak működni. Működjenek sikerrel! S pár év múlva ez a párt szűnjön meg elsőként. Ne legyen rá szükség.
