Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-21 / 246. szám
1993. október 21., csütörtök HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Képzelt utazás a pénz körül A légvárépítés veszélyei # Hány bőr húzható le az adófizetőről? • Velünk megfizettették Györke László Nyíregyháza (KM) — Szakmai dolgokról csak a szakma nyelvén szabad beszélni, írni. Az viszont csak a „szakmának” érthető. A nagyérdeműnek legfeljebb részben vagy egyáltalán nem. Ám, ha a szakmai dolog végül is mindnyájunkat érint, akkor viszont kell írni róla. De hogyan? Szerencsére Keményné Koncz Ildikó, a Pénzügyminisztérium osztályvezetője — miután a szakmai részt (mely paragrafusokból áll, a jog nyelvén szól, hiszen az „államháztartási törvény végrehajtási rendeletéről” volt szó, mely néhány pont kivételével október 15-én lépett hatályba) ismertette —, sor került a költségvetéssel, a támogatásokkal — azaz a pénzzel — kapcsolatos kötetlenebb beszélgetésre. Alább „szabadon interpretálom” a beszélgetés anyagát. Csődbe jutott önkormányzatok Vajon jó-e a most érvényben lévő támogatási rendszer? — hallottuk. Jónak jó, ameddig az önkormányzatok felelősségteljes döntést hoznak, mikor indítanak egy-egy beruházást. Ha tudják: addig nyújtózkodhatnak, ameddig a takarójuk ér. Csakhogy a rendszer olyan beruházásokba (is) belehajszol(hat)ja az önkormányzatokat. amelyek köny- nyen csődbe juttathatják. Szinte hihetetlen, de több mint száz olyan önkormányzat van az országban, amelyek belebuktak a vállalkozásokba. Van olyan — hogy hol, arról nem szól a fáma —, amely harmincmilliós költségvetésére ötvenmilliós adósságot „termelt”. Mit csinál az önkormányzat? Legfeljebb idő előtt leköszön? A csődtömeg viszont marad, egy település issza meg mindennek a levét. Mert közben az intézményeket mindenképpen működtetni kell. Vajon kihúzhatja-e az el- adóósodott önkormányzatokat állami pénz a csávából? Csődhelyzetben éppen az imént említett intézmények működtetésére kaphatnak kiegészítő támogatást. Kupa Mihályt szidta annak idején mindenki a kétkulcsos áfa bevezetésekor. Az egyik pesti közért bejáratára kiírták: „Az áremelésért ne minket. Kupát szidják”. A pénztárnál viszont nem az áfáspénztárba ütötték be az összeget. Mit tett a boltos? Zsebre vágta az áfát. Lenyelte. Nyíregyházán ugyan nem láttunk ilyen táblát, de hogy itt is sok üzletből nem az APEH-hez ment az áfa, arra mérget vehetünk. Velünk, persze, megfizettették... Ez is egy kiskapu. — A pályázati rendszer rengeteg kiskaput rejt magában — hallhattuk. — Elaprózódnak a célok; szétfolyik a pénz, hiszen kétezernél is több céltámogatott beruházás van jelenleg az országban. Nagy vihart kavar Kemény szavak, valóságtartalmukat aligha lehet elvitatni. Érdekes, hogy évtizedeken át nagyjából-egészéből 60-65 ezer mozgáskorlátozott volt Magyarországon. Számuk az utóbbi három-négy évben megsokszorozódott. Papíron. Mert az a valóság, aki teheti, aki közel ül a tűzhöz, egészségesként alaposan kihasználja azokat a kedvezményeket, amelyek a mozgáskorlátozottaknak járnak. A valódi rászoruló pedig nem kapja meg azt, ami őt megilleti. Ez is egy kiskapu. Jogtalan kihasználóit nem lehet eléggé elítélni. Nagy vihart kavar a közalkalmazotti törvény hatályba léptetése (is). A Pénzügyminisztérium számításai szerint az 1994. január 1-jétől történő bevezetéséhez nincs meg a fedezet. Még Kupa Mihály annak idején 1995. január 1-jét javasolta. Ám közben volt egy sztrájk: a közalkalmazottaké. Most ugyan van törvény, de nincs mögötte elegendő pénz. Leosztották tehát a feladat egy részét az önkormányzatoknak. De vajon a templom egerének honnan lesz rá fedezete? Hiszen az önkormányzatok nagy része már ott tart, hogy például olyan támogatást nem tud nyújtani, amit korábban a fiatal házasok első lakáshoz jutásakor adtak. Világos, hogy a közalkalmazottak bére sem kulloghat örökké látótávolságon kívül az árak mögött. De vajon hogyan fog működni ez a törvény? Úgy, mint a fedezet nélküli csekk? Vagy majd ott spórolnak az önkormányzatok — hiszen ezt a törvényt (is) végre kell hajtani —, ahol tudnak, bár nem volna szabad? Mint például valahol itt, Magyarországon, meghal az egyik kórházban a beteg áramkimaradás miatt, mert nincs egy aggregátor, amit ilyen esetben azonnal üzembe kellene helyezni? Nincs rá pénz — mondták most is. Kísértetiesen keleteurópai mentalitás, nemde? Fenn az ernyő, nincsen kas Az a legnagyobb baj, hogy nincs pénz a gazdaságban (sem). Ameddig a költségvetést kényszerlépésekkel próbálják „kiegészíteni” (kétkulcsos áfa), addig a feketemunka miatt 90 milliárd(!) forinttól esik el az államháztartás. Nem vitás, szimpatikus cél, hogy segíteni kell a külföldi tőke beáramlását. Vajon nem túlságos irritáló-e az adókedvezményük a „csak magyar” vállalkozókkal szemben? Hisz például a Suzuki 1998-ig(!) nem fizet egy petákot sem az államkasszának! És hány ilyen vegyes vállalat van? Utazásunk itt abbamarad. De nem ért véget... n gyszer így szólt a tücsök: Hí —Ha elfelejtettem volna mondani, most vallom be, hogy én: szerelemgyerek vagyok. Zabigyereknek csúfoltak a messzi gyermekkorban. Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam. Hollófekete haja volt, igen fehér arca és könnyes, barna szeme. A lényéből valamely csodálatos- melegség áradott. Ha a szobába lépett alacsonvkás, kövérkés, de finom alakjával; egyszerre felélénkült minden és mindenki. Napsugár és humor jött vele, bár mindig csöndes és kevés szavú volt. Én tizenöt esztendős korában voltam a szíve alatt, és a kőműveseknél dolgozott, miután a szolgálatból — nagyanyám házából — ki kellett lépnie. (Ezt ma így mondják. Valójában pedig az igazság: elkergették a kis cselédet.) De atyám nagylelkűsége — valamint anyám csodálatos szépsége — nem sokáig engedte, hogy a tizenöt esztendős, jövendőbeli anya annak a háznak a tégláit hordja, amely házat akkor nagyanyám a maga részére épített. Anyám csupán azért vállalta a nehéz munkát a kőműveseknél, hogy néha-néha láthassa atyámat, aki a házépítésre felügyelt. *A 115 esztendővel ezelőtt született Krúdy Gyulára, a Nyírség írójára emlékezünk a mai nap, akinek N. N. című regényéből közlünk részletet. Késő években, midőn lakkcsizmás, kacsafarkhajú és réz gombos fiúcska voltam: mindig megdobbant a szívem, midőn épülő házak mellett elhaladtam. A keskeny, lábnyi szélességű deszkákon, hidakon, meredek lejtőkön cipelték a házépítő lányok a köveket, téglákat, a maltert keverték... S így járt a magasban, szíve alatt velem egykor az édesanyám, elég egy tévedt lépés, hogy a nyakát kitörje szegény munkásleány. Olyan csendes, szelíd volt anyám, mintha mindig cselédi sorban volna a háznál. Pihenni sohasem láttam őt. Versenyt dolgozott a szolgálóleányokkal. Hajnalban kelt (mikor Juliska és a többi cselédek), a nagymosásnál első volt, a konyháján forgolódott, mindenkihez csak jó szava volt, s szabad idejében az „Illik? Nem illik?” könyvecskét forgatta. Bár vendég ritkán fordult meg a házunknál—többnyire vörösbor-arcú falusi urak, Krúdy Gyula Tücsök és anyja* Gyűlölettel néztem a házra, amelyben én is laktam, hisz anyám verejtéke, kínja, sóhajtása volt beépítve a kockakövek közé. Talán ezért nem szerettem a szilárdul megépített falakat? Ezért kívánkoztam el oly ifjan a szülői háztól? Csak az vigasztalt, hogy nehéz munkájukban a kőművesleányoknak mindig jókedvük volt. S egyszer, midőn Juliskára néztem hirtelen — egy szomorú este, ismét születésemmel foglalkoztam gondolataimban —, hirtelen az jutott eszembe, hogy ilyen lehetett az anyám tizenöt esztendős korában, mint ez a leány. Barna, mint a fiatal Szűz Mária és szelíd, mint egy eltévedt galamb, amely idegenbe került, s mindenképpen kedvében akar járni az embereknek? azok közül is az öregebbek, mert atyám féltékeny természetű volt —, anyácskám sokat adott a társadalmi szokásokra. Mégis: nevelőbe nagyanyámhoz adtak, az udvari házba, ahol atyám kívánságára ifjúságomat töltöttem. S e naptól, egy estétől kezdve úgy vonzódtam Juliskához, mint senkihez a világon. Elfelejtettem a lovarnő alakú Jellát a rizsporos nyakával, szappanszagú arcával, olcsó parfömjével és fess lábszáraival. Ma már úgy képzelem, hogy nélkülözött anyai gyengédséget s melegséget kerestem a fiatal leánynál, mintha az anyám lett volna. Ez pedig így történt: Már havazott odakünn, beköszöntött a tél, az ablakon át mindenféle csodálatos dolgokat lehetett tairu. Az ősi, sárga ház, színes üvegfolyosójával, köpcös állandóan füstölgő kéményeivel, piros cserepeivel, külön pincéjével, padlásával, fehér ajtós nagy szobáival, fénylő, fehér rámás ablakaival — ahol anyám és atyám laktak, mint választékos uraságok ebben a szegényes világban — a hóesésben olyanforma lett, mintha egy Jókai-regény- ből metszették volna. Ennek a háznak világos, barátságos ablakai melegen füstölgő kéményei, szeretetteljes tűzhelyei, puha ágyai, hófehéren terített asztalai: azok a csábok, amelyek után a szegény vándorlegény botorkál a behavazott éjszakában. Itt örömteljes minden szó. Atyám előkelő nyugalma, anyám szívélyes, csöndes magatartása, a cselédeknek családtagsága — anyám többnyire szegény rokonait vette a házhoz, akikkel tegeződött. s akiket öltöztetett, akikkel együtt imádkozott, és mesét mondott —, a konyha bősége és vendégszeretete, a kamra kifogy hatatlansága, a esi buknak finom dohányból szálló jóillatú füstje, a falba épített üvegszekrényeknek narancs-, tea-, kávé-, olaj-, konyakszaga... O tt állott a hatalmas Beregszászi-féle zongora, amelyen atyám vasárnap délutánonként régi zenedarabokat kidülledt szemmel, pontosan eljátszott a sárgult kottalapról — azután a kaszinóba ment, miután jó családapa módjára eleget tett kötelességeinek... Nézőpont) Csábító agyelszívás Kovács Éva A z agyelszívásról tartottak nemzetközi konferenciát a közelmúltban Budapesten. A világ sok-sok országából érkező szakemberek nem kevesebbről, mint a tudósok vándorlásáról, a szakemberek világkörüli bolyongásáról cseréltek véleményt. Az agyelszívásnak nevezett folyamat lényege, hogy a fejlett, ebből következően gazdag országok elcsábítják a szegényebb nemzetek magasan képzett szakembereit, hogy azoknak tudását saját hasznukra kamatoztassák. A képlet szinte mindig ugyanaz: a szakember előbb csak meghatározott időre szerződik, ösztöndíjat, egyéb támogatást kap, aztán az esetek többségében nemcsak munkahelyet, hazát is cserél. Mint köztudott, az agyelszívás folyamata az utóbbi időkben hazánkban is újra felerősödött, mind több jónevű tudós illetve tudósjelölt hagyja el az országot. Nincs nehéz dolguk a csábítóknak. Az értelmiségiek, a felsőfokú végzettséggel rendelkező szakemberek anyagi helyzete itthon jelenleg szinte tragikus, sokan közülük alapvető megélhetési gondokkal küszködnek. Las- san-lassan odáig fajul a helyzet, hogy a jövedelem, a kereset fordított arányba kerül az iskolai végzettséggel. Mert nevezhető-e normális dolognak, hogy egy kezdő orvosnak alig tíz-ezer forint a tiszta keresete, s józan ésszel gondolkodva elfogadható-e, hogy egy neves professzornak közel annyi legyen a fizetése, mint a jól kereső szakmunkásoké?! A csábítóknak, az elszívóknak tehát nem kell sokat beszélniük, elég. ha megmondják, az új országban mennyi lesz a kereset. Az elcsábítottak pedig joggal vágnak vissza az elvándorlást sérelmezőknek: szép, szép a hazaszeretet, csak éppen a boltban nem adnak érte semmit... / gaz persze, a külföldre vándorló magyar tudós saját sikerével szülőhazájának is elismerést szerez. Elég, ha magyar származású Nobel-díjasokra gondolunk, akik a magyarság hírnevének legnevezetesebb hirdetői, s akik élhettek, kutathattak, dolgozhattak bármely pontján a világnak, a magyaroknak hoztak dicsőséget. Vigasz ez is, bár igen csekély... Ankét olvasóinknak Nyíregyháza (KM) — tudnivalókról, lapunk továb- Tájékoztató ankétot tart a bi terveiről. Cégénydányá- Kelet-Magyarország Lapki- dón. október 22-én, pénte- adó Kft. a megye települé- ken 18 órától az általános issein az októbertől bevezetett' kólában kapnak választ kér- lapterjesztésről, a fontosabb déseikre olvasóink. Kommentár __________________________ Aranytanulmány Balogh József M eg vagytok ti híva? — kérdezte nem kis ka- jánsággal egy másik lapnál dolgozó kollégám, amikor felbontotta a gyönyörű betűkkel kinyomott meghívót. Nem tudom, még nem láttam a mai postát — válaszoltam, s közben irigykedve olvastam a fővárosba invitáló sorokat. Ha betűszóvá rövidítettem a meghívó cég nevét, akkor is elért innen Apagyig, hát még ha úgy olvastam, ahogy az Isten megadta: EKKSZKKEI, vagyis Európai Közlekedési és Környezetvédelmi Szövetség Közép- és Kelet-Európai Irodája. Persze nem a név az érdekes, hanem a tartalom. Mit mondjak: aranyat ért minden szava. Ha pontos akarok lenni, egy szó legalább ezerháromszáz karikagyűrűt, az egész pedig 52 ezer karikagyűrűt, több kiló aranyat ért. De az is lehet, hogy ennél is többet. Fő mondata egy tanulmány címe volt: Hogyan tegyük helyre az árakat? Hogy nem a levegőbe beszéltem, s hogy igazoljam, valóban minden szava aranyat ér, odaírták az árát is: 26 millió forintnak megfelelő összeg ráfordításával készült. A tanulmány. A következő mondat így hangzott: a tanulmány bemutatja a közlekedés társadalmi költségeit és részletes új javaslatot tesz az árak beépítésére. Nem semmi. Én idióta meg eddig ha betértem egy út menti kocsmába, mindig a zsebpénzemből ittam, sose számoltam el a kilométerpénzben és még az asszonytól sem kértem külön társadalmi költségtérítést, pedig ő aztán igazán megértő lélek. Mire visszaértem a szerkesztőségbe, ott találtam asztalomon a meghívót. Ha fát vágnak a főnök hátán, akkor is elmegyek — határoztam el magamban. Egy ilyen hosszú útnak mégiscsak magasabbak a társadalmi költségei, hadd tudom meg, hogyan kell azt beépíteni az árakba. A zt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy ad- dig-addig emelgettem a társadalmi költségeket, hogy mire a sajtótájékoztatón lehetőség nyílt kérdések feltevésére, csak azt tudtam megtudakolni: nincs-e szükségük egy hasonlóan értékes tanulmányra, aminek nem az lenne a fő címe: hogyan tegyük helyére az árat, hanem hogyan tegyük helyére, aki ilyesmire ilyen csóró országtól kicsalja az árat?
