Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-02 / 230. szám
15 A XcUt-'Mafjyarorszáq hétvégi meííékCeu 1993. október 2. Barangolás Balogh Géza orzongatóan hűB vösek már a reggelek. Ahová a nap besüt, még csak-csak, de ahol árnyék van, és deresedéi vízcseppek csüngnek a bokrokon, a fűszálakon, ott bizony felfér a kiskabát. Szeptember végén járunk már, a kőris rég sárgába öltözött, s a vén, konok tölgyek üstöké is javában deresedik. A híres beregdaróci erdők alatt állunk, s ellátni egészen Beregszászig. Ami egyébként nem is olyan nagy dolog, hiszen itt van a város alig öt kilométerre, híres szőlőhegyén még a körtefákat is kiveheti az ember. Az erdő alatt sáros út vezet keletnek, azaz a városnak. Nem volt ez ilyen kátyús valamikor, szabályos makadámút volt, ezen vitték a daróciak a túrót, a tejfelt, a tyúkot, a libát a városi piacra, de negyvenötben kerítést emeltek elibük. A drótkerítés egyébként itt fut vagy ötven méterrel odébb, párhuzamosan az úttal. A kocsit a falu szélső portájánál, az erdészháznál hagytuk, gyalog megyünk Beregszász felé. Kántor Zoltánnal, az öregek megsegítésére alakult Szeretet Alapítvány elnökével, a messze földön ismert nyugdíjas nyíregyházi mozigépésszel ballagunk a pocsolyák között. Zoltán bátyánk időtlen ideje nyíregyházi lakos már, de sohasem tudott elszakadni a szülőfalujától. Tud is mindent Beregdarócról! — A daróci határ öt nagyobb, s vagy négy kisebb birtokosember kezén volt — áll meg egy hatalmas lúc előtt. — Bereg vármegye alispánja, Gulácsi méltóságos, vagy ahogy mi neveztük, Gulácsi „méltó” volt köztük a legtekintélyesebb, bent volt a falu közepén a kastélya. Egy tízholdas belsőség közepén állt, gyönyörű fenyőfákkal övezve. Ha jött a szenteste, szólt a kocsisának, s a belső emberének, Bartha Istvánnak, meg Sukta András bácsinak: András, gallyazzák le azokat a fákat, s hajítsák ki a falusiaknak. Hosszú időn át így lett a daróciaknak karácsonyfája minden esztendőben. így aztán nem csoda, ha a kísérőm ilyen pontosan emlékszik a részletekre, de azon már eltűnődik az ember, honnan van neki olyan kitűnő memóriája, amikor egy különös választásról beszél. — A harmincas évek derekán állt elő az a furcsa helyzet, hogy Daróc valamiképp kimaradt az országgyűlési választásokból, s egyedüli faluként önálló képviselőt küldhetett a parlamentbe. Na, lett is nagy tolongás. Alig múlt el nap, hogy ne jött volna valaki korteskedni. Baj- csy-Zsilinszky például az öreg Unoka Mihály udvarán tartotta a beszédet, Böhm Ignác pedig Rosenthal Samunak a portáján. Megjelent a faluban a hírhedt fajvédő, Benkő is. Sose felejtem el, egy szép, holdvilágos este hirdette a programját, mikor váratlanul felnézett az égre, s felkiáltott: Te isten, te holdvilág, üsd a zsidót, ne sajnáld... Persze, hogy nem lett belőle daróci képviselő. Kon- koly-Thegét választották azzá. Javában ment a korteskedés, Rosenthal, meg az öreg Unoka udvarán folyt a bor, napokon át részeg volt a legtöbb férfi, mikor megjelent a faluban egy szikár, fekete ember. Megszólította az első útjába kerülő darócit: Beszélni szeretnék magukkal, mert képviselő akarok lenni. Hát azt lehet, bólintott a daróci atyafi, csak baj van, mert itt mindenki az akar lenni. Igen ám, de Konkoly-The- ge kivett a zsebéből egy iratot. Az Országos Földhitel Intézetnél akkor ő már elintézte, hogy a daróci birtokosoktól az intézet megvált egy nagy darab földet, s azt odaadja az itteni zselléreknek. Persze, hogy őrá voksoltak a daróciak. Két-három holdanként akkor osztották ki a Nagy-mezőt, meg a Czeiner- birtokot. Később sor került a többi birtokra is, de a volt zsellérek nem sokáig élvezhették az egyéni gazdálkodás örömeit. Jött a téeszvilág, jöttek az agitátorok. A daróciak azonban a végsőkig ellenálltak. Szállóigévé vált az akkori mondás: „Elvtársak! Szógál- tam én eleget, hagyjanak már békét!” Az idő tájt terjedt el a másik mondás is, miszerint nem Tarpa, hanem Daróc az igazi kurucfészek. Ám megtörték a daróci kurucokat is, megszervezték itt is a téeszt. Most se téesz, se egyéni gazdaság. — Sajnos, itt mindmáig nem tisztázott a tagi részaránytulajdon, enélkül pedig lehetetlen elkezdeni a földárverést — mondja a polgár- mester, Badak Sándor. — Igaz, sokan ezek ellenére is belevágtak az egyéni gazdálkodásba, de az lenne a szerencsésebb, ha mindenki a saját földjét művelné. Ennél is nagyobb gond azonban, hogy súlyos nehézségekkel küszködik a Bereg- Tej Kft., s egyáltalán nem biztos, hogy holnap is átveszi a tejet. Márpedig itt a jószágtartás, mely korábban kiegészítő tevékenység volt, mára fő jövedelemforrássá lépett elő. Nagy szó: itt még ma is több mint kétszáz szarvas- marhát tartanak nyilván. Az önkormányzat szorgalmazására alakult meg a legeltetési bizottság, csordást fogadtak fel, s a jószágtartó gazdák úgy ahogy, de boldogulnak. Boldogul iff. Tári Károly is, aki, ha a tervei valóra válnak, hamarosan az egyik legütőképesebb magángazdaságot hozza létre a faluban. Igaz, ma még csak néhány hektáron termeszt zabot, meg kukoricát, de ha túl lesznek a liciten, huszonöt hektár gazdájának mondhatja magát. — Nem kell félni a földtől — bizonygatja a harmincas éveinek derekán járó fiatalember, aki a Keviép dolgozójaként lett munkanélküli. — Igaz, attól sem kell tartani, hogy meggazdagodik belőle az ember, de a szánkat sem szabad folyton tátani. Nekünk már van egy használható gépparkunk, azzal már elboldogulunk a huszonöt hektáron. De megdolgoztunk érte. Apám valahol kerített egy rossz Szupert, azt lecseréltük egy jobb zetorra. Majd vettünk egy kombinátort, igaz, hat mester szökött meg mellőle, míg használhatóvá nem vált..., mára mindenesetre rendelkezésünkre áll egy teljes gépsor, még másoknak is be tudunk segíteni. Daróc bővelkedik a különös sorsú emberekben, ám egyikőjük sem vetekedhet Badak Gyulával. De nem hogy Beregben, tán az egész országban sem akad neki párja: több mint tíz évig bujkált az ávósok elől! Negyvenkilenc késő őszén kezdték összefogdosni a környéken azokat, akikről tudták, hogy nem szimpatizálnak Rákosiékkal. Badak Gyula a kisgazdapárt helyi elnöke volt, és soha nem rejtette véka alá az orosz hadifogságban szerzett tapasztalatait. Ötven január derekán érkezett a hír Barabásból, hogy meneküljön, mert húszadikán ő következik. Hitte is, nem is, de mikör megjelentek az ávósok, meg az orosz katonák a faluban, nem sokat teketóriázott. Még aznap éjjel megszökött... Átgyalogolt Gelénesre, néhány napig az egyik ismerősénél húzódott meg, majd mikor a nyomára bukkantak, bevette magát a bockereki erdőbe. Tíz évig elő sem jött onnan. Pontosabban egyszer..., ötvenhat őszén. De ne szaladjunk ennyire előre az időben! Rákóczi bujdosó kurucainak e késői ivadéka ma hetvenkét éves, túl van már a második agyvérzésen, s a második infarktuson..., ehhez képest igen jól tartja magát. Hatalmas boroshordókat ké- nez a jöttünkkor, készül a szüretre. Szőlővel, körtével kínálja a vendégeket, s csak nehezen áll rá, hogy elmesélje bujdosásának a történetét. — Fegyverrejtegetés, hazaárulás, kémkedés, meg még a jó ég tudja mi minden volt ellenem a vád. Tudtam, ha kézre kerítenek, nem kegyelmeznek. Szerencsére voltak nekem jó embereim, a bockereki erdő pedig olyan, hogy ott aztán kereshetik a bujdosót. De így is állandóan a nyomomban jártak, végül az egyik erdő melletti tanyán, Csordás Mártonéknál húzhattam meg magam. Volt az erdőben, meg a kertjükben is vermem, hol az egyikben, hol a másikban aludtam. Úgy higgyék meg, nekem hét éven át nem volt lent a lábamról a csizma. Csak nyáron, mikor a patakban megmosakodtam. így élt több mint tíz éven át kivert kutyaként Badak Gyula, mígnem 1960 augusztusában feladta magát. Pontosabban egész egyszerűen hazament, úgy gondolta, elég volt, ütötték-verték már érte eleget a húgát, az édesanyját, történjen aminek történnie kell. Még aznap este elvitték..., de néhány nap múlva szabadult. A téeszbe persze nem mer- . ték felvenni, a földjét akkorra | már elkobozták, hatéves ten- gődés után végül elszegődött egy távoli építő vállalathoz. Onnan is ment nyugdíjba, s ‘ azóta kertészkedik, borász- kodik. Jönnek hozzá ma is, hogy politizáljon, de ő csak csendesen ingatja a fejét. Neki egy életre elege lett a politizálásból. Egy öreg, lefedett kút mellett állunk, bámulunk le a kiszáradt kövek közé. ^ gy jártunk mi, T régi kisgazdák, földszerető vé- I nek, mint ez a-J kút — legyint keserűen. — Aszályos idők jártak ránk, elvették az életünket. De azért élünk, megvagyunk. Akárcsak ez a vén, mohos kút, amit már rég be akartam tömni. De aztán csak megkegyelmeztem neki. Hátha jönnek még jobb idők rá, meg... ránk is. A beregszászi hegy alatt
