Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-14 / 240. szám
1993. október 14., csütörtök HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 „Szeretnék szántani...” Míg nincs papír, nincs föld sem # Műkáosz vagy csupán hanyagság volt Tiszabercelen Kora ősz a tiszaberceli határban A szerző felvétele Györke László Tiszabercel (KM) — A település határában összesen 34 980 aranykorona-értékű föld vár gazdára. Ebből kárpótlási 8900, tagok, alkalmazottak részére 7900, és a részarány-tulajdonosoknak 18 100 aranykorona. Nem vitás, hogy e rétközi településen is az első számú kérdés: mikor rendeződnek végre a tulajdonviszonyok. Cserebere-fogadom... Csikós Józsefiéi, a földrendező bizottság elnökével és Görömbei Gáborral, a polgár- mesteri hivatal földkérdésekkel foglalkozó szakemberével beszélgettünk a témában jelentkező gondokról. — A két bizottság munkáját jelentősen hátráltatta — mondja Görömbei Gábor —, hogy pontatlan volt a nyilvántartás, tehát nem lehetett meghatározni, melyik földdarab melyik alapba tartozik. Csak nyáron jutottunk hozzá a kárpótlási földek hivatalos nyilvántartásához, ebből tudtuk kizárásos alapon megállapítani, végül is melyik parcella hová tartozik. A két bizottság közötti ösz- szehangolt munkának köszönhető, hogy viszonylag gyorsan létrejött az egyezség: azaz szükség esetén a földcsere. — Eddig két licit volt kárpótlási földekre — mondja Csikós József. — Az érdeklődés a vártnál kisebb volt, de nem azért, mert az emberek nem akarnak földhöz jutni, hanem azért, mert még csak kevesen rendelkeztek kárpótlási jeggyel. Míg tavaly még élhettünk az ideiglenes használatbavétel adta lehetőséggel, az idén már nem. És ez is feszültség forrása. Egyébként eddig a kárpótlásra kijelölt földeknek csupán egyharmada kelt el. Jó lenne, ha a kárrendezési hivatal meggyorsítaná a határozathozatalt, mert előfordulhat, hogy a harmadik licitre — erre előreláthatólag decemberben kerül sor — sem lesz minden kárpótlásra jogosult embernek meg ajegye. Sőt, nézetem szerint, jobb lenne, ha a licit majd csak januárban vagy februárban lenne, hiszen télen úgysem tudnak mit kezdeni a földdel. Szakhatósági vizsgálatra várnak A részarány-tulajdonosok még rosszabb helyzetben vannak, hiszen az „érdemi” munkát, a kérelmek-igények feldolgozását, a határozathozatalt a földkiadó bizottság addig nem kezdhette el, amíg nem tisztázódott számos kérdés. Ugyanis gondok voltak a tulajdoni lapokkal: volt olyan, amelyikre ceruzával ráírták: „Megváltva”. Aztán volt egy bizonyos harmadik dosszié, amelybe azon földek tulajdoni lapjai kerültek, amelyek nem voltak sem megváltva, sem a részarány-tulajdoni földek között nem szerepeltek. Ezekért aztán nem fizettek földjáradékot. A rendcsinálás közben derült ki, hogy mintegy kétezer aranykorona-értékű föld nem tartozott sehová. A téesz által korábban — még a törvény megjelenése előtt — végrehajtott „ideiglenes” földosztás is megkavarta a dolgokat. — Sok kérelmező csak a dűlőnevet tüntette fel — mondja Görömbei Gábor —, a helyrajzi számot nem. Egy dűlőben pedig akár több parcella is van. Addig tehát határozat sem születhetett, ameddig ezek a kérdések nem tisztázódtak. Más is nehezítette a bizottság munkáját. Nevezetesen az, hogy a tulajdoni lapokból nem lehetett pontosan tudni, valójában mennyit is ér egy-egy parcella, hogy a feltüntetett meliorációs és egyéb költségek fedik-e a valóságot. Ezért felkérték a szakhatóságot a vizsgálat elkészítésére. A szakhatósági vélemény szerint a téesz helyesen adta meg a paramétereket. Hiába, a papír mindent kibír... A gyümölcsös valós értéke is tisztázásra vár, melyet a téesz több mint negyven aranykoronára „taksált”. Persze, ilyen drágán nem kellett senkinek. Holott a gyümölcsösben vannak kimondottan gyenge, kiázott részek, néhány bérlő szakszerűtlenül metszette, ezzel jelentős kárt okozott benne. Itt is várják a szakhatósági vizsgálat eredményét, s akkor esetleg olcsóbbá „válna” és akadna rá „vevő”. Aztán akadt olyan eset is, hogy a földtulajdonos halála után elmaradt a hagyatéki eljárás. Túl a Tiszán... Tipikusan berceli probléma, hogy mintegy 600 hektárnyi földterület a Tiszán túl van. Természetes, hogy mivel híd nincs a közelben, csak komp, az itteni földekért nem nagyon kapkodnak. — A problémát még fokozza — mondja Görömbei Gábor —, hogy mintegy hétezer forint meliorációs költség terheli ezeket a földeket. A kiméréssel együtt az már tízezer forintot tesz ki. Joggal nehezményezik a berceliek, hogy ennyit kell fizetniük, hogy hozzájussanak — a saját földjükhöz.--------------------Tárca— A virágzó almafák melengették a szívét, ahogy rájuk gondolva járkált az almaillatú kertben. Az almafa- virág más, mint a többi. A halványrózsaszín szirmok — ahogy elhullanak, megvacko- sodnak a nyurga szárak, s elindul a parányi élet, hogy a nyárnak elmúlásán pirosra megérjenek. Az almafák olyanok voltak neki, mint a hűséges asszonyok, akik ha megkapják amire vágynak, sokszorosan visszahálálják. Ugyanúgy kell babusgatni őket, gügyögni nekik, velük hálni az Orbán napi fagyos éjszakákon, és legalább any- nyit költeni rájuk, mintáz asz- szonyokra. Nézte a pirosló almát, mint ahogy a lovat nézte a gazdája valamikor, a finom fejet, a nyak és a sörény gyönyörű ívét a martól a háton át a tomporig, végül a csánk és a paták. A szomszédok, a falubeliek jutottak eszébe, akik évekkel ezelőtt tövestől kirángatták a javakorabeli fákat, pedig akkor még... Ültettek helyette megy- gyet. Mindenki meggyet ültetett, de ő maradt az almafákkal együtt. Még nem dőlt el, kinek volt igaza, de már a meggy sem kell, sokan otthagyták áfákon, olyan olcsó. Egyetlen almaillat a kert, alig győzik a támasztókarók tartani a fürtöket. Gyönyörű, piros gyöngysorok. Harminc fa, mind harmincéves. Kísérteties ez a szám. Huszonöt évesen ültette őket. Talán még Noét is túlélték együtt, aki a hajójára vitte őket, hogy almák is legyenek. O ötvenöt. Egy éve folyamatosan lesheti minden mozdulatukat, velük élhet, csak nekik élhet. A gyárba kellene, de nem fizetik az útiköltséget, mely elvinné a kereset felét. Maradtak az almafák, és megint a hűség. Mennyi mindenhez volt már hűséges?! Most a Wartburghoz kellene. Pár hónapja áll, nincs miből levizsgáztatnia. Talán az alma. De legyintett egyet. Ha el is adja, tél lesz mire pénzt lát belőle. Eddig csak költött rájuk. Lélekölő nagy küzdelem ez. Még sohasem került ki nyertesen, úgy hogy ő is azt érezte volna. Mert nem volt láda, szállítóeszköz. Egyedül a dolgos kéz, mely tudta, hogy az almát le kell szedni, nem maradhat a fán. A fodróc, a papír és drót szorításában ölelték egymást a ládákban, ahogy az orosz vagonokban zötykölőd- tek. Apja jutott eszébe. Bár csak felét tudná annak, amit az öreg az almafákról tudott. A bimbólikasztó bogártól a fuszikladiumon, lisztharmaton, atkákon, almamolyon, varasodáson, pajzstetűn át egészen a vértetűig, mely piros, apró szúrásaival végképp eloszlatja a reményeket, hogy export lehessen belőlük. Es akkor még nem számolt a jégveréssel, savas esővel, a viharok kíméletlen söprögeté- sével. De az almafa túlélte ezeket, kitartó volt a permetezés, a küzdelem. Ott mosolyog neki. Az aszály ugyan megtizedelte, de az almafa azon is kifogott, legyőzve mindent, megmutatva, hogy no lám, ti bíztatok bennem; és nem is csalatkoztatok. íme itt vagyok, ilyen vagyok. Könnybe lábadna a szeme a csendes verőfényben, és nem is az apjáért, aki már tíz éve elment, hanem a gyümölcsért, mely oly ropogósán mutatja orcáját, hogy mi lesz vele? Az öreg biztosan tudná, ahogy visszacseng szava: „Meglásd, lesz idő, amikor érte jönnek, ide a fa alá, és csodálni fogják!” Biztosan így lesz, ahogy ő gondolta, de ma még szállítani kell, megszabadulni tőle, mert nincs hűtőtároló elég, magas az energia, a szállítás. Az embert nem kímélő robot, amivel eltakarítani kell a háztól azt a gyümölcsöt, amelyet még szedni is úgy kell, mint a tojást, mert nem bírja el a szorítást, ujjlenyomatát azonnal megmutatja. Az almapirosan lángoló kert, s az embert csábító gyümölcs nem ad feleletet, hogy keletre adják e el, ahol kellene, vagy nyugatra, mert most sincs biztos vevője. Az almának mindegy, a gazdájának is, csupán akkor káromkodik,‘ha kimegy a város piacára, s az ő alma-fogalmától távol álló gyümölcs hogy kerül többszörösébe, mint amennyiért ő kénytelen odaadni. Gondol a magyar gyerekekre, akiknek egyre kevesebbet tudnak venni a szüleik. Egyre az alma jár az eszében, amelyet már nem tud úgy megharapni, megrágni, mint valamikor, de tudja, hogyan őrzi, alakítja, dolgozza fel a magába gyűjtött egész nyári fényt. A z is eszébe jutott, mily gazdagok vagyunk, elherdálunk mindenünket nagy- nagy szegénységünkben és fogyatékosságunkban. Rajta sohasem múlott, hogy pálinka lett belőle, ivóié, vagy friss, ropogós gyümölcs távoli népek asztalán, tovább öregbítve országunk hírnevét. Törő István Almaillatban 8 H Ü 1 IWIMMI m Mllfiff - 11 m Nézőpont) Nyugvóponton Balogh József j t a alapos késéssel is, de Ji végre megszületett az a lehetőség, hogy bíróság előtt feleljenek tetteikért azok, akik 1956-ban, a forradalom és a szabadság- harc idején emberéleteket oltottak ki, de az akkori politikai akarat ezt nem tekintette bűncselekménynek. A törvény még februárban megszületett, akkor fogadta el a parlament a köztudatban igazságtételi törvényként ismert javaslatot, ám a köztársasági elnök alkotmányjogi értelmezést kért, s az Alkotmánybíróság tegnapelőtt hozta nyilvánosságra határozatát. A legfőbb bírói fórum határozata értelmében a törvény hatályba lépése nélkül a nemzetközi jogi szabályok alapján megindulhatnak a büntető eljárások az olyan bűncselekmények miatt, amelyeket a nemzetközi jog háborús, vagy emberiségellenes bűncselekményeknek nyilvánít. A bíróságok dolga lesz vizsgálni már a konkrét ügyek kapcsán, hogy melyek azok a súlyos jogsértések, amelyek így soha nem élvülnek el. Nem lehet viszont büntetést kiszabni olyan bűn- cselekményekben, amelyeket egy 1945-ös törvény a népek háború utáni békéjének megbontására alkalmas cselekményként határozott meg. Az Alkotmánybíróság szerint ugyanis egyetlen olyan nemzetközi megállapodás sincs, amelyet háborús, vagy emberiségellenes bűncselekménynek nyilvánítottak volna, így ezekre az elévülés rendes szabályai érvényesek. Balsai István igazságügyminiszter győzelemként értékelte a döntést, Dörnbach Alajos, a parlament SZDSZ-es alelnöke pedig azt hangsúlyozta, amit korábban is mondott: az alkotmányos rend keretei között kell érvényesülni a büntetőjogi felelősségre vonásnak. Es mit mondhat egy nem politikus átlagember? Hogy végre megszületett. Mostantól mindenki tudja: mire számítson, elkövetett-e olyat, amiért bíróság elé állítják, vagy nyugodtan élhet, mert nem fogja háborgatni a múltjában fellelhető pety- tyekért senki. Így normális ez minden demokráciában. A diktatúrákon kívül sehol nem hagyják büntetlenül a gyilkosságokat, pláne nem a háborús bűnöket. És ez vezethet el a társadalmi megbékélésig, s helyreállítja azok lelki békéjét is, akik az igazságtételre vártak. A parlamentben pedig véget érhet a szélmalomharc az igazságtételt akarók és ellenzők között, s teljes lendülettel a létünket jelentő gazdasági kérdések felé fordulhatnak. Privatizációs kínálat Nyíregyháza (KM) — Elkészítette a privatizációs kínálati jegyzéket az Állami Vagyonügynökség megyei irodája, amely Nyíregyházán, a vállalkozói inkubátorházban működik. Ebben eladásra szánt ingatlanok szerepelnek, amelyeket vállalatok, társaságok hirdettek meg. Az ÁVÜ a megyei irodák felállításával elsősorban az információáramlást szeretné meggyorsítani. A most megjelent kínálatban elsősorban a megyében működő állami gazdaságok vagyontárgyai szerepelnek. Kommentár _______________________________ Poros szimbólumok Kovács Éva-Kj em láttam, és sajnos, 1V már soha nem is láthatom a történelmi műemlékekben gazdag, gyönyörű Mostart, a csak képekről ismert évszázados kolostort meg a kecses hidat, de szívből remélem, a mostanra feketébe öltözött moszkvai Fehér házat azért egyszer még megpillanthatom. Szomorú napokat él át jó ideje a világ. Még el sem csitult, még meg sem pihent a szerbiai puskaropogás, még reménykedtünk az utoljára megfogalmazott, ki tudja hányadik tűzszüneti tervben, még vártuk, előbb- utóbb kijózanodik, jó napra ébred az emberiség, amikor váratlanul, (vagy nagyon is kiszámíthatóan?) egyszer csak azt láttuk-hallottuk, már Moszkvában is lövik egymást az emberek. Barikádokat emelnek a sugárutakon, táblákat, letűnt korok nagyjainak arcképeit cipelik a tüntető öregek, tangóharmonika szól, s újra előkerül a sarlós-kalapácsos vörös zászló is. A tv képernyőjén azutan egyenesben láthattuk az eseményeket, lélegzetvisszafojtva figyelhettük az élő közvetítést. „Ember embernek farkasa” — tartja a latin mondás, melynek igaza sajnos, évszázadok múltán sem változik. Háború van ott is, ahol békesség lehetne, s lassan az ideológiákon, politikán és eszméken összekapva utálják egymást azok is, akik korábban békésen, netán szeretetben éltek egymás mellett. Munkatársak, barátok lesznek ellenségekké. Talán nem kellene így lennie. Igaz, nehéz időkben nehéz a kitartás is, de a békesség, az egymás véleményének tiszteletben tartása, a másság elismerése enyhíthetne a gondokon. Lehet, hogy elcsépelt gondolat, lehet, hogy túlzott optimizmus, de én mégis csak úgy gondolom, ha törekednénk erre kis dolgokban, bizonyára jobban menne nagy, akár országos ügyekben is. Legfeljebb nem mi utánoznánk őket, bennünket próbálnának meg követni az „igazi” politikusok...
