Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-02 / 230. szám
1993. október 2., szombat Kelet-Magyarország 3 Anarcson élnek a lehetőséggel Tavaly harmincnégy ház építéséhez kezdtek, s az idén is nyolc építési engedélyt adtak ki Új iskolaszárnnyal gyarapodik hamarosan a falu Harasztosi Pál felvétele Balogh Géza Anarcs (KM) — Ha az ember Kisvárdáról nyomban Vásárosnaménynak tart, az első falu, amely az útjába akad, Anarcs. A községből nem sokat látni ugyan, mert elkerüli az országút, annyit azonban igen, hogy tucatjával sorakoznak a nemrég befejezett, vagy most készülő családi házak. Mellbe vágja, s elgondolkoztatja ez az embert, hiszen mást sem hall, s tapasztal, csak azt, hogy őrü- letesen drága minden. Pláne a lakásépítés. A nagy építkező kedvet a település vezetői elsősorban Kisvárda közelségével magyarázzák. A város maga szűk öt percnyi autóútra van innen, az ipari üzemek zöme pedig szinte egy kiáltásnyira. Vonzó hely tehát a község a várdiak- nak is. Iskolát építenek A város közelsége azonban még kevés lenne önmagában, hozzátartozik a képhez az an- arcsiak talpraesettsége is. Néhány éve ugyanis hetvenhét építési telket alakítottak ki a faluban, s azokhoz elfogadható árakon lehetett hozzá jutni. Egy négy-ötszáz öles porta a közművekkel együtt sem került százötvenezer forintnál többe, persze hogy sok volt a jelentkező. Tavaly harmincnégy ház építéséhez kezdtek hozzá, s az idén is nyolc építési engedélyt adtak ki. A faluban azonban nem csak új lakások nőnek ki a földből. Most például iskolát építenek. Jelenleg még három helyszínen folyik az oktatás, a nevelés, de hamarosan elkészül az iskola új szárnya, mellyel megszűnhet a szétforgácsolt állapot. A község polgármesterével, Kolinák Józseffel, s a jegyzővel, Kiss Ferenccel sétálunk a főutcán, s hisszük is, nem is, hogy a környék talán legszebb iskolájával lesznek hamarosan gazdagabbak. Kétkedésünk azonban csak addig tart, míg oda nem érünk. Mintha egy régi, nemesi udvarházat látnánk valahol Erdélyben, csak éppen kétszintes kivitelben. — No, elhiszik most már, hogy nem lódítottunk? — néz ránk a polgármester. — Most sajnáljuk igazán, hogy nem az utcafronton épült. De meg kellett alkudnunk, hiszen máshol nem volt alkalmas hely, s azt sem akartuk, hogy a régebbi emeletes iskolától távolabb épüljön fel, hiszen akkor ugyanott lettünk volna, ahol a part szakad. Kastély a parkban Négy tanterem, egy gyönyörű tornaterem a hozzá kapcsolódó kiszolgáló helyiségekkel. Meg persze egy hatalmas aula, mely tökéletesen megfelel a közösségi rendezvények helyszínéül is. — Az igazat megvallva lenne azokra az aulánál alkalmasabb épületünk is — folytatja a jegyző. — A községháza háta mögött a Czóbel-kúria, csak éppen pénz nincs a felújítására. Talán kevesen tudják, de itt, a község közepén található Szabolcs egyik legszebb kastélyparkja. A gyönyörű, lassan őszi színekben pompázó hatalmas fáknak messze földön nem találni párját, a héthektáros kertben kedvét lelhetné a legsavanyúbb ember is. Idegen azonban csak ritkán téved erre, pénzes idegen pedig szinte sohasem. — Hogyne gondoltunk volna mi a park, s a kastély idegenforgalmi hasznosítására! — veszi át a szót a polgármester. — A műemlékes szakemberek szerint nem is kerülne valami horribilis összegbe az épület felújítása, valami öt-hat millió forintról lenne szó csupán, de még ennyiért sem akad vállalkozó. Igaz, páran bekopogtak hozzánk, hümmögtek, bólogattak, hogy ilyen panzió, meg olyan panzió..., azóta sem láttuk őket. Az önkormányzat ebben az évben eredetileg negyvenhárom millió forintból gazdálkodhatott volna, ám a különféle sikeres pályázatok révén ez menetközben hét millió forinttal gyarapodott. Az iskola bővítésére felvettek nyolc millió forint hitelt is, de az idegen még így sem érti, ilyen ínséges időkben miképpen tudtak ' belevágni egy ekkora, majdcsak hatvan millió forintos beruházásba. — Gyakorlatilag minden tartalék pénzünket erre fordítottuk — feleli a jegyző. — Persze, még ez is kevés lett volna, jött hát a hitel, meg egészen tekintélyes céltámogatást is kaptunk. Ha minden igaz, a tornatermet még ebben a hónapban bútokba vehetjük, nagyon várja már mindenki azt a napot. Nincsen sáros utca Azt is gondolhatnánk, az oktatási intézmény mellett már semmi másra nem futotta az anarcsiaknak. Futotta hál’ istennek. Ha mást nem is említünk, csak azt, hogy ma már egyetlen sáros utca sincs a faluban, s elkészült több mint három kilométer hosszú csapadék-elvezető árok, befejezték a gázprogramot, már akkor is elhihető, nem tétlenül töltötték az anarcsiak az elmúlt éveket.--------------Tárca— A nyárvég rekkenő hőségében fulladozók a vonatfülke izzó pamlagán, le- gyezgetem magamat egy újsággal, s legszívesebben a nyakamba zúdítanék egy vödör vizet, vagy izzadó-fővő testemet burkolnám valami enyhes lepedőbe. De se lepel, se vödör, még kevésbé hideg víz. A méregdrága dobozos sör pedig olyan, mint a félig hűlt tea. Még szomjasabb lesz tőle az emberfia. Ilyen lucskos-nagy melegben még társalogni sincs kedve az utazónak. Pedig éppenséggel lenne kivel. Szemközt velem szolidan öltözött, ránézésre az ötvenes éveiben járó nő piheg. Igyekszik palástolni, hogy ő sem haj de kellemesen érzi magát: olvasgat, kitekint egy- szer-kétszer az ablakon, piciket sóhajt, és úgy tűnik megpróbál egy szemhunyásnyit szenderegni. Nemigen megy a dolog, így hát egyre gyakrabban pislogat felém, mintha kérdezni akarna. Amikor megérik benne az elhatározás, megszólít: —Ne haragudjon, nem tudja, mikor érünk Debrecenbe!? , — Úgy egy jó óra múlva — mondom a gyakran úton levők határozottságával. Elcsodálkozik, de látszik rajta: örül a gyors odaérkezésnek. — Ennyi pénzért lehet is sietni — fűzöm tovább a megszületőben levő diskurálás egyelőre még vékonyka fonalát —, hiszen lassan már egész vagyonba kerül egy pesti út. Témánál vagyunk. A pénz, az egyre kevesebbet érő forint. A néptelen határ, a hosszú kilométereken át felgazosodott parlag, az idei termés örömétől sokfelé megfosztott föld. A hús, a kenyér, a tej ára, a szálanként vásárolt zöldségek szűkössége. — Pedig, higgye el, én végigdolgoztam az életemet, még vasesztergályos is voltam. Sohasem kerültem a munkát. De, hát úgy látszik, nem nekem állt a világ. 1956- ban még fruska voltam. Ami azután történt, abból csak a bizonytalanság jutott osztályrészemül. Mostanra meg a nyugdíj, alig több, mint tízezer... Mert az vagyok, nyugalmazott — teszi hozzá árnyalatnyi mosollyal. Csak most veszem alaposabban szemügyre a kezét. Apoltsága ellenére, látszik, hogy ritkán pihentette az ölében a kéklőszemű. Az ujjai ugyan nem bütykösek, de a megszélesedett kézfej és csukló a szerszámmarkolás titkának ismeretéről mesél. Folytatja ő maga is. Biztatás nélkül bomlik ki az értelméből- lelkéből az, amit fennköl- tebben, tudálékosabban történelemnek szoktunk nevezni. — Családot neveltem. A nagyfiam mostanában gyür- kőzött neki az életnek. Kitaníttattam. Próbálnak boldogulni a kis menyemmel, ahogy tudnak. A menyem? — eltöpreng egy villanásnyit. — Kedves, aranyos, csak hát azt szeretné, hogy egyszerre, mindent. — Megértem — vetem közbe, eléggé megfontolatlanul, csupán azért, nehogy azt higgye, nem követem eléggé csapongó gondolatait. — És magával mi van mostanában? —próbálom másfelé terelni a beszélőt. —Hát, eladtam a házamat. Tudja, itt laktunk Hajdúban, de amikor a gyerekek Pestre mentek, döntöttem: nekem sincs miért maradni idehaza, egyedül. Megöregedtem, legyek a közelükben. Ezért költöztem a főváros hónaljába. Már csak látogatóba járok haza, mint most is. Csak le ne késsem a löki vonatot... — Ugyan már — kezdek valami suta bókolásfélébe —, maga meg az öregség! Hogy mondhat ilyet? — És tényleg: alig látszik rajta a kor, valaha gyönyörű fiatalasszony lehetett. — Ha Amerikában élne — folytatom —, még csak most kezdené a második vagy a harmadik életét. Szokta nézni a televízióban a sorozatokat? Dallas, no, meg a klinikások, a Guldenbour- gok! Láthatja, a nők ott sohasem ráncosodnak. Villog a foguk, remek a frizurájuk, úsznak, teniszeznek, újabb- nál-újabb szerelmekbe esnek. —Ne tréfáljon,—vet véget talán igaztalan és kicsit ízetlen incselkedésemnek. — Vén vagyok, és kész. Nem is igazán akarok semmit, meg hát ez, ami itt van, nem Amerika! j~i bben egyetértünk. Meg- £-j szakad a szó. Hirtelen mindketten a csomagunkban kezdünk matatni. Szoboszló következik, aztán perceken belül Debrecen. Az asszony szedelőzködik, nincs több mondanivalója. Elrontottam valamit? Megsértettem? Sohasem fogom megtudni. Mint ahogyan azt sem, miért igazgatta hosszasan a tükör előtt őszbefordult, dús haját, mielőtt —elköszönvén—óvatosan rámcsukta a fülkeajtót. Kállai János Úton-útfélen Nézőpont j Ilyen a politika... Kovács Éva Tf özelednek a választá- A sok, s ez több téren is megfigyelhető. Elég kinyitni az újságot vagy éppen bekapcsolni a rádiót, máris szembetűnik: pályára állt a gép, járatják a motorokat, sebességbe kapcsoltak a pártok és a politikusok, élesedik a harc. A tét nem kicsi, hiszen a most kormányon lévők szeretnék megőrizni, a legutóbbi választáskor kiverekedtek pedig szeretnék megszerezni az oly áhított, oly igen vágyott hatalmat, s mindez teljesen természetes. A kampány tehát beindult, bár vannak még, akik tagadják ezt. A pártok jóideje üzengetnek egymásnak, van aki közös megbeszélést, azonos módszerek kidolgozását sürgeti, van aki elfogadja a javaslatot, s van aki azt válaszolja: nekem te nem vagy szalonképes, veled még a békességről sem tárgyalok. Aztán mégis összeülnek, mégis beszélgetnek, mert valahol ez, valahol ilyen a politika... A választási harcban, a kampányban akarva vagy akaratlanul szereplővé válnak, résztvesznek az újságok, újságírók is. Még jó, ha tudják tartani magukat ahhoz, ami szerintem és sokak szerint alapkövetelmény, szakmai minimum: pártatlanul, reálisan írni, csakis a tényekre hivatkozva idézni és beszámolni. Ez persze nem jelenti azt, hogy az újságírónak nem lehet, vagy éppen nincs véleménye. Az újságíró személye, pontosabban munkája azért is fontos, mert az emberek tőle tudják meg a híreket, rajta keresztül ismernek meg embereket, eseményeket, programokat és elképzeléseket. A politikusok segítői ezzel, de ha nem akarunk fennköltek lenni, elég ha csak annyit mondunk, a hírközlés élő eszközei. Eszközök, miközben emberek, akik hibázhatnak is. Csak valahogy úgy vannak, mint az orvosok, akiknek hibája emberéletekbe kerülhet. Az újságírókéba „csak" sorsok mehetnek tönkre, emberek bukhatnak bele... Optikai hírközlő kábeleket fektetnek te Téglástól Kisvárdáig, amelyhez a nyíregyházi központ is kapcsolódik majd Balázs Attila felvétele Kommentár Vendéglátás a la carte Szőke Judit at yáron az országot jár- 1V va, a cégtáblákat fürkészve semmi sem volt any- nyira szembeötlő, mint valaminek a hiánya: eltűntek az önkiszolgáló éttermek. Ha nem is túl magas színvonalon, de mégiscsak tűrhető meleg ételt adtak annyi pénzért, amennyiért akár mindennap betérhetett valaki, akit jártában-keltében meglepett az éhség. De sok munkahelyi közétkeztetési gondra is megoldás lehetett. Ma az igény bizonyára még szélesebb, ám a kínálat szűkült. Eltűnt az olcsó tömegétkeztetés. Am a modern gyorséttermek nemigen tudták átvenni a szerepüket, hiszen azok inkább egy divatos életstílust testesítenek meg, fiatalok találkahelyei. (Különben is ki akar mindennap fasírtot enni?) Arra kell következtessek tehát, hogy tömegeket ma olcsón étkeztetni nem lehet, nem érdemes. Azaz, a vendéglátásban korán bekövetkezett a rendszerváltás. Noha a szakácskönyveket nem lehet átpolitizálni, ám a szolgáltatás végérvényesen profitorientált lett, a kínálat annak módja szerint a fizetőképes kereslethez igazodik, a vendégkör csendesen kicserélődött. A vendéglátás híven visz- szatükrözi a politikai-társadalmi változásokat. Megjelent az a fogyasztói, vendéglőbe járó réteg, amelyiknek van pénze — nevezzük középosztálynak y—, s szereti azt költeni is. Így aztán a vendéglátás gerincét azok a közepes színvonalú, erős másodosztályú (autós) vendéglők képezik, melyek főleg a főútvonalak mentén sorakoztak fel. Hogyan változtak a vendéglősök? Már régen nem a vendég becsapására játszanak, főleg azért nem, mert drága a reklám, s vendég hozza a vendéget — csalni most csak az adóhivatal és a társadalombiztosítás kárára lehet. Ez utóbbi azonban életveszélyes, sűrű az ellenőrzés. Szóval visszatérni látszik a szakma becsülete. S mi lett azokkal, akik az önkiszolgálóba jártak? Útjaik szerteágaztak. Egy részük a szállodai éttermeket látogatja rendszeresen, a menedzserklubokban étkezik, míg a többség az ingyenkonyhák törzsvendége lett. HÁTTÉR
