Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-09 / 236. szám
1993. október 9., szombat Kelet-Magyarország 3 Fábiánházán a forgó a sláger Hazakényszerültek az emberek is, több mint harmincszázalékos a munkanélküliség Harasztosi Pál felvétele Balogh Géza Fábiánháza (KM) — Hétszáz éves történelmében Fábiánháza egyszer került az ország érdeklődésének középpontjába. Két esztendeje a magyar televízió főműsoridőben majd egy teljes órán át foglalkozott e Kraszna menti település örömeivel, gondjaival, terveivel. Akkor még szinte semmi sem mutatta, hogy hamarosan csatatér lesz a falu, hogy feldúlják az utcákat. Márpedig így történt, de ezért a legházsártosabb fábi- ánházi sem zsörtölődött, zsörtölődik. Nem a tatár, vagy török hordák jöttek ugyanis, hanem a jóval békésebb telefonkábelesek, gázvezetékesek. A munka nagyobbik részével már végeztek ugyan, de a polgármesteri hivatal ma is úgy néz ki, mintha bombatalálat érte volna az épületet. Fúrnak, faragnak, por száll, s vakolat hullik, a gázradiátorokat szerelik. A mestereknek csipkedniük is kell magukat, hiszen ha minden igaz, október 15-én gázgyújtás...! De nem csak a gáz, a telefon is újdonság a faluban. Százhuszonöt lakásban már bent van a távhívásra is alkalmas készülék, s hamarosan újabb hatvan házban csörrenhet meg a telefon. Nagy hiba lenne azonban, ha csupa győzelmi jelentés lenne e fábiánházi krónika. A térség legsúlyosabb gondja, a munkanélküliség ugyanis a fá- biánháziakat is sújtja. — Az az előny, amit Mátészalka közelsége jelentett, most tökéletesen a visszájára fordult — kezdi az önkormányzat jegyzője, Tóth Miklós. — Korábban százak jártak be a szálkái üzemekbe, ám közismert, milyen nehéz helyzetbe került az ottani gyárak többsége. Hazakényszerültek a mi embereink is, több mint harmincszázalékos a faluban a munkanélküliség, s hozzájuk kell még adni majdnem százötven embert, akik jövedelem- pótló támogatásban részesülnek. Enyhíthetne a nagy gondon, r J űvösek az éjszakák, XX egyre gyakrabban ser- ceg a gyufa, kattan a kapcsoló és lobban fel a láng a gázkazánban, enyhítendő a szobák hűvösét. Mindez olyan természetes már, hogy aki megszokta, nem gondol rá, egykoron másként volt s ne adja Isten, másként is lehet. (Közbevetés: az elmúlt napokban éppen az orosz dráma ijesztgetett azzal is, talán elzárják a gázcsapot...) Ilyenkor, ősszel gyermekkoromban az jelezte a változást, hogy a csikóspórt — amin egész nyáron főztek — behelyezték a szobába, ahol alvóalkalmatosságok is voltak. így egyszerre főztek is és fűtöttek is, összetekert ruhafélékkel bélelték ki az ablakközöket, az ajtót rendre behajtották, hogy a barátságosabb hangulatot adó meleg el ne szökjön az ég alá. Legjobban annak örültünk, ha nagyanyánk lebbencslevest főzött a szobai csikóspóron: a felzöldségelés után olyan étvágygerjesztő illat töltötte be a szobát (vagy ahogy akkortájt neveztük: a felsőházat) amitől az emberVirágok a főutcán ha működne a községben a gyümölcsfeldolgozó üzem, ahol korábban hetven-nyolc- van embert is foglalkoztattak. Most azonban áll, még a település vezetői sem tudják az okát. A fábiánháziaknak még az a szerencséjük talán, hogy itt nem tudott gyökeret verni az alma. A feldolgozó is zömmel máshonnan szerezte be az alapanyagot. Amikor megkezdték a termelést, néhány helyi gazda ugyan bosszúsan csóválta a fejét, hogy kellő időben nem kezdtek a gyümölcstelepítéshez, most azonban áldhatják a konzervatívizmusukat. Nem kell, hogy fájjon a fejük az alma miatt. Fáj azonban másért. — Nálunk a téesz már jóval a rendszerváltás előtt a lovak közé hajította a gyeplőt, felszámolt szinte minden alaptevékenységet, s kiadta bérbe a földek jó részét — kapcsolódik a beszélgetésbe a polgár- mester, Papp Tamás. — Az eltelt idő során ki is alakult egy érdekes termelési kultúra a faluban, ez pedig a napraforgó. Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hány hektáron is termesztik, de azt tudjuk, hogy az fia még a vasszeg elfogyasztásához is kedvet kapott. (Közbevetés: most meg sok férj panaszkodik, mindig porol vele a felesége, ha a pörköltillatot véletlenül beengedi a nyitott ajtón át a nappali szobába...) A mi feladatunk az volt, hogy fát, vagy szárazgallyat aprítsunk a ház végében, vesszőkosárban hozzuk fel, s ügyeljünk rá, nehogy kialudjon a tűz. Későbbi időben, téltájt ezt kitűnően megoldottuk a kuko- ricamorzsolással: a lecsupaszított csutka szolgált tűzre- való gyanánt. Ugyanezt a célt szolgálta sokhelyütt a csutkavagy a napraforgókóró is, csak azok pillára ellobbantak, nem győztük az utánpótlást. (Közbevetés: falubeli ismerősöm újságolja, már ott a gázvezeték csonkja a kiskapuban, s ha jól elmenne a káposzta, máris venné a kazánt, ország legtávolabbi pontjairól is jönnek hozzánk a felvásárlók. Talán a fél ország a mi forgónkat magolja. A fábiánházi határ zöme szépen megművelve, de bármilyen furcsa, ez bizony félig- tneddig illegálisan történik. Az ország szempontjából tulajdonképpen ez mindegy is lenne, eddig a helyiek sem foglalkoztak vele túlságosan sokat, ám ez a rendezetlenség most bosszulja meg magát igazán. Jogilag még mindig működik a különben már régen szétszéledt termelőszövetkezet, ám a földalapok kijelölése mindmáig várat magára. Tavaly az érdekegyeztető fórum és a szövetkezet nem tudott egyezségre jutni, ezért központilag kellett közbelépni, hogy a faluban elmozduljanak a holtpontról. Ezt a határozatot azonban megtámadta a helyi földkiadó bizottság, mert szerinte azzal a kárpótlásra várók jutnának előnyhöz a részarány-tulajdonosokkal szemben. Erre módosították a tervezetet, de azt meg a másik fél nem fogadja el..., úgyhogy teljes a patthelyzet. meg a radiátorokat. A telefonon azért még gondolkodik, merthogy annak a vezetékét is betették egyúttal az árokba, — de hát ki a jó Istent hívhatna ő crossbaron?...) A legfinomabb illata mégis az almahéjnak volt. Máig sem tudom, hogy honnan, de szüléink mindig szereztek almát télire. Mifelénk ugyanis akkortájt ritka gyümölcsnek számított a piros héjú alma. Olykor a lerben is sütöttek, s ettük kalács helyett, de ha nyersen fogyasztotta nagymama, késsel mindig levágta vékonyan a héját, amit a forró platóra tett, hadd árassza tele illata az egész házat. (Közbevetés: írja a rokon vidékről, ha kiugranánk hét végén, annyi almát szedhetnénk, hozhatnánk magunknak ingyen, amennyit csak akarnánk, merthogy áll az átvétel, úgyis rajtuk marad...) Most a hétvégi bevásárláskor ott látom a polcon az almaillatú légfrissítőt. Megkérik az árát. A községben már sokan előre félnek, mi lesz akkor, ha végre valóban sor kerülhet a tulajdon rendezésére. A bérlők ugyanis valószínűleg ragaszkodni fognak a már évek óta művelt területükhöz, ráadásul most még azt sem igen tudja senki megmondani, hogy ki hány hektárt gondoz hát valójában. Egyszer persze minden a helyére fog kerülni, a fábiánházi- ak addig is újabb terveket szövögetnek. Ezek közül is kiemelkedik egy húszmillió forintos beruházás, ennyibe kerülne az a kövesút, mely összekötné a községet, az innen két kilométernyire lévő Előtelekkel. Fábiánházának ugyanis szabályos „előfaluja” van, ahol majdcsak négyszázan élnek, s az anyaközség helyett Nagyecseddel van közúti összeköttetésük. A gyerekekről, az öregekről azonban a fábiánháziaknak kell gondoskodniuk: a kicsik náluk járnak iskolába, az öregeknek pedig ők viszik ki mindennap a meleg ebédet. Ha megkapják a remélt központi támogatást, s elkészülhet az út, nem kell senkinek hétnyolc kilométert kerülni. Tárca Angyal Sándor Emlékek, illatok Nézőpont) Almatolulás Galambos Béla F eje tetejére állt ebben az évben az almapiac, ékesszólóan bizonyítva, hogy a piacgazdaság egyelőre túl nagyfalat az állami irányításhoz szokott hazai termelőknek, felvásárlóknak. Különösen nem működik akkor, ha azokban az országokban, ahová el kellene adni a termés jelentős részét, még messzebb állnak a megvalósításától, mint mi. Normális esetben — működő piacgazdaságokban — az almatermesztők legnagyobb részének jövedelmét az első osztályú asztali alma minősége illetve ára határozza meg. Az ezért kapott összeg jelenti a gazda árbevételének 80-90 százalékát. A maradék gyengébb minőségű termés ipari értékesítésénél már azzal is megelégszik, ha azért csupán egy kiló alma előállításának költségét kapja meg. Nálunk, idén úgy (nem) alakult az alma piaca, hogy a megyében megtermett mintegy félmillió tonna alma zömét — miután se számottevő export, se hűtőházi betárolás nem történt — a legtöbb termelő léalmaként kényszerül eladni. És ha már így hozta a helyzet, akkor olyan áron szeretné értékesíteni, hogy az tartalmazzon az év során felmerülő költségein és a munkájának ellenértékén kívül némi jövedelmet is. Egy ilyen árnak ma legalább 7, vagy 8 forintnak kellene lenni, amit viszont éppen az óriási kínálat miatt — egyetlen 8 forintot fizető cégen kívül, ahol viszont már karácsonyig betelt az előjegyzés — nem akar megadni senki, hiába a 3 forintra emelt kormányzati támogatás. A baj az, hogy lassan itt van október közepe, nem tudni mikor „recs- csint” be az első komolyabb fagy. Ugyanakkor a megye almatermésének több mint a fele a fán, s lagalább két harmadának még egyáltalán nincs piaca. Ezzel egyidejűleg akadozik a léalma átvétel—préselés—sűrítés folyamata, mivel a piramis csúcsán rekedt meg az egész: nincs még külföldi kereslet az almasűrítmény- re. / Úgy tűnik, kevés a kiharcolt és az alma megvételét ösztönző többletexport-támogatás ahhoz, hogy felpörgesse a „vertikumot”. Ebben a helyzetben sokan úgy látják, hogy a kormány, a később úgyis konvertibilissé váló almasűrítmény-készle- tek felvásárlásával tudná a legtöbbet segíteni az almatermelőkön. Női finomkonfekciós termékek régi gyártója és forgalmazója a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Népi Iparművészeti és Háziipari Szövetkezet Balázs Attila felvétele Kommentár Nikotincsend Tóth Kornélia Tf ampányoktól hangos xv közéletünkben már fel se figyelünk olyanra, amely valami távolabbi cél elérésére mozgósítaná képzelőerőnket, fantáziánkat, s ezzel szoros összefüggésben pénztárcánkat. Péntek reggel a televízióban sokad- szorra vették elő a dohányzást, mint az egészség tudatos rombolásának eklatáns példáját. Aki nem rabja a nikotinnak, jól tudja, mennyire káros, akár az aktív, akár a passzív dohányzás. Aki viszont a megszokásnak, a nikotinéhségnek nem tud parancsolni, veszi az egyre dráguló vagy éppen luxus kiadásnak minősülő füstölnivalót. Példáért mi szívesen te- kintgetünk nyugatra. Éppen Amerika kezdett szédítő dohányzásellenes kampányba a hatvanas években, s mára mérhetően kevesebb a dohányfüst számlájára írható daganatos megbetegedés, a szív- és érrendszeri probléma. Mi mindkettőben élen állunk az európai és a világ- statisztikákban. Eljutunk-e egyszer odáig — teszi fel a költőinek minősülő kérdést a műsorkészítő —, hogy a társadalom számkivetettje lesz a dohányos? Ha lenézik, aki önmagát és másokat ily módon pusztítja? Jó példáért sem kell mindig a szomszédba menni. Szaporodnak azok az irodák, amelyeknek ajtaján ott a jóindulatú figyelmeztetés: mi nem dohányzunk, kérjük, ön se gyújtson rá. A színvonalasabb rendezésű tanácskozásokon, de még értekezleteken vagy buszkiránduláson is mellőzni kell a ciga- rettázást. Természetes, hogy üzlet és nem is akármilyen áll emögött. De az is elhangzott a fenti műsorban, hogy a világ vezető dohánygyárai másfajta beruházásokon is törik a fejüket, és talán nincs messze az idő, amikor az egészségre nem káros befektetésbe is kezdenek. HÁTTÉR Debreceni vásár Debrecen (KM - R. J.) — Kezdetben az induló helyi vállalkozóknak jelentett bemutatkozási lehetőséget, mára pedig országos vállalkozói vásárrá terebélyesedett az október 6- ától négy napon át bemutatott Progresszió ’93 kiállítás és vásár Debrecenben. Az Arany Bika Szálló reprezentatív Bartók termében hetedik alkalommal megrendezett találkozón a kelet-magyarországi — köztük Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megyéből jelentkezett — vállalkozók mellett immár dunántúli és fővárosi cégek is bemutatták termékeiket, reprezentálták tevékenységüket. A megnyitón negyedik alkalommal minőségdíjakat adtak át; az elismerést a Ford Auto Escort és a Gas Autohíd Kft. közösen kapta a gázüzemű személygépkocsik magas színvonalú átalakításáért, a szervizhálózat kiépítéséért és a szakmai oktatás megszervezéséért.
