Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-04 / 206. szám
[ 1993. szeptemßer 4. — Most nyitottunk, augusztus 20-án — világosít fel Eölyüs Lajos, a tulajdonos apja, merthogy ő a munkaruhás középkorú férfi. — Tessék körülnézni — invitál aztán beljebb. Egy hangulatos pincében találom magam. Hamarosan előkerül Eölyüs Péter, a tulajdonos is. — A telket, amin a pince volt, az önkormányzattól vettük meg — mondja. — Van tán egy évszázados is. Sok munka volt vele, míg „lakhatóvá” vált. Aztán megtudtam: az apa ötlete volt, hogy kellene kezdeni valamit a pincével. — Én itt lakom Sóstón, húsz éve járok itt el mellette, de sose gondoltam volna, hogy mi van a domb alatt. Csak mikor a régi kis házat lebontották, akkor tudtam meg. Aztán léptünk. A pince mellett egy „tükörteremnek” is nevezhető, korszerű fényeffektusokat produkáló berendezéssel felszerelt diszkóterem. Már előfordult, hogy tele volt, bár még egyelőre nincs nagy híre az Fehér Oroszlánnak. Hirtelen kisebb vita kerekedik apa és fia között, hogy lehet-e egy időben diszkót és a pincében cigányzenét „szolgáltatni”. Merthogy a boltíves pincehelyiségben esténként cigányzene mellett szórakozhatnak a vendégek. A zenét nem kisebb zenekar szolgáltatja, mint Horváth Aladáré. A fiú hajthatatlan: a kettőt nem szabad együtt rendezni. Vagy ez, vagy az. Végül lezáratlan marad a vita. Azt még megtudom, hogy októberben már melegkonyha is kor mar itt laktunk ebben a házban. Ötvenhétben kezdtük építeni, a miénk volt a szélső ház még akkor. Most meg... Egy egész nagy falu lett itt a homokon. Amikor mi építkeztünk, 870-en laktak összesen Sóstóhegyen. Libabokorral együtt. Akkor kezdték az Oncsát is. Most meg... Biztos kétezernél is többen laknak itt... Meg a sok hétvégi ház. Van belőlük vagy 500. Ha nem több. — Na, szóval, amikor jött a téeszcsé, apámtól mindent elvittek. Én se tehettem mást, a téeszben dolgoztam 18 évet. A Vörös Csillagban. Kertész- meg növényvédelmis tanfolyamot végeztem, a tizennyolc év persze sok volt a mérgekkel. Az egészségem ráment. Volt olyan év, hogy öt-hat elnök is váltotta egymást. Mi maradtunk. Nagy almás volt, volt olyan év, hogy 180 vagont pakoltunk be. — Harmincnyolc és fél évet igazoltak. Tudja mennyi nyugdíjat állapítottak meg ennyi év után? Nyolcezer- hétszázat. Sokra megyünk vele. A feleségem kap négyezret. Aztán még itt lakik velünk a legkisebb fiam, akinek megszűnt a munkahelye. A nagyobbak — négyen vannak összesen gyerekek — már külön háztartásban vannak, de itt laknak mind Sóstóhegyen. Hál’ istennek gyakran látjuk őket. Meg a kis unokákat. Igaz, a legna- gyobbik már 19 éves... — A háztáji... Hát igen, arra nagy szükség van. Azért vetettem kukoricát, hogy legyen min felnevelni azt a két disznót, amire a családnak szüksége van. De a háztájival Györke László ' gy döntöttem, U hogy ezúttal a szó klasszikus értelmében barangolok. Gyalogosan vágtam neki. Hisz Sóstóhegy itt van egy ugrás- nyira. Nem is volt addig gond, sőt élveztem is a „tizenegyes” járatot, azaz a két lábamat, amíg el nem eredt az eső. Eleinte csak amolyan szitálás riogatott. A tavak partján a novemberinek tetsző időben is akadt néhány bátor horgász, akik szinte megszállottként ültek kis kempingszékükön és lesték a pedzőt. — Van-e kapás? — szólítom meg egyiküket. Én sem nézhettem ki különbül, mint ők. Aki esőben gyalogol... — Á, hagyja, itt ülök már kora reggel óta, de meg se mozdulnak. A halászcsárda után nem sokkal következik a fehér tábla: Nyíregyháza-Sóstóhegy. Innen már „barangolási területen” folytatom az utat. Járda nincs, hát miért is lenne itt, ahol gyalogos nemigen szokott „előfordulni”. így aztán ha egy-egy bősz Trabant, Wartburg elhúz mellettem, jobban teszem, ha lehúzódok, mert különben nyakig fröcskös leszek. Sőt, az egyik szűk szakaszon, ahol az úttestre hajolnak a falombok, kénytelen vagyok felhúzódni a Jupiter utcába. Mire a sárga villamoshoz érkezem, már úgy nézhetek ki, mint egy árva, ázott madár, mert ugyancsak gyanakodva méreget Lovász Andrásáé presszós. Na, ezt egy kicsit meg kell magyaráznom azoknak, akik még nem jártak erre, vagy csak átutaztak itt, nem nézvén se jobbra, se balra. Kiss Csaba nyíregyházi fiatalember ötlete volt, hogy egy régi, már nem üzemképes villamosból — már évekkel ezelőtt — büfét csináljon. A kellemesre kikreált és berendezett villamosban jólesik egy forró fekete, közben meg beszélgetünk Lovásznéval arról, hogy télen-nyáron nyitva tartanak, nem panaszkodik a forgalomra. Aztán a hétköznapokra, a megélhetésre terelődik a szó. Fizetésből élnek, még szerencse, hogy a szülőkkel egy háztartásban, másként igencsak lapos lenne a családi bu- gyelláris. □□□ Miután kissé felmelegít a jó kávé, indulok is tovább. Nem sokkal a sorompó után, a Fehér Oroszlán mögötti dombon lakik Bakosi János nyugdíjas, aki azonban nem szívesen beszél, mert rettenetesen fáj a foga. Itt a közelben meg nincs egy fogorvos se... — Még cigarettázni se tudok — szinte sziszegi a foga közül. — A szomszéd azt mondta, az segít. Fenét! Ezen már csak a fogó segít. Látom, e szenvedő emberrel nem sokra megyek, pedig tősgyökeres sóstóhegyi, a régieket jól ismeri, sokat tudna mesélni. Visszafelé a már említett vendéglő bejáratánál munkaruhába öltözött középkorú férfival találkozom. A „létesítmény” meglehetősen újnak tűnik. fog üzemelni. Attól kezdve már nemcsak este, hanem nappal is nyitva tartanak. □□□ A sorompó—amit a sóstóhegyi autótulajdonosok valószínűleg esténként imáikba foglalnak — most is zárva. Mivel még mindig esik, nem kellemes a nyitásra várva ácsorogni. Bálint Pál elárusító egy kis élelmiszerüzletben dolgozik alkalmazottként Lengyel László boltjában közvetlen a vasúti átkelő mellett. A forgalomra nem panaszkodik, bár most nincs nagy tolongás. — Van itt minden, amire szükség van. Hogy kik a vásárlók? — kérdez vissza a fiatalember. — Van, aki csak egy fél kenyeret vesz, van, aki tele kosárral távozik. Szemben egy kukoricás. Már sárgulnak a levelei. — Ki műveli? —• kérdezem. — Itt lakik nem messze egy alacsony növésű bácsi. Itt szokott „dekkolni”, őrzi a tengerit, de ebben a cudar időben hazament. Itt lakik nem messze... □□□ — Hortról, Heves megyéből kerültem én ide még 1942-ben —? kezdi mesélni életét Agócs István, a kukoricás gazdája. — Akkor még itt nagy gazdaság volt, kaszáló, sok állat. Feles dinnyések voltunk, úgy költöztünk ide a családdal. Vettünk is béreltünk is földet. Itt ragadtunk. Jól ment akkoriban a dinnye. Aztán negyvenkilencben bevonultam katonának. 1965- ben édesapám meghalt. Akis baj van. Mert mindig máshol adják. Erre a földre is rávittem 16 szekér istállótrágyát, kapott pétisót, kálisót. De ki tudja, jövőre kié lesz... Meg az enyém hol lesz? Nem jól van ez így. Jobb lenne a saját, mert akkor tudom, hogy magamnak javítom fel. Persze Agócs Istvánnak is jár föld, nem is kevés. Csakhogy, még nem tudja, mikor kapja meg. Pedig addig lenne jó „birtokba venni”, amíg még bír, hogy beindítsa a gazdálkodást. Meg az . se mindegy, hol lesz a föld. Mert a gyerekekre is gondolni kell... □□□ Valamivel világosabb lett az ég, de a permetező eső csak nem akar elállni. A főúton folytatom az utat. Benzinkút, ilyen büfé, olyan presszó, kis boltok, autóbontó. Van itt minden... Távolabb egy magasabb domb. Eszembe jut egy neves nyelvészünk humoros fejtegetése arról, hogy ami a hegyvidéken élő embernek csak egy vakondtúrás, az az alföldinek már hegy. Alighanem így kapta Sóstóhegy is nevét... " Megszólítok egy fiatalasz- szonyt a buszváróban. — Én nem idevalósi származású vagyok — mondja, miután megtudja, miről szeretnék vele beszélgetni. — Csak nemrég költöztünk ide. Hát igen... Ez jellemző a mai Sóstóhegyre, hogy alig ismerik egymást az emberek, mert sokan költöztek ide a közelmúltban; az eltelt két évtizedben duzzadt fel, lett itt — nem is falu —, hanem a megyeszékhely egyik kellemes kertvárosa. ___A JCefet-CMaflifarorszáq hétvé/ji tm(ttf&te \ 15
