Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-04 / 206. szám
1993. szeptember 4. A ‘Kekt-jHagyarország hétvégi meCkffcte 1 Először önmagunkat kellene megvizsgálni Kocsis Zoltán zongoraművész csak a „lényeggel” kíván foglalkozni Kocsis Zoltán szerint a zene sokat segít az önmegismerésben Horváth Katalin felvétele Vitéz Ferenc Debrecen (HBN) — Kocsis Zoltánt sokan a még mindig ,Jkamasz zseniként” tartják számon, miközben világhírű zongoraművészként öregbíti Magyarország művészeti hírnevét. Hét év debreceni fellépésszünet után augusztus 24-én az Immunhiányos gyermekekért alapítvány javára adott jótékonysági hangversenyt Bartók és Debussy műveiből. — Gyakran szerepel jótékonysági esteken. Milyen indíttatásból vállal hasonló fellépéseket? — Egész egyszerűen humanitárius indíttatásból. De hozzá kell tennem, hogy rajtam kívül még sokan csinálják ezt. Nagy szükség van a segítségre, és sokkal több helyen, mint amennyit az államháztartás fel tud vállalni. Tehát miért ne tennénk meg ezt mi, akik tudunk is valamennyi pénzt szerezni? Hiszen vagyunk néhányan, akik bizonyos termeket, például az Arany Bika Bartók Termét meg tudjuk tölteni. Elhagyni a rosszat — Mit jelent az ön számára az a szó, hogy jó? — Végiggondolva eddigi életemet, a gyerekkori reakcióimat a jóra és a rosszra, számomra ez a természetes állapotot jelenti. Egy olyan állapotot, amelyben nem is vetődik fel a jó és a rossz közötti különbség, mert rossz mint olyan, polarizálva a szót, nem létezik. Legfeljebb erősebb vagy gyengébb, magasabb vagy alacsonyabb színvonal létezik. Miután ezt a két fogalmat meglehetősen jól külön tudjuk választani, be is tudjuk határolni azt, hogy mi a rossz. Azt hiszem, hogy az egész emberiség erőfeszítése és a sajátom is arra irányul, hogy a rosszat minél jobban kiküszöböljük a közéletből és saját magunkból is. — Önt nemcsak Magyar- országon, de szerte a világon jól ismerik és elismerik. Az ismertségnek előfeltétele a tehetség. E kettő milyen terheket ró a művészre, amikor kiáll a közönség elé? — Semmi különöset. Az biztos, hogy minél ismertebb az ember, annál több a vesztenivalója. Ismeretlenül nem nehéz berobbanni, de az elért sikert megtartani azért nehezebb, mert működnek az elvárások és az előítéletek mind a közönség, mind a kritika részéről. Nekem szerencsém van abból a szempontból, hogy nem a karrierrel, hanem a lényeggel, a zenével foglalkozom. Ä tudásommal, a felkészültségemmel, a produkcióimmal pedig olyan karriert csinálok, amilyet tudok. De a karrier azon a bizonyos sztárcsináló gépezeten is múlik, amely kialakítva egy-egy művész természetes vagy mesterséges image-ét, valóban működik a szónak abban az értelmében, hogy a közönség kielégítése felé kell, hogy tartson. Az ember helyett elvégzik ezt a munkát, s én miért törődjem egy olyan dologgal, mármint az önmagáért való karriercsinálással, ami túlzottan nem is szimpatikus a számomra? Ha a saját karrierem érdekelne, akkor talán nem mentem volna komolyzenésznek. — Mennyire keresik Kocsis Zoltánt a komolyzenei világpiacon? — Ez a piac egyrészt elég széles, ugyanakkor nagyon meg is csappant Nyugaton. Iszonyú nehézségek hárulnak minden kezdőre, de rettenetesen nehéz az élvonalban maradni azoknak is, akik már bizonyítottak. Egészen egyszerűen azért, mert állandóan csökkent az érdeklődés a komolyzene iránt. Tényekkel lehet bizonyítani, hogy milyen nehéz az élvonalban maradni még az olyan zeneileg fogadóképes országokban is, mint Németország vagy Amerika. Ebből a szempontból is szerencsém van, talán azért, mert engem a lényeg érdekel. Tehát olyan repertoárt játszom és olyan igénnyel, hogy az fennmarad egy bizonyos rostán. Ha arra gondolok, hogy a népszerű művek átlagos előadásai ezen kihullanak, akkor mi azzal maradhatunk fenn — s itt néhány kollégámra: Krystyan Zimmermanra, Katsarisra, Ar- gerichre s még néhány érdekes, prominens előadóművészre gondolok —, hogy szeretjük azt, amit csinálunk. Ezáltal feltétlenül újat is tudunk mondani népszerű művekről, vagy olyan művek behozatalával színesítjük a repertoárt, amit más esetleg nem merne felvállalni. Nem lehet hazudni — A lényeget, ami az ön számára a zene, már kétszer is említette. Mennyit segít a zene az önmegismerésben? — Azt hiszem, hogy nagyon sokat. Nem én találtam ki, de az a kedvenc mondásom, hogy a színpadon lehet a legkevésbé hazudni. A köznapi életben még van esély rá, hogy nem ismerik meg az ember rossz oldalait, de a leírt hangok borzasztó követelményével már a gyakorlás kezdetei is el lehet bukni, nemhogy kint a színpadon. A tanári praxisomból is jól ismerem ezt az érzést, s feltétlenül megérzem, ha valaki hazudik. Ilyen értelemben nem tudok jobbat az önmegismerésre sem. Azt hiszem, hogy magamat is a színpadi produkció alapján tudom megismerni. — Milyen kapcsolatban áll a társművészetekkel, illetve mennyiben lehet például költészet a zene vagy fordítva? — Ez a kapcsolat feltétlenül létezik. Azt hiszem, hogy manapság már csak azért sem érdemes szakbarbárnak lenni, mert ezek a művészetek fej fej mellett haladnak. Örvendetes, hogy azok a régebben zárt közösségek, belterjes csoportosulások, melyeket elsősorban a szakosodásra való törekvés hozott létre, ma már kezdenek felbomlani. Egyre inkább az egyéniség lép előtérbe, és a különböző művészeti ágakban alkotó egyéniségek sokkal könnyebben tudnak kapcsolatot teremteni egymással, mint a saját művészeti ágában az övétől gyökeresen eltérő személyiséggel. Első hangverseny — Most az Immunhiányos gyermekekért alapítvány javára vállalta el ezt a fellépést. Milyen kapcsolatban áll általában az alapítványokkal? — Ez az első hangverseny, amit számukra adok. Egyébként hét alapítvány fűződik a nevemhez, ebből kettőnek alapítója is vagyok. A feleségemmel együtt hoztunk létre egyet Mátészalkán, s ott van a Crescendo alapítvány, ami kifejezetten a fiatal zenei tehetségek előrejutását szolgálja. Rendszeresen játszom más alapítványok részére is, tagja vagyok a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnak, ami már három földrészen is kifejti tevékenységét. Jó a kapcsolatom az alapítványokkal, csak az a benyomásom, hogy az APEH él a gyanúperrel, hogy ezek a humanitárius céllal létrehozott alapítványok mégsem igazán humanitárius célokat szolgálnak. Pedig jobban tenné, ha az állam háza táján kotorászna, mert a kormányhoz közel álló körökben.,valóban van néhány alapítvány, amely — enyhén szólva — megkérdőjelezhető célokat szolgál... — Néhány perccel a fellépés előtt mit üzenne az embereknek? — Nagyon nehéz most valami bölcset mondani. Ha csak arra gondolok, hogy néhány száz kilométerre tőlünk délre mi van, akkor azt mondanám, hogy minden üzenet hiábavaló. De talán jobban tennék az egymással civakodó emberek és népek, ha először önmagukat vizsgálnák meg. Múzsák, ha találkoznak Léka Géza: Zörög az ősz, a szerelem Csókjaim a szél kibontja benne gally és fűzfa lombja zöld az ősz, a szerelem Nem érti itt Istent senki bárány, farkas együtt zengi megimádnak fény-sebesen Elkattant az Ördöglakat ki-berozsdállnak a szavak villannak és leperegnek Újra együtt császár, király kék- és félcédulás zsivány hányja rám mind a keresztet Ám magányom akkora már megfér benne élet, halál jöhet az ősz minden szele Csókjaim ha ki is bontja átölel a fűzfa lombja soha nem hull a levele Zsák Zoltán: Rákóczi fája 1974 Közbeszólás Hangulatkeltés Kováts Dénes M egvallom őszintén — s ez nem szimpátia vagy unszim- pátia kérdése — nekem már nagyon elegem van a miniszterelnök betegsége körüli hangulatkeltésből. Időnként, ha kivizsgálás vagy hasonló okok miatt el kell halasztania, vagy lemondania egy-egy megbeszélését, rögtön felhangoktól sem mentes hírként adják tudtul egyes hírműsorok. Mintegy azt sugallva: hajaj, nagy a baj! Az valóban köztudott: Antall József nem teljesen egészséges. A jelek szerint azonban feladatait el tudja látni. Még akkor is, ha időnként le kell mondania egy- egy találkozót, vagy rendezvényen való résztvételt. Bár közügy, hogy ki hazánk miniszterelnöke, mindenkit érdekelhet véleménye, élete, egészségi állapota, úgy vélem, nem kívánkozik feltétlenül a vezető hírek közé — sem újságban, sem rádióban, sem televíziós hírműsorban — hogy betegsége, illetve orvosi kezelés miatt nem vesz részt valamilyen eseményen. Különösen, ha nem hosszabb távoliét következtében teszi, s csupán egy-két nappal vesz többet igénybe a vizsgálat a tervezettnél. Tény ez, hír is, de nem kíván meg rosszízű hangulatkeltést, nem kell, hogy kimondatlanul is — esetleg — azt sugallja: nem tudja ellátni kellően és felelősséggel posztját. Kétségtelen: az a szerencsés, ha egy ország vezetője, vagy felelős személyisége a munkájára tud koncentrálni, összpontosítani, s nem egészségi, magánéleti, ne adj’ Isten saját üzleti problémái foglalják le. Úgy gondolom, képzelem, (remélem) azonban, hogy egy, a hazája, (megyéje, cége, vállalata) iránt is felelősséget érző személy el tudja dönteni: meddig képes eleget tenni megbízatásának, mi az a határ, amelynél tovább már nem lehet feszíteni a húrt. Bármilyen ok miatt. Jelen és jövő M ásodszor is nagy érdeklődéssel hallgattam a televízióban azt az interjút, melyet Fodor János készített Déri Jánossal, a méltán népszerű riporterrel műtétje (s nem sokkal halála) előtt. A súlyos betegség terhe alatt is a rá jellemző fanyar humorral fejtette ki gondolatait, sokszor szívbe markolóan. Az a nagy hiba, — fejtette ki többek között — és ez saját életét is jellemezte, hogy az emberek töhbsége állandóan a jövőre gondol, a ma helyett a jövőnek él. Pedig ki tudja mit hoz, lesz-e egyáltalán? Nyilvánvaló persze, hogy távlatokban is kell gondolkoznunk, de ez nem szabad, hogy azt jelentse: nem törődünk a mával. Bizonyára sokan vannak, akik a pénz utáni rohanás, a lét- és család- fenntartás érdekében folytatott feszítő munka, hajsza közepette megállnak egy- egy pillanatra. Arra döbbenve rá: eközben szinte semmire nem jut idő. A többség dolgozik, hajt, robotol nemegyszer napestig, hogy megszerezze, (vagy legalább is megpróbálja) azokat az anyagi javakat, mely nélkül kevésbé élet az élet. Egyeseknek könnyedén sikerül, másoknak szívós, időt- és idegeket őrlő munka árán, megint másoknak még úgy is nehezen. S ha az igények nem is, de az álmok gyakran hasonlóak. Hiszen nem sokan lehetnek, akik ne álmodnának szép lakásról, jó autóról, nyaralásról és hasonlókról. De a siker nem egyformán sajátja mindünknek. Lótunk, futunk, dolgozunk, s közben gyakran elsikkadnak az értékek, elsivá- rosodnak a kapcsolatok, talán örülni, szeretni sem jut annyi időnk és energiánk, mint szükséges lenne. Elmaradnak a barátok, nem jut idő a társra, a gyermekekre. Pedig igénylik, igényelnék a közös programokat, az együttlétet, a jó szót és simo- gatást. Azt, hogy időnként lehajoljunk hozzájuk, néha talán magunk is gyermekké válva, hogy együtt legyünk részesei akár csak apró örömöknek, élményeknek. Csupán a filmekben, a mesékben, esetleg gyermekkorunk emlékmorzsáiban találunk olyan epizódokat — egyesek még ott sem — ami az élménydús családi vagy baráti összejövetelekre utal. Kirándulásokra, játékos kártyapartikra, közös sportolásra. Gyakran csupán a tévé vagy video jelenti a szórakozást. De ez magányos elfoglaltság többnyire akkor is, ha többen ülünk a képernyő előtt. S hogy mit látunk, s az mennyire jó, az megint más kérdés. Az apró örömök is azonban gyakran csak a vágy, az elképzelés szintjén maradnak a megélhetésért, a jobb, a komfortosabb életért való küzdelemben. Mert kell a több, a finomabb étel, a jobb ruha, bútor, tévé, video, lakás és autó. Vagy csupán kellene. Arra gondolunk: talán előbb vagy utóbb sikerül megszereznünk, s akkor szusszanhatunk egyet, törődhetünk egymással is. És mégsincs megállás, mert még nem értük el célunkat, mert még szebb, még jobb, még több kell. S csak forog, forog a mókuskerék... A hajszában érzékenyebbé, türelmetlenebbé, indulatosabbá válunk, eltávolodunk egymástól, megromlik egészségünk. Nem törődünk a kisebb-nagyobb, testi vagy lelki állapotunk romlására utaló jelekkel. Legyintünk csupán („majd elmúlik!”) ha kicsit szúr a szívünk, fáj valamink. Mondván, most éppen nem jut arra sem időnk, hogy elmenjünk az orvoshoz, kivizsgáltassuk magunkat. S csupán akkor jövünk rá, amikor talán már késő: másképp kellett volna élni az életet. Nem azt mondom persze, hogy Pató Pál példáját kövessük, vagy a mulatós dzsentriét, akinek a holnap se számít. De időt kell szakítani az élet kisebb-nagyobb örömeire, egymásra, hogy aztán, ha leltárt készítünk, ne legyen hiányérzetünk...
