Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-25 / 224. szám
1993. szeptember 25., szombat HÁTTÉR Keíet-Magyarország 3 Szedik az étkezési burgonyát Tiszavasvári határban Kalapács alatt a Cserhát Nem minden árverés tart reggelig # Lesz még a földnek értéke, becsülete Licit ide, licit oda, csendes az uszkai főutca Balogh Géza Uszka (KM) — Bükk, Mátra, Cserhát, sorolja az iskolás gyermek a földrajz órán megismert hegységek nevét. A címben szereplő Cserhát azonban nem a palóc vidéken van, hanem a Batár mentén, ahol Szatmár Ugocsával ölelkezik. Gyakori dűlőnév ez ezen a tájon, az ember rábukkan Uszkában is. A megye 415. árverésén többek között e földterületet kínálták fel kárpótlásként az uszkaiaknak. Az árverés helyszíne a községháza, s fél tíz táján még egyetlen egy érdeklődőt sem látni. Kivéve persze a krónikást, aki arra lu'váncsi, ki akar ma földet venni a megye egyik legkisebb, s egyik legeldugottabb falujában. A licitre szólító felhívás kint csüng a községháza falán is, tételesen felsorolva a táblaneveket, a helyrajzi számokat, a terület nagyságát, aranykorona-értékét, a mostani művelési ágat. A Cserhát-dűlő és a Bajnok táblái között válogathatnak az érintettek ezen a csúnya, esős napon. Legelőször Mester Miklós, a földrendező bizottság elnöke fut be, nem sokkal később pedig dr. Csuhák István, a polgármester. Üdvözlik egymást, s amolyan kesernyés, beletörődött hangon mondják: — Itt bizony két-három érdeklődőnél nemigen lesznek többen. De hát ezen csak a messziről jöttek csodálkoznak, hiszen alig kétszázhar- mincan vagyunk, s majd mindegyik házat nyugdíjasok, özvegyasszonyok lakják. Ők M ariska néni, a szomszédasszonyom már elmúlt hatvanéves, a haja fehér, az arca ráncoktól árkolt és napsütött. Mozgása még élénk, nem nehezedett rá a kora. Szigorú a szeme, de vajszívű. A minap kiment a piacra, és egy idős asszony előtt meglátott egy kosár, elevenzöld almát. Mindjárt odament, kézbe vett egyet. — Ilyet ritkán látni, régi fajta — mondta olyan gyöngédséggel, mintha tojáshéj vékonyságú porcelánt fogna. — Egy fám terem ilyet... van már vagy harmincéves— felelte a piacozó asszony. — Van az több is — mondta Mariska néni, és mint tenyérben kinyílt virágot, orrához emelte az elevenzöld almát, hogy megszagolja. Ahogy az orrába csapott az illata, valami különös csoda, vagy varázslat hatása alá került. Látta az almafát, ami egykor nagyszülei kertjében állt és éppen ilyen elevenpedig nem igen bírnak már meg a földdel. Idáig érünk a beszélgetésben, mikor az udvaron megáll egy Lada. Rácz Ferenc vezetésével megérkezik a megyei kárpótlási hivatal három fős csapata, ők vezetik majd a mai licitet. Papírokat, kis számítógépeket hoznak, térképeket terítenek az asztalra, s... várnak. A helybéliek közül előbb Debreczeni Andrásné, meg a Tiszabecsen lakó fia, Debreczeni László kopogtat. Van még néhány perc tízig, így aztán őket faggatjuk. — Drága fiaim, nem kell már nekem a föld — legyint Debreczeniné. — Küszködtünk eleget vele, meg a té- esszel. A Debreczeni család arról volt híres a környéken, hogy őket nem lehetett hatvanban, hatvanegyben a szövetkezetbe kényszeríteni. Kívül maradtak, de a téesz bosszút állt rajtuk. A földet erőszakkal elvették tőlük, s a határ legtávolabbi, legsilányabb pontján adtak nekik cseretáblát. zöld, jó illatú almát termett. Két nagy terpeszkedő ága volt, és azok egy reggelre a termés súlyától földig kettéhasították a fa törzsét. Kétfelé osztódott a lombozata is. Tóth M. Ildikó Almavásár — Mit csináljak ezzel áfával? — töprengett Mariska néni, akkor még Mariska nagyapja. —Mi lesz azzal a sok jóízű almával?—sopánkodtak a fa köré csődült unokák. A nagyapja kötéllel összehúzta a kettérepedt törzset és három helyen megabroncsoz- ta. — Talán megmarad — mondta bizakodva. És a fa — bár törzse sose forrt teljesen össze — életben maradt, termett, talán többet is, mint azelőtt. A SZERZŐ FELVÉTELE — Pontosan ez fáj nekünk a legjobban ma is. Az eredeti földünknek az értéke elérte a száz aranykoronát is, amit meg helyette adtak a harmincat sem. Most persze csak ezt a harminc koronát tudják elismerni a hivatalban. Pedig tudja azt mindenki itthon, hogy mit vettek el tőlünk. A Debreczeni családnak, pontosabban a fiuknak, Lászlónak 24 ezer forint értékű kárpótlási jegy van a kezében, s bosszúsan ráncolja a homlokát a falra függesztett térkép, s a licitálandó területeket jelző táblák láttán. Ott ugyanis nem szerepel az terület, amit kinézett magának. A tiszabe- csi-uszkai műút mellett egy kis sarokban választott ki magának egy néhány holdas, fiatal tölgyest..., de azt csak a következő licitre jelölték. — No, mindegy, annyira azért nincs sok munkám, hogy elpocsékolt időnek tartsam az itteni perceket — enyhül meg, mikor megtudja, hogy hamarosan megszerezheti az áhított tölgyest. Simon Kálmánnak nincs — Szívós, akár az ember! — mondta Mariska nagyapja, aki megjárta az első világháborút, többször megsebesült, mégis ép lelkű és munkabíró maradt. A hirtelen szárba szökkent emlékezésnek az volt a virága, hogy látta: ő eladókorú lány, egy szőke fiúval ül otthon a kockás terítős konyha- asztalnál. Az asztal közepén kosárka, telistele rakva elevenzöld almával. Kínálja a fiúnak, de az szabadkozik, talán azért, mert elevenzöld színe után ítéli az alma ízét. Végül, talán illendőségből mégis elvesz egyet, beleharap, aztán meglepetten néz Mariskára. — Ez akárcsak te: szemre szigorú, de belül borízű! — mondja a legény. A rra eszmélt, hogy az árusasszony kérdezte: — Mennyit mérjek? — Megveszem mindet! — felelte anélkül, hogy tudta volna az alma árát. ilyen gondja, ő, ha akarná megvehetné az egész Bajnokot, a teljes Cserhát-dűlőt. Majdnem kétszázezer forint értékű kárpótlási jeggyel rendelkezik, — az édesapja négy évet töltött orosz fogságban — s most már biztos, hogy egyedül fog licitálni. De van egy kis gond. Nincs itt az özvegy anyja, akié a jegy, s felhatalmazást sem hozott tőle. — Öt perc múlva itt vagyunk — mondja, s autóba vágja magát. A kárpótlási szakemberek egyáltalán nem idegeskednek ezen, türelmesen várakoznak. A türelem, ez talán a legfontosabb velük szemben támasztott követelmény manapság. Pontosan Rácz Ferenccel történt az a furcsa eset, amiről lapunk is beszámolt: Ajakon szabályosan rájuk virradt, mire végeztek az árveréssel. — Nyíregyházán is megismétlődött, de úgy látom, itt még attól sem kell félnünk, hogy ránk esteledik — mosó- lyog, aztán hivatalossá vált a hangja. Megérkezett Simon Kálmán, meg az édesanyja, s illedelmesen hallgatják a legfontosabb tudnivalókat. Aztán a férfi kézbe veszi a tárcsát, s mikor az őt érdeklő helyrajzi számhoz érnek felemeli. Természetesen ötszáz forintot adott az aranykoronákért, elköltött vagy százezer forint értékű jegyet..., megvett hu- szonegynéhány hektár gyepet. — Hogy mit kezdek vele? — kérdez vissza. — Azt még nem tudom. Van már nekem egy kis tengeri-, s forgótáblám..., állíthatom, nem gazdagodtam meg belőle. De abban biztos vagyok, lesz még a földnek értéke, becsülete. Tárca Nézőpont) Szabolcsinak lenni D. Bojté Gizella AT em tudom, mások — /V akik szintén ehhez a térséghez tartoznak — hogyan vélekednek, de én soha sem szégyelltem, hogy itt születtem. Talán, mert nem is értettem, mi az, amiért restellkedni valónk lenne az ország más vidékén vagy akár a fővárosban élő lakosok előtt. Igaz, amikor először rálép az ember a metró mozgólépcsőjére, kicsit ügyefogyott- nak tűnik, pláne, ha még a jegyet se tudja kezelni. A különbség azonban az emberek között ott kezdődik, ha egy pesti az idegennek készségesen segít vagy pedig lekezelően odébbáll. A szituációból már is le lehet szűrni, ki a szabolcsi! A „szabolcsi- ság" alatt—mely lassan fogalommá kezd válni — azonban egyáltalán nem elmarasztalás értendő. Hazánkat és néhány külföldi országot megismerve, talán sehol sem találkoztam olyan közvetlenséggel, szelíd alázatossággal, mint amellyel a Nyírség tájain élők rendelkeznek. Nem kell ezt különösen tanulni, így születtek. S milyen nagy szerencse, hogy gazdag érzelemvilágukat nem kezdik ki a civilizáció fennhéjázó betegségei. Természetesen azért van még mit tanulnunk mind viselkedési kultúrában, mind a kommunikáció, az emberi kapcsolatok területén. Az emberekben rejlő jó ösztönök — mellyel rendelkezik e nép — segítenek ebben. Nincs semmi alapja annak, hogy szabolcsiságunkat bárki előtt, bármilyen körülmények között is szégyellnünk kellene. Nemrég, a „Ki mit tud" műsor erről győzhette meg az ebben kételkedőket. Egyetlen egy megyéből sem szerepeltek annyian és olyan sikeresen, mint a mieink. A vetélkedő döntőjét végignézve, azon az estén különösen jó érzés volt szabolcsinak lenni. Kommentar_____________________ (Gáz)lámpással is ritka Tóth Kornélia n arikádnak vélné az ide- Lj gen a falvaink testét szabdaló árkokat. Honnan is tudhatná, miért kellett éveket, évtizedeket várni a keleti végeken arra a szolgáltatásra, amely a Dunántúlon vagy Pesten magától értetődő? Ott legfeljebb akkor téma a gáz, ha robban és nem fűt, meleget ad, amint ettől a szolgáltatástól joggal várja el a fogyasztó. Nincs olyan nap, hogy valamelyik falu ne örülne a gázláng ünnepélyes meggyújtásának, és már arra gondol, ebben a fűtési szezonban nem kell szenet, fát hordani, salakolni. Tegnap Tarpán és Biriben, ma Dombrádon, október 8-án Csengersimán lobban fel a láng. A láng fényében azonban észre kell vennünk az árnyékot is. Igaz, a települési önkormányzatok éberen figyelték a pályázatokat és az Állami Fejlesztési Intézeten keresztül az államtól szép summákat kértek és kaptak-a gázberuházáshoz. Az önállóság erkölcsi előnyével büszkélkedő és anyagi hátrányait elszenvedő önkor mányzatok saját erőből még hosszú ideig képtelenek lennének előteremteni a súlyos milliókat. Persze, a helybelieknek is mélyen a zsebükbe kell nyúlni. Kell a hozzájárulás, amelyet a lakosságnak legfeljebb az egyharmada tud egy összegben leperkálni. A többiek hitelt kérnek, a visszafizetés feltételei ez idő szerint kedvezőek a számukra. De mennyi mindent kell még venni, amíg a kékes láng pislákolhat! Ki kazánt, ki konvektort szeretne, a vezetékekre mindenütt szükség van. Ki kell ásni az árkot, el kell készíttetni a tervet, szerelőt hívnak, hogy csak a legfontosabbakat említsük. S a kiadások már meghaladják a százezret, de nem ritka, ahol kétszázezer forint körüli összeget rögzíthet a családi költségvetés. Nem kevés, de a lakosság túlnyomó része mégis a gázra szavaz. A gázkészülékeket gyártók, a kereskedők és a kivitelezők járnak talán a legjobban, mert ilyen biztos piacot, mint mifelénk ma a gázberuházás, (gáz)lámpás- sál is ritkán találni. •» A szatmári térség szépen fejlődő községe Porcsalma Elek Emil felvétele Hírvivők Nyíregyháza (KM — K. J.) — Érdekes képzőművészeti tárlatnak ad helyet a nyíregyházi DOTE Egészségügyi Főiskola. A kiállításon messen- gerista festők — Bihari Csongor, Bihari Levente és Mónos Jenő — alkotásai láthatók, vendégművészként pedig Káré János szerepel képeivel a bemutatott kollekcióban. A messengerizmus irányzatának a központi gondolata: tudatosan hirdetni a szeretetet, a szépet, a békét és a harmóniát. (Maga a messenger szó magyarul hírvivőt jelent.) Az egyik kiállító—Bihari Levente — így ír egyik tanulmányában az „izmus” lényegéről: A messengerizmus az én értelmezésem szerint jó hírt visz. A biológiából ismert messenger RNS nélkülözhetetlen az élet számára. Ugyanígy a hírvivő művészek közvetítő szerepe jó és hasznos lehet a szellemi élet fejlődéséhez.
