Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-18 / 218. szám
Birkabőgés Mandabokorban Rossz évek voltak is, lesznek is, de akinek van egy jól beállt falkája, megél belőle 1993. szeptember 18., szombat HÁTTÉR Balogh Géza Mandabokor (KM) — Még a múlt szombati újsá* gunkban jelent meg a hirdetés, hogy szeptember 15-én Nyíregyháza Manda I. bárányhizlaló telepén felvásárlást tartanak. Irányár 140- 180 forint, kategóriától függően, fizetés a helyszínen. Ugyan már, legyintettek a kollégák, akinek esze volt, rég túladott a birkán, Man- dában te már csak a selejtet fogod látni. Még akkor is e szavak járnak a fejemben, mikor bekanyarodom a volt Ságvári téesz juhhodályához, ahol teremtett lelket sem látni. Elered viszont az eső, feltámad a szél, s már morogva fordulnék haza, mikor kilép a hodályhoz toldott kis kamraféléből egy idős ember, és egy Wartburghoz kapcsolt utánfutóhoz ballag. Csak akkor látom, hogy a deszkák között vagy nyolc- fiatal bárány álldogál, s rémülten húzódnak egy sarokba az öregember láttán. Egy híres juhász — Na, ne féljetek, nem bántalak én benneteket — simogatja meg hátukat az öreg, aki mint kiderül, nem más, mint a híres szabolcsi juhászok egyik leghíresebbike, az ibrányi Nagy Imre. Most huszonöt tejesbárányt hozott, de maradt még otthon száz anyajuh. Az ő bárányait már átvették, kijött hát szemrevételezni az utána jövő jószágait. Szakértő szemmel méregeti őket, s mondja, hogy ez tizenegy, az tizenöt, amaz meg huszonhat kilós. Mint majd később, a mérlegeléskor kiderül, még másfél kilót sem tévedett, de ezen cseppet sem lehet csodálkozni. Hatéves ha volt, mikor beállt bojtárkodni, s azóta folyamatosan birkózik. Ma nyolcvanhárom éves. Számítsuk ki, háromnegyed évszázada juhászkodik! Mit is válaszolhatna tehát a kérdésre, hogy érdemes-e manapság juhot tartani...!? — Ha hosszú távon nézzük, akkor feltétlenül — mondja. — Rossz évek voltak is, lesznek is, de akinek van egy jól beállt falkája, van egy kis tartalékja, s szereti is a jószágot, akkor meg lehet belőle élni. Igen ám, de hány birkából kell állnia annak a falkának? Legjobb, ha Miló Mihályt, az Orient-Ovis Juhtenyésztő Egyesület helyi rezidensét kérdezzük, aki a mostani átvételt is vezeti. — A tapasztalatok azt mutatják, egy négytagú család eltartásához minimum kétszáz anyajuh szükséges — mondja. — Főállásban nem érdemes ennél kevesebb létszámmal foglalkozni, hiszen egy ötven-hatvan anyából álló falkával majdnem annyi gond van, mint a kétszázas nyájjal. Persze, ehhez tőke kell, nem is kevés. Egy anyajuh két bárány Talán egyetlen egy jószág sem reagál olyan gyorsan a piac változásaira, mint éppen a juh. Két-három hónappal ezelőtt még kétezer, kétezerötszáz forintért is válogatni lehetett a jobbnál jobb anyák között, most már három és fél, négyezer forintot, is elkérnek értük. De ez mind semmi, hiszen volt olyan időszak, amikor a nyolcezer fonnt sem volt drága. — Juhászberkekben közismert az értékrend — folytatja Miló Mihály. — Egy anyajuh két bárányt ér. No már most, ha mi kifizetünk egy tejesbárányért háromezer-háromezerötszáz forintot, akkor egyszerű kiszámítani, mennyit ér egy anya. Ez persze csak az elméletben igaz. A juhászoknak az idei tavasz tette be igazán a kaput, amikor a Közös Piac országai megtiltották a magyar bárányexportot, arra hivatkozván, hogy száj- és körömfájás van nálunk. Az igaz, hogy mind a mai napig nem bizonyosodott be eme állítás igazsága, ennek ellenére a húsvéti bárányokból nem lett semmi. Pontosabban lett, harminc-harmincöt kilós jószág, de annak a kilója korántsem ér annyit, mint a tejesbárányé. Kongatják a vészharangot Közben persze etetni kellett őket. Ha azt vesszük, hogy egykilós súlygyarapodáshoz öt kiló takarmányt kellett felhasználni, akkor nem szabad csodálkoznunk azon, hogy igen sokan azt mondták, mi ingyen is odaadjuk a juhot, csak vigye valaki... — Ma rengetegen kongatják a vészharangot az ágazat fölött, de nincs teljesen igazuk — kapcsolódik a beszélgetésbe dr. Gonda Gedeon városi főállatorvos, aki a karantént jött intézni a telepre. — Tudomásul kell venni, hogy a nyugati országok mindent megtesznek a saját gazdáik érdekében, s ahhoz, hogy mi bejussunk oda a termékeinkkel, alkalmazkodni kell. Azt én nem vitatom, hogy manapság rossz idők járnak a hazai juhászokra, de Nagy Imre bátyánknak kell igazat adnom: egyszer széna, másszor szalma. Nem szabad egy-két kedvezőtlen évből messzemenő következtetést levonni. A jövő évi exportlehetőség egyébként már most ismert a gazdák között, bár ki tudnánk tölteni a teljes kontingenst. Területfejlesztés Nyíregyháza (KM) — Vékony Miklós szabolcsi képviselő 1993. parlamenti felszólalásában arra kérte képviselő társait, hogy szavazatukkal támogassák az elmaradott keleti térségek fejlesztését, akár a többi térség rovására is. Beszéde a területfejlesztésről zajló vita során hangzott el. Vékony kiemelte, hogy „A keleti országrészben annyira mélyen gyökereznek a gazdasági problémák, hogy ezek kezelése és megoldása csak hosszú távon lehetséges.” A kormányzat 1991-ben 46 mil- liárdot folyósított területfejlesztésre, 1992-ben 54-et, de ez nem elég — mondta a képviselő, majd hozzátette: Nem lehet ennyi idő alatt helyrehozni hosszú évtizedek hátrányos megkülönböztetését. Vékony Miklós elmondta, hogy Szabolcsban teljesen megoldották a gázellátást, távközlési programot indítottak be, az autópálya koncesszió folyamatban van. Mégsem lehetünk elégedettlk. A szabolcsi embernek pénzre van szüksége, hogy ki tudja fizetni a gázt, hogy legyen telefonja. A nagyarányú munkanélküliség megkeseríti a fejlesztések okozta örömét, ízét. Az infrastrukturális programok folytatása, Szabolcsnak mégis létkérdés, mert ez teremti meg a modem jövő alapjait.--------------Tárca — J71 lőször csöngetett Ková- JLj cséknél a szegénység. Eddig csak hallottak róla, hogy egyre többen jönnek zavarba, ha csenget a díjbeszedő. Eddig, hála a takarékos pénzbeosztásnak, nem élték át milyen érzés szembenézni az üres, vagy majdnem üres pénztárcával. A héten már annak az illúziónak vége, hogy őket, a legendásan spórolós Kovácsékat nem érheti utol a pénztelenség. Megtörtént. Pedig mindent megtettek, hogy késleltessék a bajt. Szigorúan áthangolták a családi költségvetést. Mindenből az olcsót, ez vált a család mindennapos szlogenjévé. Erről a családi költségvetés előterjesztője, Kovács úr így beszélt szomszédainak: — Hol vannak már a megszokott költekezéseink? — sóhajtott fel Kovács úr. Már arra is gondolt, ő is élhetne a lehetőséggel, akár az ország- gyűlés, hogy megszavaztatná a családdal a pótköltségvetést. De erre hamar belátta, semmi esélye nem lenne. A javaslat, csúfosan megbukna. Először is nincs mire pótköltségvetést kérni, már mindent lefaragtak a családi kiadásokból amit csak lehetett. — Kezdődött az olcsóbb margarinra való áttéréssel, pedig a gyerekek igen oda voltak a svéd margarinért, de most már száz forintnál is többe kerül. így jártunk a mosószerekkel is, az agyonreklámozott nyugati mostópor- csodák helyett áttértünk az olcsóbb magyar mosószerekre. Különben is a családunkban a divatos magyarkodás abban áll, hogy amit csak lehet magyar gyártmányú árut vásárolunk. Kovács úr monológját azzal folytatta, hogy nemrég kisebb fogyasztású villanyégőkre cserélték a régieket, a híradóra és a jobb filmekre korlátozták a tévénézést. Családi törvénnyé vált az is, hogy a kocsit nem használhatja egyetlen személy, mert az ma már luxus. De szó, ami szó, a gyermekek napközis térítését, a lakás OTP'-részle- tét, a távhő melegvizét, majd fűtését, a közös fenntartás, a biztosítás és más múlhatatlan költségeket, sajnos, nem sikerült lefaragni. Ebben a hónapban bekövetkezett a majdnem szégyen. Igaz ebben a díjbeszedő késlekedése is közrejátszott, nem a szokott időben, a hónap elején jött, mint máskor. Kovácsék már azt hitték, kifizették a melegvízdíjat, amikor az emberük csöngetett a számlával. Kovács úr kővé dermedt, mert pontosan tudta, hogy egyetlen árva ezres lapul a dobozban, ahol a pénzt tartják, az pedig kevés lesz. Már a nyelve hegyén volt, hogy kimondja a kínos mondatot, sajnos nincs annyi pénzük, amikor a kisebbik gyerek megszólalt: —Apám a koldustarisznya. — A díjbeszedő rossz tréfának vélte a gyerek megjegyzését és már indult volna útjára, amikor az apa szemében megcsillant a huncut mosoly. Igen, a koldustarisznya. Azt a kis játéktarisznyát nevezték el így valamikor, amit a gyerek az óvodai ballagáskor kapott. Ebbe gyűjtötték a gyerekek a boltban visszajáró aprópénzt, zömében tíz-, húsz-, ötvenfilléreseket. Csak ez mentheti meg őket. A család lázas pénzszámlálásba kezdett. Beletelt vagy tíz percbe, amíg a hiányzó négyszáz forint kikerekedett. Még öt forint borravalóra is futottal aminek, isten tudja miért, a díjbeszedő nem nagyon tudott tapsolni. A gyerek később meg is jegyezte: —Ez a fickó semminek sem tud örülni. rz ovácsék viszont örültek, /V mert megsegítette őket a gyermekek aprópénze, a koldustarisznya, ami most üresen lógott a falon. Talán siratja kis lakóit, akik hűtlenül világgá mentek.... Páll Géza ’ Koldustarisznya Kelet-Magvarorszag o Nézőpont j Nyolcforintos almabéke Máthé Csaba A nyolcforintos léalmaár a jelenlegi világpiaci árakat figyelembevéve rendkívül kedvező. Viszont ezt az árat kizárólag a vajai Zöldség-Gyümölcs Kft. kínálja, amely a héten kötött bérmunkaszerződést a Mátészalkai Állami Tangazdasággal, ahol a sűrítményt fogják készíteni. A nyolc forint azért is kimagaslóan jó, mert Szabolcsbákától Debrecenig a felvásárlók és a léiizemek 5-6 fiO forintot kínálnak a léalma kilogrammjáért. A termelők még mi tűiig várnak, hátha a léalma ára feljebb kúszik, és nemcsak Mátészalkán, hanem más körzetekben is 8 forintot kínálnak értük. A piaci információk alapján ez igen kétséges, hiszen Nyugat-Euró- páiban 1200-1250 márkát kínálnak a sűrítmény tonnájáért, Amerikában esetleg 900-950 dollárt. Elrontottuk a renoménkat az elmúlt években, mondják a szakemberek, amikor nyakra-főre ajánlgatták ki a magyar, közöttük a szabolcsi cégek az amerikaiaknak a sűrítményt, sokszor a késztermék tízszeresét is. Azok a nagy cégek, mint a P1TTRA, a HARTOG, a LANDESMANN vagy a CAN AMERICAN, amelyek a sűrítmény forgalmazását bonyolítják, kiválóan ismerik a hazai gyártókapacitást, őket nem lehet ilyennel „megetetni". A léalma felvásárlásánál, csakúgy mint tavaly, most is az a döntő, hogy mennyit sikerül étkezési almaként eladni. A termelők ugyanis egy bizonyos tűréshatáron túl, amikor nincs felvásárló az étkezési almájukra, „mindegy milyen áron, csak vigyék" jelszóval a megmaradt étkezési almát átadják léalmaként. A sűrítők a szezon elején nyugtatgatják a termelőket, ne aggódjanak, szedjék le almájukat, rakják be a fészerbe, ólba, vagy a színbe, hiszen a gyártók megfelelő ütemezéssel októberben és novemberben is át tudják venni a gyümölcsöt. Persze ehhez a nyugtatgatáshoz az is kellene, hogy a szezon végéig az igen sokszor beharangozott nyolcforintos léalma megmaradjon és ne csak egyedi, kiváltságos érdekeket szolgáljon. Háztartási gázpalackokat töltenek, ellenőriznek a PRÍMAGÁZ nyíregyházi üzemében " Elek Emil felvételé Kommentár Sztrájk a megoldás Kovács Éva t 7 olt értelme a sztrájk- V nak, az autópálya adott szakasza mégiscsak kikerüli Érdet—olvasom a diadalittas bejelentést, s egyáltalán nem tudok örülni neki. Megvan rá az okom, mert amiről szó van, nem annyira siker, sokkal inkább kudarc. Röviden a történet: a fővárost körülöleő autópálya egy szakasza a tervezők szándéka szerint valósággal keresztülszelte volna Érdet. A kisváros lakói felháborodva tiltakoztak, levelet írtak, az illetékeseknél reklamáltak. Semmiképpen nem tudták megérteni, a mérnökök miért vitték be a település kellős közepére az utat, mikor több módja is lett volna annak, hogy a sztráda kikerülje őket, s olyan helyen legyen, ahol nem zavarja az embereket, nem jelent naponta súlyos balesetveszélyt, benzingőzt és elvisel- hetetelen zajt. Tiltakozásuk jó ideig eredménytelen maradt, az építkezés előkészületei zavartalanul folytak. Az érdiek megelégelték az értetlenséget, s mivel észérveket senki nem tudott mondani nekik, eldöntötték, hogy tüntetni fognak. Hatalmas transzparenseikkel az utcára vonultak, eláll- ták az utakat, megbénították a közlekedést. Talán alig hihető, de erre már felfigyeltek az illetékesek, s újra megvizsgálták, ha úgy tetszik, felülbírálták az autópálya-terveket. Az eredmény ismert. Talán el sem hiszik, de kiderült, igenis van mód arra, hogy az autópálya adott szakasza kikerülje Érdet. Azóta is gondolkodom, s feleletet szeretnék néhány kérdésre. Első közöttük az, ugyan miféle mérnökök, milyen színvonalú szakemberek azok, akik úgy terveznek utat, hogy , közben tönkretesznek egy egész várost vagy falut? Rögtön utána az érdekelne, ha már maguktól nem találtak rá az ideális megoldásra, miért nem fogadták el mások ötleteit, miért ragaszkodtak oly soká saját hibájukhoz? Jó lenne tudni, vajon miért maradtak hosszú ideig megközelíthe- tetlenek az ügyben illetékes hivatalok, s miért várták meg, amíg majdnem tettle- gességig fajult a dolog? Végezetül érdekelne az is, mikorra várható végre, hogy saját munkájában, saját hivatali beosztásában mindenki a legtöbbet tegye? Ezek a bárányok Olaszországba mennek A SZERZŐ FELVÉTELE
