Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-13 / 213. szám

* 1993. szeptember 13., hétfő-Magyarország 5 A jószándék is kevés Senki sem próféta a saját hazájában? • Végkimerülésig, körömszakadtáig Nyírmihálydi (KM) — SOS-jelzést kaptam Nyírmi- hálydiból Szabó András vál­lalkozótól. Kétségbeesettsé- ge azért lepett meg, mert hí­vása előtt két nappal láthat­tuk a tévé A Hét című műso­rában, amelyből azt a követ­keztetést lehetett levonni, hogy vállalkozása Piricsén révbejutott. A nyers valóságnak azonban a piricsei részsiker csak egy igen vékonyka szelete, amint az az alábbiakból kiderül. A történések ismertetésében kissé vissza kell kanyarod­nunk, hogy érhetőek legyenek az összefüggések. Szabó And­rás kft.-jével nem kis vállalko­zásba kezdett: házat épít a haj­léktalanoknak. A favázszer­kezetes lakóház olcsósága — erről korábban több ízben is ír­tunk — lehetővé teszi, hogy a nagycsaládos vagyontalanok a szociálpolitikai kedvezmény­ből megépítsék lakásukat. Nem „putrit”, hanem típus­lakóházat. Ehhez a leendő tu­lajdonosnak vállalnia kell, hogy kiveti saját házához a vá­lyogot, biztosítja a segédmun­kát. Az első ilyen akcióház a kft. egyik dolgozójának készült el Nyírgelsén. Szabó Andráshak az volt a terve, hogy az el­képzelés működőképességét otthon, Nyírmihálydiban „mu­tatja be”. Saját, őseiről ráma­radt nagy telkét adta (volna) oda négy családnak—ingyen. Ugyanis az is feltétel, hogy az „építtetőnek” saját nevén sze­replő tehermentes telke le­gyen. Hogy ne kelljen ez ügy­ben végigjárni hivatali út­vesztőt, ezért döntött úgy, hogy induláshoz a sajátján épít. A helyi önkormányzat a telekmegosztásról szóló hatá­rozatot annak rendje és módja szerint meg is hozta június 7-i keltezéssel. Egyoldalú levelezés Ezt megelőzően, június 1- jén Molnár Sándor, a Magyar- országi Cigányok Egyesüle­tének elnöke levelet küldött többek között Antall József miniszterelnökhöz, Szabad Györgyhöz, az országgyűlés elnökéhez, melyben a tervek megvalósításához kéri a segít­séget. A levélben az is szere­pel, hogy Szabó András vállal­kozó ez ügyben milyen lépése­ket tett, tesz, mit vállal. Indulhatott tehát a munka. Közben az egyik jelentkező visszalépett. Am így is maradt három család—Balogh János (ötgyermekes), Nagy Zoltán (háromgyermekes), Szilágyi Pál (ötgyermekes) —, akik a fentebb említett feltételeket vállalták, és hozzáláttak a vá­lyogvetéshez. Úgy tűnt, min­den rendben van. Ám megje­lentek a fogadatlan prókátorok — hogy személy szerint kik ők, tudjuk, ám ez most, bár nem mellékes, de nem is lénye­ges —, akik azzal a demagóg szöveggel tévesztették meg az „építkezőket”, hogy ne dőlje­nek be Szabó Andrásnak, hi­szen ő a cigányok pénzén akar meggazdagodni. Az érintett június 12-én le­vélben fordult ez ügyben a polgármesterhez, amire a kö­vetkező szövegű választ kap­ta: „1993. június 12-én kelt le­velével kapcsolatban tájékoz­tatom a Tisztelt Cimet, hogy jogi képviselőnk, a község jegyzője fog eljárni az ügyben. Kremniczky Károly polgár- mester.” Ez volt egyébként az egyetlen válaszlevél a hivatal részéről. A mákony hatott. Az érintet­tek abbahagyták a munkát. A már kész vályogot elszállítot­ták egy régi exhumálatlan köz­temető egyik sarkába, ahol fel­épült belőle egy kunyhó. Ter­mészetesen nem vázszerkeze­tes, nem engedélyezett típus. Június 21-én Szabó András minden képviselő-testületi tagnak eljuttatta azt a levelét, amelyben leírja: lakásépítési akciójával ő tulajdonképpen kötelezettséget vállalt ország­világ előtt. (Hisz a MCE el­nökének levele öt példányban ott van a kormány különböző hivatalaiban.) Kötelezettségét azért nem tudja teljesíteni, mert az embereket demagógi­ával — ti., hogy az önkor­mányzat majd építtet a nincs­teleneknek lakást — félreve­zették, akik ezek után nem tel­jesítették a rájuk eső kötele­zettséget. A nehezen beindított verkli bedöglött. Nem adom fel •H Mivel a polgármester azzal biztatta korábban a vállalko­zót, hogy a jegyző, mint jogi képviselő, majd eljár az ügy­ben, Szabó András türelemmel várta az intézkedést egészen augusztus 8-áig. Akkor levél­ben kereste meg a jegyzőt, amelyben ismerteti a fejlemé­nyeket, és kéri a tényleges in­tézkedést, a választ. Szeptember 8-áig egyik le­vélre sem érkezett válasz. In­tézkedés sem történt. — Nem értem, pontosabban értem, csak felfogni nem tu­dom — mondja a vállalkozó —, hogy mi rossz van abban, ha a szegény, de becsületes cigányokat rávesszük arra, hogy a mi segítségünkkel megépítse magának a házát. Ingyen. Annál is inkább érthe­tetlen ez, mert más településen az önkormányzat nemhogy megakadályozza a munkát, hanem segíti is, ami a hivatali részt, a papírmunkát illeti. Építettünk ilyen lakást Nyír­gelsén, Nyíradonyban, most Piricsén van folyamatban négy építkezés. — Hiába, úgy látszik nálunk is igaz a mondás: Senki se próféta a saját hazájában... — mondja kissé rezignáltam — De nem adom fel! Nem én! Az egyezség részemről most is áll. A telkemet változatlanul odaadom, ha úgy alakulnak a dolgok. Epilógus Szabó András nem a jóté­kony gazdag amerikai nagy­bácsi szerepében akar tetsze­legni. Nyilván ő is, mint bárki más, nyereséges vállalkozást akar. Ez érthető is. Ő maga sem rejti véka alá, ha az épít­kezés nagyobb méreteket öl­tene, megvan benne a tisztes­séges nyereség lehetősége. Egyelőre azonban a pénz csak arra elég, hogy a kft. működő­képes maradjon. Ellenlábasai — akik külön­böző eszközökkel meg tudják akadályozni, hogy otthon megvalósítsa elképzeléseit —, nyilván olyan konkurenciát látnak benne, amit részükről nem célszerű támogatni... Ha felépül végre a házunk Piricse (KM) — Van, aki maga lát hozzá a saját fészek felépítéséhez, de kár lenne takargatni, akadnak olya­nok, is, akik az ujjúkat sem akarják mozdítani az ott­honteremtés érdekében. Milák Albert és felesége vál­lalták a vályogvetést, hogy megszervezik a segédmunkát egyszobás házuk megépítésé­hez. — Tizenháromezer forintért vettük meg ezt a telket — mondja Milákné. — Az uno­katestvéremmel meg tudtunk egyezni, hogy három részlet­ben fizetjük ki. A családi pót­lékból lassan kifizettük. Most már a miénk. Mert, tetszik tud­ni, a magunkfajta embernek sosincs annyi készpénze. — Nem gondolkoztunk so­kat, mikor megtudtuk, hogyan lehet lakáshoz jutni — mondja a félj —, hiszen most tizenhár­mán vagyunk egy fedél alatt. Persze, a verkli itt is műkö­dött, de mi nem hallgattunk az ellendrukkerekre, a Dzsokik- ra. Belevágtunk. Egy fillér nélkül. Még a papírokkal se kellett hajolni, azt is vállalták, hogy elintézik. Közben gyúrja a sarat, keve­ri bele a töreket. Készül vá­lyogvetéshez az alapanyag. — Vetett már valaha vályo­got? — kérdezem. — Á, dehogy, sose. De meg lehet könnyen tanulni. Őseink ezt csinálták. Most már megy. Vigyázni kell, hogy minden úgy, meg annyi legyen benne, ahogy kell. — Mire elég a szociálpoli­tikai kedvezmény? — Hát arra elég, hogy fedél legyen a fejünk felett. És az sem kevés. A berendezésről, a „komfortról” már nekünk kell gondoskodni. —Azonkívül, hogy vállalták a vályogvetést, a segédmun­kát, van-e még más kötelezett­ségük? — Most az építkezésnél nincs, de hát elég ez is. Hanem más dolgok is vannak itt. Mi­vel a ház a gyerekek pénzéből épül, mi kötelesek vagyunk róluk gondoskodni, kötelesek vagyunk betartani a szabályo­kat, hogy a lakást úgy fogjuk használni, ahogy kell. Vagyis nem alakítjuk át saját ké- nyünk-kedvünk szerint. Ha mégis valami változtatást aka­runk rajta csinálni, azt a mű­szaki felügyeletnek be kell je­lenteni. — Miért? — Mert olyan a vázszer­kezet, hogy akárhol nem lehet megbontani, akárhol nem le­het hozzáépíteni. De az az igazság, hogy mi nem is aka­runk hozzányúlni, jó lesz ne­künk így is, ahogy van. Csak legyen kész, mire beáll a hideg. * Míg mi Milákékkal beszél­getünk, körénk sereglenek az utcabeliek. Csorba László és családja csaknem szemben lakik Milákékkal egy rozzant viskóban. — Már attól félünk, hogy beomlik a fal — mondja a fér­fi. Vajon építhetne-e ő is? A munkát ők is vállalnák. Ki­derül azonban, hogy még ren­dezetlen a telek tulajdonjoga. Előbb tehát azt kell elintézni, a többi már nem az ő dolguk. — Hogy én vessem a vályo­got?! — szól ez egyik koro­sabb asszony. — Olyan aztán nincs! Még mire nem akarná­nak rávenni. Halljátok, mire észrevesszük magunkat, még dolgozni fogunk itt... — Jó, hogy magának van hol lakni—mondja Csorbáné. — Nekünk meg a fejünkre omlik maholnap a viskó. # Bodnár Lászlóné a falu má­sik sarkában öt gyereket nevel — ideiglenesen — egyedül. Kicsit kétségbe van esve, mert nem nagyon van segítség. Egy hónapja szült, s nem kímélheti magát, mert bizony, ha a tél előtt be akar költözni, vetni kell a vályogot, rakni kell a közfalat, befedni a tetőt. Sok még a munka. Szerencsére azért őt sem hagyták teljesen cserben, a Dzsokik azért itt sem tudtak mindenkit rávenni a tétlenség­re. Rézműves Zoltán, Bodnár- né testvére van ott, hogy a munka nehezét megcsinálja. Ez a ház kétszobás lesz. Mert ha a gazda hazakerül, heten lesznek. Kell a hely. Az asszony aggódva kérdezi a vállalkozót: beköltözhetnek- e télig. Fedni kell, falazni, vakolni. De ha lesz segítség — meglesz. * Úgy vélem, magyarázatra szorul, kik azok a Dzsokik, akiket többen is emlegetnek Piricsén. Nos, az az egy Dzso- ki, akire ők gondoltak, nem idevalósi. De Dzsokik vannak többen is szerte e kis hazában. Ők (is) azok közé tartoznak, akik úgy vélik, munka nélkül is kap a hajléktalan lakást. Úgymond: alanyi jogon. És ezt fennen hirdetik. Akik nem ültek fel a Dzso- kiknak, azok nem beszélnek, hanem cselekszenek. Dolgoz­nak. Az eddigiek arra enged­nek következtetni, hogy ez utóbbiaknak lesz igazuk... Épül Milákék háza Jegyzet Házat, hazát... Györke László T T ífent meggyőződhettem kJ arról, hogy nem nagy baj, ha a hírlapíró néha nem szól bele a dolgok alakulásá­ba, hagyja, hadd menjenek, gördüljenek azok a maguk útján. Mert ha mereven ra­gaszkodom eredeti tervem­hez, ez a tematikus oldal so­se születik meg. Persze, előzőleg sokat töp­rengtem azon, hogy a téma megér-e egy egész kolumnát, újságoldalt. Hiszen első lá­tásra egy vállalkozó szélma­lomharca a hivatallal legfel­jebb egy cikk erejéig leket érdekes. Csakhogy ott van­nak a közvetlenül érintettek. Egyrészt azok, akik úgy néznek a vállalkozóra, mint aki becsapta, félrevezette őket, hiszen lakást ígért ne­kik. Az számukra szinte telje­sen közömbös most, hogy más körülmények miatt lett az, ami lett. Ők, nyilván, csak azt látják, hogy volt egy ígéret, és abból (se) lett sem­mi. Meg aztán ott vannak, akik már építik a házukat. Igaz, nem Mihálydiban. Azok, akik joggal remélhetik, hogy em­beribb körülmények közé ke­rülnek. Akiknek az arcán örömet is lehetett látni. Mint például Milák Albertén. Szinte refrénként tért visz- sza riportalanyaim szájából névvel vagy név nélkül, hogy bizony, sokan tekintenek a vállalkozásra ferde szemmel. Es duruzsolnak, és mondják a magukét. Persze, olyano­kat, ami azoknak, akik res­tek, akik elmennének a mun­ka temetésére, azok számára szépen szóló muzsika: ne dolgozz, te bolond, úgy is kapsz... És ott van a piricsei pol­gármester. 0, aki tárt karok­kal fogadja a vállalkozót, mert rögtön látja benne a re­alitást, és azt mondja, ezt tá­mogatni kell, hiszen olyan problémát próbál megol­dani, amit semmilyen állami támogatással, segélyezéssel nem lehet. Es közben kijelen­ti: aki nem dolgozik, az nem kap semmit. Miért is kap­na?... M ikor a kép összeállt, döntöttem: a téma így mégiscsak megér egy misét. Pardon: egy oldalt. Piricsei pillanatok Vetik a vályogot A szerző felvételei Annak segít a hivatal... Piricse (KM) — A köz­ségben ma 1876-an laknak. A lakosság egyharmada ci­gány. Többségük igen rossz körülmények között él. Páll Antal polgármester, de úgyszólván az egész ön- kormányzat a Szabó-féle programot örömmel fogadta. Mikor azt mondtam, hogy tudtommal jól állnak az ügy­höz, visszakérdezett: — Hát nem az a hivatal fe­ladata, hogy a feszültséget oldja? Annak a rétegnek, amely csak így tud lakáshoz jutni, akik, hogy úgy mond­jam: nem tudják önmagukat megszervezni, de a szándék megvan bennük, hajlandóak vállalni a kötelezettséget, magyarán: hajlandóak dol­gozni, azoknak a hivatal segít. Hiszen ezért vagyunk. Nem? — Bár igaz, hogy kis lét­számú apparátusunkra az építkezésekkel kapcsolatban sok pluszmunka hárul, hi­szen az úgynevezett papír­munka zömét, a hivatali részt itt végzik. De vállaljuk, mert ez a dolgunk. A polgármestertől — aki református lelkész is egy személyben — megtudtuk, hogy az idén 42 első osztá­lyossal kezdték a tanévet. Sajnos, egy „speciális” cso­portot is létre kellett hozni, hiszen igen sok a halmozot­tan hátrányos helyzetű a falu­ban. Ráadásul pedagógus- és orvoshiánnyal küszködnek. — Mindig azt mondom, hogy munka nélkül nincs semmi. Ha kell, házhelyet adunk, ha kell, földet adunk, csak csináljanak valamit. Dolgozzanak. Aki nem dol­gozik, az nem kap semmit. Világos beszéd. Bodnárné öt gyerekkel is vállalta...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents