Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-11 / 212. szám
1993. szeptember 11. A tetten ért múló idő Régvolt századok órái • A magyar mesterek nem maradtak el tudásban • Faborítású tok Aranyozott, faragott talapzatú asztali óra 1780-ból MTI-Press felvétel A budavári Mária Magdolna templom tornyában már 1553- ban gépóra mutatta az időt. E nevezetes időmérőről a török leírások is megemlékeznek. Magyarországon hatszáz éves múltra tekint vissza a gépóra- készítés. Éppen száz évvel azután, hogy Angol honban megkonstruálták az első gépórát, Besztercebánya is büszkélkedett saját készítésű toronyórával. A pest-budai órásság a 16. században már nem elszigetelt jelenség. A török uralom után pedig valódi fellendülését élte ez a mesterség. A 17. században órás céhek szerveződnek a Nyugat-Magyarországon és Budán. S ezt követően éli fénykorát a hazai óramíves- ség. Hetven remekmívű órát láthat a közönség a Kiscelli Múzeum Pest-budai órák és órások című kiállításán ezekben a napokban egészen szeptember végéig. Valamennyi tárgy a múzeum saját gyűjteményéből való, abból a kollekcióból, amelyet több mint száz éve gyűjt a fővárosi múzeum. Pest, Buda, Óbuda hetven órásának nevét, munkáját ismerhetjük meg. A kisebb- nagyobb szerkezetek látványa mellett egy listát is olvashatunk az ismert műhelyek nevével. A 17. században, amikor az ingaóra megjelent, elegáns lakások, gazdag családok vásárolták az időmérés e fényűző kellékét. Nem múlt el száz év, és az óra szinte közszükségleti cikké vált Magyarországon is. Míg korábban aranyból, ezüstből formázták az óratokokat, most rátértek az olcsóbb, köny- nyebben megmunkálható fa alkalmazására. (Megjegyzendő, az óratok készítése külön szakma, az órás sohasem készített tokokat, csak szerkezeteket. A tok mesterei fémöntők, asztalosok, díszítőiparosok voltak.) A faborítású óra pedig nemcsak elsődleges célját, az idő mérését hivatott szolgálni, hanem a lakás díszítését is. Ezért aztán széles lehetőséget kaptak az oszlopos, lábakon álló asztali és szekrényórák, a kép- és keretórák, a lábas órák. A legszebb ilyen saját lábon álló órák éppen a 18. század termékei. Megjelentek a kis órák zseben, gyűrűként viselhető formában. A zsebóratok-készítés külön műfajjá vált. Visszafogott mértéktartás, precíz, gondos munka, művészi hajlandóság jellemezte e korban a pestbudai órásokat, akik semmivel sem maradtak el Európa órásmestereitől. Nem is csoda, hiszen tanulóéveiket sokszor országról országra vándorolva töltötték a legények. S jó érzékkel megtanultak mindent, amit a kor technikában és mívességben produkált. Mi történt Szilvássy Annamáriával? (MTI-Press — Nemrégen a Privát kopó című magyar tévékrimi egyik jelenetében ismertem föl a régen nem látott Szilvássy Annamáriát. Bizony, legalább két évtizede múlt már, hogy egy nagyon csinos, szőke, csupa mosoly bakfis tűnt fel a Szélhámosnő című filmben. A szerepet még amatőrként, a főiskola előtt kapta a gimnazista kislány. Úgy tűnt, egyenes ívű, szép karrier vár rá. Nem egészen így történt. — Mostanában kiváltképp rossz passzban vagyok — mondja láthatóan idegesen, feszülten. — Sajnos, válságos időszaka ez a magánéletemnek és a színészi pályámnak is... A tizenkilenc éves házasságom, melyből három közös gyermek született, felbomlott, most folyik a válóper. A Madách Színházzal tíz éve szerződésem van, de most csak egy darabban játszom egy nyúlfarknyi szerepet... Csupán megtűrt személynek érzem magam, akinek bizonytalan a jövője, az állása. □ De mi történt, hogyan jutott idáig? — Volt időm ezen elgondolkodni... A házasságom valóban szerelmi házasság volt. A férjem nem szakmabeli, elvált férfi volt, egy kisfiúval, akit aztán én neveltem fel, a három közös gyerek mellett. Nem mentem korán féijhez, de szép családot, gyerekeket akartam. Nem gondoltam arra, hogy ezzel a pályám is derékba törhet... □ Mit szeretne, mi a kívánsága? — Szeretnék már túl lenni az életemnek ezen a válságos időszakán. Remélem, hogy bírom lelkierővel, és kilábalok, mert egyébként vidám és bizakodó természet vagyok. Persze valami jó szerep is kellene! valaha is hallott már a szibériai tokról, az egyúttal azt is megtudhatta, hogy nincs párja a halak között. Ott párállott az asztalon. Körülötte fekete és rózsaszínű kaviár, az elmaradhatatlan citromszeletekkel, és az egész meghintve bordóra érett ribizlivel. Ez utóbbi egy kicsit idegenül hatott, de nem mutattam, hogy meg vagyok lepve. Annál is kevésbé, mivel előbb halászlét kellett enni. Volt ugyanis az olajosok között egy moldvai román, aki hallott arról, hogy a magyarok micsoda halászlevet főznek. A vendég számára a gazda mindent elkövet, hogy jól érezze magát, így elkövették a halászlevet is. Borzasztó volt. Kellően megdicsérgettük, aztán a sűrűbb étkek felé fordult figyelmünk. Következett a tok, a már említett dresszingekkel. Mennyei ízek—nyugtáztam magamban. Az omlós hús, az édes, fanyar, illatos pikáns gyümölcsök... nehéz szavakkal leírni. De mi ez, állt meg a villa a kezemben. A ribizlinek nem ribizliíze volt. Édesebb, csípősebb, illatosabb, és valami olyan aroma, mint amilyen még életemben soha annak előtte. Kellemes bizsergés öntötte el a nyelvemet és az ajkaimat. Éreztem, hogy valami olyan élmény ért, amilyennel nem mindennap találkozik az ember. Megkérdeztem, mi ez? Sem én, sem a társaságban velem lévő többi magyar nem ismerte a szót, amivel oroszul illették az aprószemű gyümölcsöt. Nos, elő a szótárt! Felugrottam az asztaltól, aztán szégyenkezve gyorsan visszaültem. így mégsem illik viselkedni. Igen, áfonya volt, amit a fogaimmal ropogtattam. A cserzett arcú olajbányászok arcára boldog mosoly ült ki, hogy ekkora öröm ért. Egyikük felpattant, és kiment az ebédlőből, kisvártatva visszajött. Mögötte egy elég szakadt külsejű ember, a kezében egy kiskosár áfonyával. Megkérdezte, bejöhet-e, és amikor igenlően rápillantott vendéglátóim egyike, illedelmesen lehúzta halinacsizmá- ját. Gyors léptekkel bejött, a kiskosarat az asztalra tette, és ugyanolyan szaporán távozott. Friss, kínálta az egyik olajbányász. A hangulat tetőfokára hágott. Pukkant a pezsgő, folyt a vodka, én azonban csak az áfonyával voltam elfoglalva. Rövidesen el is fogyott. Tartottam tőle, hogy elrontom a gyomrom, így elhatároztam, nem eszem többet, még ha hoznak is. Mert hoztak. Az olajbányászok vezetője — látván mennyire ízlik—intézkedett, hogy az egész személyzet menjen el áfonyát szedni. Halálra válva mondtam: elég, nem kell több, este van, sötét. A vendég az vendég, hangzott a válasz. Aztán mégiscsak megfeledkezett az ügyről. Az est úgy ért véget, ahogy sejteni lehetett. Mindenki sokat evett, és sokat ivott. Szebbnél szebb orosz népdalokat énekeltek, és hiába ittak hihetetlenül sokat, hibátlanul, a hangján, és megkapó- an. Nem maradhatott ki a Volgádat, a Nyírfácska, utóbb pedig mindenki a maga nemzetének dalaiból dúdolt, énekelt el néhány strófát. Ebből derült ki, hogy orosz alig volt a társaságban. Még a moldvai is dalra fakadt, de szégyen nem szégyen, minden sora ismeretlen volt számomra annak, amit elénekelt. Az éjfél vetett haza bennünket a város másik végébe. Tudtam, hogy reggel korán kelünk, sietve feküdtem le. Csend volt. A szállodában is, és a közeli repülőtéren is. Mielőtt elaludtam volna, két dolog jutott eszembe az eltelt estéről. A hideg éjszakában a valószínűt- lenül hatalmas folyó tükrén visszatükröződő csillagok, és az áfonya íze. Láttam magam előtt a ribizliszerű bogyócská- kat, és bennük a mag opálosan átszüremlő képét. Gyermekkoromban olvasott orosz népmese sejlett fel emlékeim között a szibériai drágakövekről, melyekből a varázskezű mester olyan áfonyát csiszolt, amit a bojárok nem tudtak megkülönböztetni az igazitól. Milyen érdekes — közelített meg méginkább az álom — hiszen akkor hallottam először az áfonyáról. A reggel kapkodással telt el. Elaludtam az indulást, hasított belém a felismerés, amikor az órára pillantottam. Csengett a telefon, verték az ajtót, nem telt bele öt perc, robogtunk a reptérre. A moldvai hajtotta a terepjárót, majd kiestünk belőle. Aztán váratlanul lassított, majd lehúzott az útról. Mögöttünk sziréna harsant, mindenki úgy kormányzott, hogy elsiethessen az, akinek minden perc drága. A kéken villogó terepjáró azonban előttünk fékezett. Az egyenruhás mellől az egyik olajbányász ugrott ki. Nagyon fiatalosan, nyoma sem volt rajta a tegnapi estének. Kezében két befőttesüveggel egyenesen hozzám sietett, és harsány jó- reggelttel a kezembe nyomta. Megköszönni sem volt időm. Máris megfordultak, mi pedig ha lehet, még gyorsabban hajtottunk a reptér felé. Megkövültén néztem az üveget, amelyben frissen szedett áfonya volt. Nem tudtam min lepődjek meg: azon, hogy hajnalban felkeltek a kedvemért, vagy azon, hogy az üvegekben a nyíregyházi konzervgyár címkéje szerint vegyes savanyúság volt annak előtte. Epilógus tthon a már említett rokon éppen megérke- m zésem napján járt a m házunkban. Mint vaJL rázsló a kalapból a nyulat, úgy szedtem elő az üveget, és tettem ki az asztalra. Vártam a hatást, és készültem, hogy nagy sikert aratok. Mire ő: hát ez meg micsoda? Áfonya — válaszoltam. Ez? Na, ne viccelj. Láttál te már áfonyát? Mert én azon nőttem fel. És akkor elmesélte milyen az áfonya a Kárpátokban. Én pedig ettem tajgaáfonyát, láttam — képen—óriás áfonyát, és még mindig nem tudom, milyen az igazi áfonya, amely minden bajra biztos gyógyír. Hetvenes évek Novák Béla Dénes Nem hazug a mítosz: jobbféle matrózoknak majd minden kikötőben van szeretőjük. 1971-ben én is hajós voltam, pontosabban felmérő matróz, ami annyit tett, hogy szondarúddal kavargat- tam a Dunát, bizony mondom, szlovák indulatokat nem gerjesztett tevékenységem. Szóval voltak szép menyecskék, ha nem Bejrútban, Dunafüreden, Tahitót- faluban, s Mohácson se Szolimán szultán szobrába lettünk szerelmesek. Hétvégenként Pesten lazítottam, egyik ilyen szombat délutánon találkoztam régi szám árpád társaimmal, együtt jártunk valaha mindenféle iskolákba. Megbeszéltük, leruccanunk a Balatonra, amúgy is untam már a folyóvizet. Magyar tengerre magyar!—mi csodálatosak a lányok, midőn levetik fürdőruhájukat, s olyan fehér nekik minden Mount Everestjük! Irány Földvár. Az első napon megismerkedtem a cam- pingban dinnyét s egyéb zöldségeket árusító leányzóval, ő Kecskemét szülötte volt, én kispesti: gondoltuk, kell egy kis egészséges gén- kavarás... (Talán azért tetszettem neki, mert jó barna voltam, izmos, s különben is dinnyefejem van.) Teltek a napok, egyik este a móló felé ballagtunkban harsány zenebona szót hallottunk valahonnét, nosza, gondoltuk, iszunk egy sört, ropunk egy dörgicsei has- raesőt. (Az nem volt kiírva: BM alkalmazottaknak kisajátított épület.) Szép, délceg, sztálinbaj- szos portás állott utunkba. „Ide? Be? Ide?” — kérdezte fenyegető hangon. Gyuri barátom, egy méter hatvanas, érettségizett szellemóriás, ezt nem tűrhette tovább, félretaszította a bolsi cerberust, s büszkén becsörtetett a táncterembe. Eltelt öt perc, György barát sehol. Utána kellett kutakodni, szegényt talán meglo- vasrohamozták a rendszerhű bajnokok?! A hátsó traktusban vala egy iroda, ott leltem meg őt, éppen magyarázott, aszongya: mi nem vagyunk négerek, s jogok és szabadság, meg ilyen marhaságokat. Kiknek szónokolt? Nem szívesen minősítek, ám ezen fogadalmam csak emberszabású lényekre vonatkozik, akik pedig a helyiségben — Gyurin kívül — tartózkodtak, valahol leragadtak az evolúció egyik kezdetleges szakaszán. Mit látok? goril- lapofájú szőke, bicskával mancsának körmeit pucolja, lábai az asztalon. Másik három, ásót, kapát sose látott parasztgyerek, mindenben igyekezett utánozni csápáje- vét, azzal a különbséggel, hogy az ajtónál álltak, s így lábuk nem ért az asztalig. No, Szentgyörgykém, hagyjuk a sárkányokat, tűzzünk innen a francba, szólottám bölcsen, karon ragadtam ismerősöm, kifelé tuszkoltam, vonszoltam, nem aka- ródzott jönnie. Észre sem vettem, a pribékek követnek, amint az utcára értünk, megszólal egy hang: „Öcsi, mit ugattál az előbb?” Megfordultam, abban a minutában, kapásból, teljes erőből térden rúgtak. A platinafej volt. Máshová szánta az attakot, de ösztönösen hátraléptem, így elhibázta fogamzásgátló akcióját. Hiába cipelt néhai nagypapám va- sámaponta a templomba, én bizony nem tartottam oda a másik térdemet, egy bal csa- pottal megkínáltam a szeme alját. Hajrá! — sportszerűen beleavatkozott a viadalba a többi junior partizán is. Nem lett volna gond, mozogtam meglehetősen, de a zajra ki- csődült az egész mulatozó üdvhadsereg, s azt ordítozták: „üssétek a huligánokat!” Száz kilós pártittkámők, egész életükben kussolni kényszerített harmadrangú besúgók kívánták véremet. No, mondok magamnak, ideje télakolni. Kaptam is egy flemmet, eleredt az orrom vére. S eljövendett a másnap. Sétálok a vendéglő irányába (előző esti kalandom rég feledtem már), s kit lámák szemeim? Két rendőr társaságában hamuszőkeszín hajú tegnapi ellenfelemet. Karján önkéntes rendőr karszalag, éppen igazoltattak egy óvodásnak álcázott ellenforradalmárt. Közelebb érek, hát látom ám, bal szeme alatt hatalmas lila folt, két balkezem nyoma. — Ez nem tréfa dolog, ha ezek kiszúrnak, alulról szagolhatom a tegnapi zoknimat. Aznap délután elutaztunk Földvárról. (A lány maradt, de nem hiányzott. Állandó-an azt ragozta: dinnyemag, dinnyemagzat. Férjhez akart menni, legyen áldott az akkoriban a környéken tartózkodó összes kül- és belpolicáj!) Szabadságom hátralévő idejét az Adám sörözőben töltöttem, s megfogadtam, rendszerváltásig engem a Balaton nem lát. Ki gondolta volna akkor, hogy csupán húsz évet kell vámom, és máris (nem önkéntelenül!) kivonulnak magukból önkéntes rendőreink? Szántó Piroska: Dió
