Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-11 / 212. szám

. . — - ............................ ............. - — —————- ,, * * m « O 1993. szeptember 11., szombat .. HATTER Kelet-Magyarorszag 3 Uram, falu ez, nem tanya! Szó sincs elöregedésről, állandóan fejlődnek, bővülnek, amit a gáz bevezetése is bizonyít íme, a tanya — mutatja Újvári Bertalan A szerző felvétele Balogh Géza Vaja, Rákóczi-tanya (KM) — Az újságolvasók zöme Rákóczi-tanyáról talán azt sem igen tudja, merre is ke­resse a térképen. Pedig nem akármilyen tanyáról van szó. Két, szabályos utcájá­ban több mint háromszázan élnek, vagyis, Szatmárban, Beregben egy takaros falu­nak is elmenne. Egészen a legutóbbi időkig csak földúton lehetett megkö­zelíteni, vagy pedig vasúton. Mert ha a busz nem is tudott ide bejönni, azért vasúti megállója volt mindig. Ma persze már betonútja is van. Munka és segély Előbb a közelben haladó negyvenegyessel kötötték össze, most nemrég pedig a székhelyközséggel. A fejlő­désnek azonban nem csak ez a jele. Egy beszélgető, boltba sétáló asszonycsoport tagjai szabályosan megsértődnek, amikor dicsérni kezdem előt­tük a település rendezettségét: — Mit gondolt maga? Azt, hogy valami elmaradott, sötét tanyán élünk mi...? Van itt kérem víz, gáz, crossbartele­fon is. Akár New Yorkba is telefonálhatunk. Uram, falu ez, nem tanya! E büszkén lokálpatrióta asz- szonyok arca azonban, mikor a mára terelődik a szó, bizony elkomorodik. A munkanélkü­liség itt is természetesen az egyik legnagyobb gond. — Én nem tudom milyen világ van most — legyint özv. Mártha Miklósné. — Én már éltem Horthy alatt is, Kádár alatt is, de munkája mindig volt a legelesettebbeknek is. Most pedig még az sem talál, aki szeretne dolgozni, aki nem elégszik meg a segéllyel. A szabolcsi tanyák, szatmári kisfalvak általános jellemzője a rohamos elöregedés. Itt szó sincs ilyesmiről, ha el nem bontott ác volna a régi kastélyt, akár általános iskolát is lehet­ne indítani. Ma a gyermeke­ket, az iskolásokat, óvodáso­kat autóbusz viszi be a faluba, s ezt óriási eredménynek tart­ják a szülők. Korábban a vajai tanyai kollégium lakói voltak a cseppségek, nemrég azonban fellázadtak a szülők. Elegük lett abból, hogy csak hétvé­geken lássák a gyermekeiket. — Volt itt nálunk általános iskola is, a hatvanas, hetvenes évek fordulóján számolták fel — veszi át a szó Madzin Sán- dorné, aki húsz éve hagyta el a tanyát, s költözött Nyíregy­házára, öt éve pedig vissza. — Boltvezető voltam több üzlet­ben is, aztán úgy gondoltuk, itthon jobban fogunk bol­dogulni. Vettünk egy kis há­zat, s állattenyésztésbe fog­tunk. Sajnos nem sikerült, a férjem ötezer forintos segélyé­ből vagyunk kénytelenek élni. Nem lett pesti Sokan mások is panaszkod­nak a pénztelenség miatt a te­lepülésen, pedig a tanya képe nem ezt sugallja. Rengeteg az új ház, s alig van olyan család, aki kimaradt volna a gázprog­ramból. Igaz, tekintélyes sum­mát kellett kölcsön kérniük, kétszáz ezer forintig meg sem álltak. Annak a havi törleszté­se majdnem ötezer forint... Reménykedjünk, a visszafize­tés sem okoz majd különösebb gondot. — Megtalálhatja itt a több­ség a számítását, ha nem válo­gat a munkában — állítja a hatvankilenc éves Újvári Ber­talan, aki mindent, de mindent tud erről a tanyáról. Huszon­négy évet, nyolc hónapot, s ti­zenhét napot húzott le a Be­tonútépítő Vállalatnál. Ne­gyedszázadot töltött a főváros­ban, de sohasem vált igazán budapestivé. De nem is akart soha pestivé lenni! — Az én eszem állandóan itthon járt! Este, mikor lefe­küdtünk, mindig arról folyt a szó, vajon mi lehet otthon. Va­jon esett-e otthon is, vajon kibújt-e már a tengeri...? . A tanya két utcából áll, az egyik a Gyár, a másik a Főut­ca. Itt, az utóbbiban lakik Újvári Bertalan is, aki többek között arról ismert, hogy ő volt az, aki negyvenötben ta­karózta az új helyre költöző tanyasiak telkeit. A régi tanya lejjebb, egy nagy domb alatt állt, az újonnan földhöz jutta­tónak negyvenötben, negy­venhatban kezdtek átköltözni ide. Saját telke annak előtte per­sze senkinek sem volt, hiszen cselédek, meg dohányosok él­tek itt. A környező dombokon két kastély is állt, ott laktak a Vánberger fivérek, a berkeszi gróftól, bérelték a földet. — Ó, furcsa világ volt — nevet Újvári Bertalan —, még a szegények között is rangsor volt. A dohányosok lenézték a béresgazdát, az meg az egy­szerű bérest. A jövőt latolgatva A régi cselédházaknak per­sze már se híre, se hamva, de elbontották a két kastélyt is. A nagyobbik egészen sokáig bír­ta, szolgált az téeszirodaként, iskolaként, orvosi rendelő­ként, csak éppen pénzt nem fordítottak rá. Most, pár éve döntötték le a falait. Ma már csak a nagy, sudár fák emlé­keztetnek rá, meg az egykor volt parkra. Egy kis futball- pálya van a domb alatt, itt gyűl össze néha-néha a tanya népe. Beszélgetnek, politizálnak. Többnyire a máról, a jövőt la­tolgatva.---------------Tárca— / mádom a kicsi kocsimat. Nem is adnám senkinek (megjegyzem, a kutya se kérte még). Annyi közös élményünk volt már az eltelt évek alatt, hogy azt le sem lehet írni. Minket már hetven kilométeren át von­tattak balesetmen­tesen, kétszer dur­rant a defekt, s akkor a reggeli hideg (toló)indítás- ról még nem is beszéltem. Nem mondom, időnként megfordul a fejem­ben, ha elsuhan mellettünk egy vádi új nyugati, hogy tán olyan rosszul én sem mutat­nék egy ilyenben. Még a pedálokat sem keverném össze a kormánnyal. Aztán lecsillapítom magam: a kicsi kocsival való utazásnak bu- kéja van, Az ember sohasem tudhatja biztosan, műszaki akadály nélkül jut-e a célállomásra. Vele a furikázás valóságos időutazás az autózás hősko­rába, amikor még előfordult, hogy menetközben meg­bokrosodtak a lóerők. Beszél­getni is szoktunk. Általában ilyesformán: bírd ki, már rögtön ott vagyunk! A minap azonban teljesen hihetetlen dolgot produkált. Ez is megerősített abban a tu­datban, hogy a kocsinak lelke van. Hónapok óta ki sem mozdultunk a városból, mert próbaidőn volt. De — mivel sürgős dolgom akadt vidéken — bizalmat szavaztam neki. Húsz kilométer oda, ugyan­annyi vissza, nem a világ. Nosza, gyürkőzzünk neki! Ment is az elején. Alig hagy­tuk el azonban a város végét jelző táblát, durrogni,' puffogni kezdett, s rendre megtorpant. Meghűlt bennem a vér. Mindig így kezdődik. Von­tatással folytatódik, a vége pedig egy áfás számla. Kér­tem, könyörögtem, de nem hatott semmi, pedig végső el­keseredésemben még egy teli tankot is beígértem. (Mosás nincs, kopik a festék!) Visszakapcsoltam hármas­ba, s mukkanni sem mertem, ha kiabálok, még megsér­tődik. Szó nélkül visszafor­dultam hátfélútról. Mint akit kicseréltek! A villám lassab­ban csap a fába, mint ahogy ő robogott hazafelé. Otthon kiderült: neki volt igaza, mert akit kerestem volna vidéken, már épp elindult velünk szemben. Pont el­kerültük volna egy­mást. Értő műszaki ember persze most azt mondaná, ko­szos volt a benzin, az okozta a dugu­lást. Én azonban tudom: kicsi kocsim jelzett. Megtanulta, a benzinnel ta­karékoskodni kell, feleslege­sen ne furikázzunk. M egsimogattam este. Mindkét zárját ellen­őriztem, éjszaka el ne lopják. S újból megígértem neki, ha már nagyon öreg lesz, s jár- tányi ereje sem marad, ve­szünk egy kertes házat. Ott áll majd a telek végében, tetejét teliültetem virággal. Estén­ként odaülök a kormány mö­gé, elfordítom az indítókul­csot, s beszélgetünk a régi időkről. Mert nagy dolgokat vittünk mi véghez! Résen vol­tunk, amikor elment a gyúj­tás, kifolyt az olaj, elszakadt a vontatókötél... Kerékpár a peronon Debrecen (KM - R.J.) — Május 23-tól kísérleti jelleggel néhány vonalon bevezetett ke­rékpárszállítás lehetőségét a MÁV augusztus 28-tól kiter­jesztette az egész országra. Kerékpár ezentúl mindazon állomásról és megállóhelyről szállítható, ahol a peronma­gasság lehetővé teszi a bizton­ságos fel- és leszállást. Min­den vonat első és utolsó ko­csija igénybevehető kerék­párral való együttutazásra. Az utas egy kerékpárt vihet magával, de tizenkét év alatti gyermek ezt a szolgáltatást csak akkor veheti igénybe, ha felnőtt kíséretében utazik. A kerékpárokat a vasúti kocsi előterében úgy kell elhelyezni, hogy a többi utasnak ne okoz­zanak kellemetlenséget. Me­gyénkben Újfehértó, Császár- szállás, Nyíregyháza, Sóstó, Sóstóhegy, Kemecse, Nyír- bogdány, Kék, Demecser, Gé- gény, Pátroha, Ajak, Kisvárda, Kisvárda-Hármasút, Komoró, Tiszabezdéd, Záhony, illetve Füzesbokor, Nyírtelek, Gö­rögszállás, Virányos, Raka- maz és Mátészalka állomások­ról vehető igénybe a szolgálta­tás. Cservenyák Katalin Kicsi kocsi Beosztás és kötelesség M. Magyar László r alán az emberi termé­szetet kutatók számára mindig örök rejtély marad, hogy vajon milyen folyama­tok játszódnak le bennünk, ha bizonyos tisztségekbe ke­rülünk. Vajon miért érezzük magunkat másnak, mindenki felett álló bölcs és igazságos embernek, ha hatalmat ka­punk a kezünkbe. A közelmúltban az egyik kisközség könyvtárának munkatársa formanyomtat­ványon felszólítást küldött az egyik feledékeny olvasó­jának, hogy a könyveket jut­tassa vissza. Legnagyobb megdöbbenésére postafor­dultával egy politikai szö­vetség nevével és címével el­látott levelet kapott, amely­ben a feledékeny olvasó, mint a szervezet elnöke kö­zölte a könyvtárossal: már véget ért a kommunizmus rendszere, lejárt már a dik­tatórikus módszerek ideje. Gondolom, olvasóink ilyen esetben minden szó nélkül visszaviszik a köny­veket, kifizetik a késedelmi díjakat. Lám, történetünk főhőse azonban fontosabb­nak tartotta tisztségének fi- togtatását, a kötelességét végző könyvtáros kioktatá­sát a kikölcsönzött könyvek visszaszolgáltatása helyett. Úgy tűnik, néhányon elfe­ledkeznek arról, hogy rájuk is vonatkoznak mindennapi életünk apró szabályai. Azt gondolják, hogy bizonyos beosztást, társadalmi-poli­tikai pozíciót elérve kivált­ságok is várnak rájuk. A demokráciában talán az a szép, hogy a ranglétrán elfoglalt helyünktől függet­lenül nem csak a jogainkkal kell élnünk, hanem a köte­lességeinknek is eleget kell tennünk. S ez így termé­szetes. Kommentár ______________ Oltalom nélkül Balogh József J T gy látszik a tisztesség­ig telenségnek nincs ha­tára. A sajnos sok példa kö­zül most azt juttatta eszembe a Magyar Nemzetben meg­jelent riport, amelyről egy héttel korábban A Hét mű­sorából is ízelítőt kaphatott az ország lakossága. A történet kezdete húsz évvel ezelőttre tehető, ami­kor a hatvani kórház egyik főorvosa árammal kezdte gyógyítani a kísérleti egerek rosszindulatú daganatait, s kutatásai során feltalált egy rákdiagnosztizáló műszert. 1976-ban szabadalmaztatta, eredmémnyesen használták is a kórházban, de pénz hí­ján nagyipari gyártásra ■nem tudták kifejleszteni. Öt éve egy külker vállalat meg­vette a szabadalmi bejelen­tést és találmányhasznosítá­si díjat kötött egy győri elek­tronikus alkatrészgyártó kisiparossal. A szerződés szerint a hasznosítás díjá­nak 10 százaléka a feltalálót illette meg. Augusztus utolsó hetében a feltaláló egy újságból tud­ta meg, hogy találmányára a győri kisiparos és testvére világszabadalmat jelentett be, a televízióból pedig azt is megtudhatta, hogy bár a győri fivérek elismerik: ta­lálmánya nélkül ez a műszer nem születhetett volna meg, ám mivel a főorvos nem fizette az oltalmi díjat, im­már szabadon alkalmazhat­ja a találmányt aki akarja. Es egy fillért sem adnak a feltalálónak, mert nem az érzelmeik alapján, hanem a jog szerint döntenek. Ennyi a történet. A sza­badalmi jog szerint ha nem fizetik a díjat, az oltalom au­tomatikusan megszűnik. De vajon a büntetőjog szerint nem minősül ez egyszerű és sokmilliós értékű lopásnak? Ha már az erkölcs, a tisztes­ség, az igazságérzet egy fi- karsznyit sem ér!? Nézőpont )

Next

/
Thumbnails
Contents