Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-25 / 197. szám

1993. augusztus 25„ szerda

KÖZÉLET

A haza üdvéért össze kell fognunk

Göncz Árpád köztársasági elnök szavai az ópusztaszeri országos megyegyűlésen

Göncz Árpád beszédét tartja A szerző felvétele

Ópusztaszer (KM — BJ) — Amint beszámoltunk róla, a múlt hét szerdáján az ország 19 megyéjének teljes közgyűlése országos^ megyegyűlésen vett rész Opuszta- szeren. Az ünnepi beszédet Göncz Árpád közársasági elnök mondta, ezt adjuk közre, mert sok tanulságot lehet levonni belőle.

— Ha évezrede ülnénk itt Opusztaszeren ebben a körben, akkor is arról beszélnénk, amiről ma — kezdte beszédét a köztársasági elnök. — A megyerendszer témája ezer éve időszerű. Ez teljesen érthető, hiszen a megye, illetve minden megyeszerű szervezet sajátosan kétarcú. Származásában —ha úgy tetszik génjeiben — a mindig központosításra hajló központi hatalom igényeit szolgálja, tehát az állam lefele nyúló erőteljes és gyakran fojtogató csápja. Fejlődésében viszont — hadd mondjam ilyen történelmietlenül —, civil szerveződés, a mindenkori önkormányzatok védőpajzsa.

— A történelem, a közelmúlt magyar történelme is számtalanszor bizonyította a mindentudó és csalhatatlan központi állami akarat veszélyeit. Ezért sem jó kétségbe vonni a megyei közgyűlések államigazgatási jogkörét, korlátozni cselekvési lehetőségeiket. Ha a köztársasági megbízotti rendszer nem a törvényességi felügyelet intézménye, ha nem az államérdek mértéktartó, egyezkedésre hajlamos, egyeztetésre késztető szervezete, hanem a központi akarat kíméletlen érvényesítésére törekedve lehetetlenné teszi az önkormányzatok normális működését, akkor csak a kinyilatkoztatások szintjén válunk demokratikus jogállammá. Képtelenek vagyunk olyan Magyarországot formálni, ami szervesen illeszkedik Európához.

— A legfontosabb feladatok egyike tehát a köztársasági megbízottak és a megyei ön- kormányzatok, a szolgáltató megye közötti viszony egyértelmű rendezése, illetve a hatáskörök megnyugtató, s a demokratikus játékszabályoknak megfelelő tisztázása. Nem tudom másképp elképzelni a magyar közigazgatást, éppen a demokrácia és a hatékonyság érdekében szükséges decentralizálását, mint az állami és az önkormányzati igazgatás szabályozott kapcsolatokra épülő szétválasztásában. Ami persze nem csak nagyobb szabadságot, és megnövekedett mozgásteret jelenthet önkormányzataiknak, hanem a jelenleginél jóval nagyobb felelősséget is. Ez a megnövekedett felelősség viszont végre minden szereplőt arra ösztönöz, hogy helyesen mérje fel saját helyzetét, lehetőségeit, és ne álmainak, hanem a realitásoknak megfelelően cselekedjen.

— Az önkormányzati törvény megalkotása óta eltelt idő figyelmeztet, hogy sok a tisztázatlan, vagy a hiányosan szabályozott kérdés. Az ilyen felemás helyzetek ma inkább a központosító törekvéseknek kedveznek az önkormányzati önállóság rovására. Minderre bizonyára több példát tudnak nálam — mondta a megyei képviselőknek. — Példák helyett inkább csak utalok rá — folytatta —, hogy az elgyengített és hatáskörében korlátozott megye képtelen szubre- gionális érdekeket képviselni és érvényesíteni. Számára egyszerűen lehetetlen, hogy alkotó módon vegyen részt annak a szükséges, de még nem létező országos fejlesztési és felzárkóztatási koncepciónak a kialakításában, amelybe beilleszthetné saját regionális programjait.

Mint ahogy nemzetközi kapcsolatainak felelősségteljes építésére is képtelen, holott napjainkra már egyértelmű, különösen a határ menti megyékben, hogy egy terület gazdasági-társadalmi gondjainak megoldása a térség felzárkóztatása országhatárokon átnyúló, esetenként több országot is érintő szubregionális együttműködés nélkül nehezen fog menni. Ha egyáltalán megy.

— Szeretném megjegyezni, és amit mondok az nem csak az állam és a megyék viszony- rendszerére igaz, hogy a demokráciákra alapvetően jellemző érdekegyeztetés olyan alku, amit a többségi érdek, vagy vélemény makacs érvényesítése nem határozhat meg. Kötelező figyelembe venni a mindenkori és mindenfajta kisebbség véleményét, illetve érdekeit is. Különben az egyensúly csak látszat lesz és törékeny a béke. Ami a dojgok természeténél fogva a végeredményt is alapvetően befolyásolja.

— Végül pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy nem eleve rossz az, amit a központi akart kifejez, vagy amit megvalósítani szándékozik. Sajnálatos, hogy az állam és a köz- igazgatás szereplői sokszor és sok helyen valami ősgyanakvással tekintenek egymásra. Mintha külön Magyarországa volna a kormánynak és különböző szintű szerveinek, illetve a települések vagy a megyék önkormányzatainak.

Pedig bizonyára valameny- nyien egyetértünk, hogy csak egy Magyarország van, az a közös haza, amelynek üdvéért kötelesek vagyunk összefogni. Olykor még a tulajdon, szőkébb érdekeinket is feláldozva.

— Kétségtelen, hogy egy a jelenleginél korszerűbb, s tán területileg kiigazított közigazgatási szerkezet könnyebben

eloszlatná a két Magyarország képzetét. Elősegítené, hogy az országgyűlés és a települési önkormányzatok közé a tényleges gazdasági és társadalmi mozgásoknak megfelelő közbülső szint jöjjön létre, feloldaná a magyar közigazgatás ellentmondásait, vagy legalábbis azok többségét, erősítené az alap és a középszintű ön- kormányzatot, gyengítené a mindig újjáéledő központosító törekvéseket.

— Mindez azt sugallja, hogy ideje végiggondolnunk a magyar közigazgatás struktúráját és korszerűsítési irányait. Annak a tudatában is, hogy hosszú távon sem a hatalmi érdekek, sem a területi részérdekek, de még a történelmi nosztalgiák sem gátolhatják a fejlődést, az élet igényeinek érvényesülését. Meggyőződésem, hogy abban a történelmi szakaszban, az átalakulás, azaz a rendszerváltás éveiben amikor kötelességünk megalkotni Magyarország jövőképét, tehát esetleg évszázadokra meghatározni hazánk helyét és szerepét Európában, a magyar közigazgatás szerkezeti reformjához is hozzá kell kezdeni.

— Példa legyen előttünk nagy királyunk szándéka és műve. Szent István legjelentősebb tette — és erre történelmünk egésze a bizonyíték —, éppen a magyar jövő megalapozása volt. Annak a folyamatnak a kiteljesítése, amelynek szükségességét talán már a magyar vezérek pusztaszeri gyűlésén megsejtették, amelyet aztán első fejedelmeink kezdtek el, Géza fogalmazott meg legtudatosabban, és továbbvitelét fiára hagyta örökül. Ebben az örökségben benne volt a legkeményebb leszámolás parancsa is minden olyan hagyománnyal, minden olyan szellemi és erkölcsi örökséggel, ami a magyarság nagy társadalmi átalakulásának és Európához kötődésének útjában állt, vagy azt megnehezítette. Ugyanakkor benne volt múltunk minden jövőt szolgáló értékének megőrzése, illetve minden olyan új befogadása és támogatása, ami a magyarság fennmaradását biztosíthatta.

— A hely szelleme most nekünk sugallja: őrizzünk meg minden értékeset és hasznosat a múltból, de ne sajnáljunk elvetni semmit, ami visszahúz, mint az ingovány. És legyünk fogékonyak az olyan új értékek iránt, amelyek hazánk és népünk felemelkedését szolgálják — fejezte be beszédét a köztársasági elnök.

Gyökerek és tradíció

Levél Mádi Zoltán polgármester úrnak arról, hogy kinek ünnep augusztus 20-a

Hiszek abban, hogy parancsszóra nem lehet megváltozni, így hiszek abban is, hogy nem lehet törvények alapján ünnepelni sem, ha az ünnepnek nincsenek gyökerei. Próbáltak ránk erőszakolni idegen ünnepeket, idegen tradíciókat, de szerencsére nem sikerült.

Augusztus 20-át nem a törvény ereje teszi ünneppé. Amióta emlékszem, mindig ünnepelte családunk, sok barátunk és ismerősünk azzal, hogy egyházi ünnep lévén szentmisére mentünk, hogy ünnepi ebéd volt, nem rohantunk egyéb elfoglaltság után, hanem csendesen próbáltunk emlékezni Szent Istvánra, bár az akkori eszmerendszer egészen mást diktált. Augusztus 20-nak törvény nélkül is vannak gyökerei és tradíciói, hiszen még a kommunista rendszer sem tudta elfeledtetni, még ha hamis címet is próbált neki adni.

Ezt a napot is a szeretet teszi ünneppé, mert együtt a templomi közösség, együtt a család. Ennek az ünnepnek a méltó helye a templomban van és az emberek szívében, akik nem tudják elfelejteni első szent királyunkat és gyökereinket, akik tudják egy kicsit, hogy honnan jöttünk, és figyelik, hogy hová tartunk. Tudom. sokan nem így nőttek fel. Vajon tudják mit veszítettek? Vajon nem szakadt-e meg bennük a több száz éves hagyomány? Talán még van remény, hogy nem. Talán még van remény arra, hogy az emberek ebben az ünnepben, és más ünnepben sem, csak a szabadnapot lássák, hanem a múlt megtartó erejét, amely nélkül nincs jövőnk.

Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ez a néhány sor kritikául szolgáljon Polgármester úr ünnepi írásához. Azt azonban tudom, hogy nem mindegy mit mond egy város vezetője, akire hallgathatnak városunk polgárai. Többekben megütközést váltott ki írása bevezető része. Eire szerettem volna reagálni baráti tisztelettel.

Végül egy idézet Saint-Exu- pery A kis herceg című csodálatos meséjéből.

„— Mi az, hogy szertartás?

— kérdezte a kis herceg.

— Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek — mondta a róka. — Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtöki csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.”

Tisztelettel: Ilosvai Gábor egyetemi hallgató

Elhervadt forradalom

Részlet a Bíró Zoltán készülő kötetéből

Szükségesnek és elkerülhetetlennek látom most részben újra, de minden eddiginél határozottabban elmondani: senkinek sem volt joga, hogy az MDF programban is rögzített politikájával szemben, egy zavaros arculatú keresztény-, kisgazda-, liberális jobboldali pártot keverjen ki belőle, ahelyett a kiegyensúlyozott magyar középpárt helyett, amivé két esztendőn át formáltuk, s amivel a választásokat ez a párt megnyerte. Ahhoz sem volt felhatalmazása senkinek, hogy a közös döntéseken és munkálkodáson alapuló pártirányítást egy végzetes és értelmetlen hatalomkoncentrációval egyszemélyes és családi jellegű politikai hatalommá gyúrja. Ahhoz pedig a legkevésbé, hogy két világháború közötti stiláris nosztalgiákkal, gőggel és pökhendiséggel hátat fordítson annak a magyar népnek, amiért az egész egyáltalán létrejött.

Nem tudhatom, hogy a jobb sorsra érdemes MDF és a még mindig sok tisztességes emberből álló tagság politikai értelemben túléli e első parlamenti ciklusát. Jó volna, a jövendő magyar politika színképe érdekében is kívánatos volna, ha túlélné, és a következő parlamenti ciklusban már megújulva, a dilettáns hatalmi mániától megszabadulva vehetne részt.

SH**

A rendszerváltás folyamatának legnagyobb tehertétele, nem csak Magyarországon, hanem az egész térségben, a gazdasági és technológiai elmaradottság; a gazdasági élet föllendítésében a forráshiány; a nemzetiséginemzeti ellentétek fellángolása; a második világháborút követő békediktátumok és nagyhatalmi paktumok súlyos visszaütése; a világgazdaság recessziós válságai; az alapvető erkölcsi normák hiánya, illetve fellazulása. Mindehhez járul e térségben az újonnan született pártok éretlensége, vagy éppen ko- ravénsége; a rendszerváltás során, legalábbis átmenetileg érvényesülő személyi kontraszelekció; az intézmények szétesése-szétverése anélkül, hogy lenne erő párhuzamosan felépíteni az új intézményeket.

A térség népei úgy mentek bele az átalakulásba, hogy nem volt — és azóta sem született — közösen vállalható és elfogadható kép arról a jövendő társadalomról, amely felé szinte öntudatlanul megyünk, vagy jobb esetben menni szeretnénk... A szerző nyolc pontba sűríti a hibákat. Ilyen, hogy a demokrácia javarészt botcsinálta politikusok kisebb vagy nagyobb paktumaival indult; hogy az úgynevezett „négyigenes” népszavazás kierőltetésével a kezdeményezők becsapták az országot, s ezzel rávették a népet, hogy mondjon igent arra, hogy ne ő válassza meg a leendő köztársasági elnökét, hanem azt majd mások jelöljék ki a számára. Folytatódott a hibák sorozata az MDF-SZDSZ paktummal, mely voltaképpen néhány ember és egy-két család hatalmi osztozkodásának a része volt, előzetes és megfelelő felhatalmazás nélkül.

A kormány ahelyett, hogy az első pillanatokban kihasználva törekedett volna az előző rendszer által csinált államadósságtól különféle engedményekkel, törléssel, vagy más kompenzációval megszabadulni és megszabadítani az országot ettől a fojtogató tehertől,

fennen meghirdette, hogy fizetni fog, minden áron. Háttérbe szorultak a legégetőbb gazdasági kérdések. Amelyek előtérbe kerültek, azok is jórészt politikai-hatalmi szempontok és politikai prekoncepciók áldozatául estek. A kárpótlás, a privatizáció és a reprivatizáció így sem a kárpótoltakat, sem a jogelveket nem elégítette ki megfelelően, ugyanakkor súlyos és helyenként jóvátehetetlen károkat okozott az országnak és a senki által sem kárpótolt népnek. A rosszul indított privatizáció következményeként, de a hatalomban lévők mohósága és felelőtlensége következtében is rohamosan úrrá lett a korrupció és a szabad rablás az országon. Jórészt a bizalmatlanság és a koncepció hiánya okán, túlnövesztették az államigazgatási apparátust. Mindezek és sok más tényező következtében, a hatalmi intézmények elszakadtak a társadalomtól és gyakorlatilag elveszítették annak támasztékát.

Az 1994-re tervezett új választásokra új politikai erők belépésére van szükség ahhoz, hogy a megrendült bizalom némiképpen helyre álljon, s hogy az új parlament, az új kormányzat megfelelő bizalmi háttérrel és legitimitással kezdhessen munkához. Új választékot is kell tehát teremteni 1994-re. A félrecsúszott rendszerváltás folytatásában történelmi korrekcióra van szükség, ehhez pedig nemzeti pragmatizmusra a politika minden ágazatában. Miután én az MDF-től váltam meg, Pozs- gay Imre pedig az MSZP- ből lépett ki, a fentieket is megfontolva indítottunk 1991 májusában új mozgalmat, s szerveztük azt párttá a Nemzeti Demokrata Szövetség formájában. Azóta létrejöttek más új politikai szervezetek is. Bízni talán abban lehet, hogy a politikai szervezetek szaporodása nem a szétaprózódáshoz, hanem végűi is új szövetségek, új koalíciók megszületéséhez, és egy természetesebb és kiegyensúlyozottabb politikai szerkezet kialakulásához vezet. kell egy évtized ahhoz, hogy a társadalom tényleges igényeinek megfelelő pártstruktúra az országban kialakuljon, de addig is végbe kell mennie annak a folyamatnak, hogy az egymás mellé való politikai erők valóban egymás mellé kerüljenek, az egymástól eltérők pedig egymástól elszakadva átrendeződjenek.

A demokratikus nemzeti erőknek kell középen, akár jobbról, akár balról indulva létrehozniuk azt a nemzeti erőközpontot, amely az elkövetkező, a jelenleginél is nehezebb, mert lelkileg eleve rosszabb helyzetben, képes lesz tovább vinni a rendszerváltást és valóban megteremteni azt a magyar demokráciát, amire ez a nemzet már közel két évszázada törekszik.

Kelet-Magyarország 5