Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-25 / 197. szám

1993. augusztus 25„ szerda KÖZÉLET A haza üdvéért össze kell fognunk Göncz Árpád köztársasági elnök szavai az ópusztaszeri országos megyegyűlésen Göncz Árpád beszédét tartja A szerző felvétele Ópusztaszer (KM — BJ) — Amint beszámoltunk ró­la, a múlt hét szerdáján az ország 19 megyéjének teljes közgyűlése országos^ megye­gyűlésen vett rész Opuszta- szeren. Az ünnepi beszédet Göncz Árpád közársasági el­nök mondta, ezt adjuk köz­re, mert sok tanulságot lehet levonni belőle. — Ha évezrede ülnénk itt Opusztaszeren ebben a kör­ben, akkor is arról beszélnénk, amiről ma — kezdte beszédét a köztársasági elnök. — A megyerendszer témája ezer éve időszerű. Ez teljesen ért­hető, hiszen a megye, illetve minden megyeszerű szervezet sajátosan kétarcú. Származá­sában —ha úgy tetszik génjei­ben — a mindig központosí­tásra hajló központi hatalom igényeit szolgálja, tehát az ál­lam lefele nyúló erőteljes és gyakran fojtogató csápja. Fej­lődésében viszont — hadd mondjam ilyen történelmietle­nül —, civil szerveződés, a mindenkori önkormányzatok védőpajzsa. — A történelem, a közel­múlt magyar történelme is számtalanszor bizonyította a mindentudó és csalhatatlan központi állami akarat veszé­lyeit. Ezért sem jó kétségbe vonni a megyei közgyűlések államigazgatási jogkörét, kor­látozni cselekvési lehetőségei­ket. Ha a köztársasági megbí­zotti rendszer nem a törvé­nyességi felügyelet intézmé­nye, ha nem az államérdek mértéktartó, egyezkedésre hajlamos, egyeztetésre készte­tő szervezete, hanem a köz­ponti akarat kíméletlen érvé­nyesítésére törekedve lehetet­lenné teszi az önkormányza­tok normális működését, ak­kor csak a kinyilatkoztatások szintjén válunk demokratikus jogállammá. Képtelenek va­gyunk olyan Magyarországot formálni, ami szervesen illesz­kedik Európához. — A legfontosabb feladatok egyike tehát a köztársasági megbízottak és a megyei ön- kormányzatok, a szolgáltató megye közötti viszony egyér­telmű rendezése, illetve a ha­táskörök megnyugtató, s a de­mokratikus játékszabályoknak megfelelő tisztázása. Nem tu­dom másképp elképzelni a magyar közigazgatást, éppen a demokrácia és a hatékonyság érdekében szükséges decent­ralizálását, mint az állami és az önkormányzati igazgatás szabályozott kapcsolatokra épülő szétválasztásában. Ami persze nem csak nagyobb sza­badságot, és megnövekedett mozgásteret jelenthet önkor­mányzataiknak, hanem a je­lenleginél jóval nagyobb fele­lősséget is. Ez a megnöveke­dett felelősség viszont végre minden szereplőt arra ösztö­nöz, hogy helyesen mérje fel saját helyzetét, lehetőségeit, és ne álmainak, hanem a realitá­soknak megfelelően cseleked­jen. — Az önkormányzati tör­vény megalkotása óta eltelt idő figyelmeztet, hogy sok a tisztázatlan, vagy a hiányosan szabályozott kérdés. Az ilyen felemás helyzetek ma inkább a központosító törekvéseknek kedveznek az önkormányzati önállóság rovására. Minderre bizonyára több példát tudnak nálam — mondta a megyei képviselőknek. — Példák he­lyett inkább csak utalok rá — folytatta —, hogy az elgyen­gített és hatáskörében korláto­zott megye képtelen szubre- gionális érdekeket képviselni és érvényesíteni. Számára egyszerűen lehetetlen, hogy alkotó módon vegyen részt an­nak a szükséges, de még nem létező országos fejlesztési és felzárkóztatási koncepciónak a kialakításában, amelybe be­illeszthetné saját regionális programjait. Mint ahogy nemzetközi kapcsolatainak felelősségtel­jes építésére is képtelen, holott napjainkra már egyértelmű, különösen a határ menti me­gyékben, hogy egy terület gaz­dasági-társadalmi gondjainak megoldása a térség felzárkóz­tatása országhatárokon átnyú­ló, esetenként több országot is érintő szubregionális együtt­működés nélkül nehezen fog menni. Ha egyáltalán megy. — Szeretném megjegyezni, és amit mondok az nem csak az állam és a megyék viszony- rendszerére igaz, hogy a de­mokráciákra alapvetően jel­lemző érdekegyeztetés olyan alku, amit a többségi érdek, vagy vélemény makacs érvé­nyesítése nem határozhat meg. Kötelező figyelembe venni a mindenkori és mindenfajta ki­sebbség véleményét, illetve érdekeit is. Különben az egyensúly csak látszat lesz és törékeny a béke. Ami a dojgok természeténél fogva a vég­eredményt is alapvetően befo­lyásolja. — Végül pedig azt sem sza­bad elfelejteni, hogy nem ele­ve rossz az, amit a központi akart kifejez, vagy amit meg­valósítani szándékozik. Sajná­latos, hogy az állam és a köz- igazgatás szereplői sokszor és sok helyen valami ősgyanak­vással tekintenek egymásra. Mintha külön Magyarországa volna a kormánynak és külön­böző szintű szerveinek, illetve a települések vagy a megyék önkormányzatainak. Pedig bizonyára valameny- nyien egyetértünk, hogy csak egy Magyarország van, az a közös haza, amelynek üdvéért kötelesek vagyunk összefogni. Olykor még a tulajdon, sző­kébb érdekeinket is feláldozva. — Kétségtelen, hogy egy a jelenleginél korszerűbb, s tán területileg kiigazított közigaz­gatási szerkezet könnyebben eloszlatná a két Magyarország képzetét. Elősegítené, hogy az országgyűlés és a települési önkormányzatok közé a tény­leges gazdasági és társadalmi mozgásoknak megfelelő köz­bülső szint jöjjön létre, felol­daná a magyar közigazgatás ellentmondásait, vagy legaláb­bis azok többségét, erősítené az alap és a középszintű ön- kormányzatot, gyengítené a mindig újjáéledő központosító törekvéseket. — Mindez azt sugallja, hogy ideje végiggondolnunk a ma­gyar közigazgatás struktúráját és korszerűsítési irányait. An­nak a tudatában is, hogy hosszú távon sem a hatalmi érdekek, sem a területi részérdekek, de még a történelmi nosztalgiák sem gátolhatják a fejlődést, az élet igényeinek érvényesülését. Meggyőződésem, hogy abban a történelmi szakaszban, az átala­kulás, azaz a rendszerváltás éveiben amikor kötelességünk megalkotni Magyarország jö­vőképét, tehát esetleg évszáza­dokra meghatározni hazánk he­lyét és szerepét Európában, a magyar közigazgatás szerkezeti reformjához is hozzá kell kez­deni. — Példa legyen előttünk nagy királyunk szándéka és műve. Szent István legjelentő­sebb tette — és erre történel­münk egésze a bizonyíték —, éppen a magyar jövő megala­pozása volt. Annak a folya­matnak a kiteljesítése, amely­nek szükségességét talán már a magyar vezérek pusztaszeri gyűlésén megsejtették, ame­lyet aztán első fejedelmeink kezdtek el, Géza fogalmazott meg legtudatosabban, és to­vábbvitelét fiára hagyta örö­kül. Ebben az örökségben ben­ne volt a legkeményebb leszá­molás parancsa is minden olyan hagyománnyal, minden olyan szellemi és erkölcsi örökséggel, ami a magyarság nagy társadalmi átalakulásá­nak és Európához kötődésé­nek útjában állt, vagy azt meg­nehezítette. Ugyanakkor ben­ne volt múltunk minden jövőt szolgáló értékének megőrzése, illetve minden olyan új befo­gadása és támogatása, ami a magyarság fennmaradását biz­tosíthatta. — A hely szelleme most ne­künk sugallja: őrizzünk meg minden értékeset és hasznosat a múltból, de ne sajnáljunk el­vetni semmit, ami visszahúz, mint az ingovány. És legyünk fogékonyak az olyan új érté­kek iránt, amelyek hazánk és népünk felemelkedését szol­gálják — fejezte be beszédét a köztársasági elnök. Gyökerek és tradíció Levél Mádi Zoltán polgármester úrnak arról, hogy kinek ünnep augusztus 20-a Hiszek abban, hogy pa­rancsszóra nem lehet megvál­tozni, így hiszek abban is, hogy nem lehet törvények alapján ünnepelni sem, ha az ünnepnek nincsenek gyökerei. Próbáltak ránk erőszakolni idegen ünnepeket, idegen tra­díciókat, de szerencsére nem sikerült. Augusztus 20-át nem a tör­vény ereje teszi ünneppé. Amióta emlékszem, mindig ünnepelte családunk, sok bará­tunk és ismerősünk azzal, hogy egyházi ünnep lévén szentmisére mentünk, hogy ünnepi ebéd volt, nem rohan­tunk egyéb elfoglaltság után, hanem csendesen próbáltunk emlékezni Szent Istvánra, bár az akkori eszmerendszer egé­szen mást diktált. Augusztus 20-nak törvény nélkül is van­nak gyökerei és tradíciói, hi­szen még a kommunista rend­szer sem tudta elfeledtetni, még ha hamis címet is próbált neki adni. Ezt a napot is a szeretet teszi ünneppé, mert együtt a temp­lomi közösség, együtt a csa­lád. Ennek az ünnepnek a mél­tó helye a templomban van és az emberek szívében, akik nem tudják elfelejteni első szent királyunkat és gyökere­inket, akik tudják egy kicsit, hogy honnan jöttünk, és figye­lik, hogy hová tartunk. Tu­dom. sokan nem így nőttek fel. Vajon tudják mit veszítettek? Vajon nem szakadt-e meg bennük a több száz éves ha­gyomány? Talán még van re­mény, hogy nem. Talán még van remény arra, hogy az em­berek ebben az ünnepben, és más ünnepben sem, csak a sza­badnapot lássák, hanem a múlt megtartó erejét, amely nélkül nincs jövőnk. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ez a néhány sor kritikául szolgáljon Polgármester úr ün­nepi írásához. Azt azonban tu­dom, hogy nem mindegy mit mond egy város vezetője, aki­re hallgathatnak városunk pol­gárai. Többekben megütkö­zést váltott ki írása bevezető része. Eire szerettem volna reagálni baráti tisztelettel. Végül egy idézet Saint-Exu- pery A kis herceg című cso­dálatos meséjéből. „— Mi az, hogy szertartás? — kérdezte a kis herceg. — Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek — mondta a róka. — Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a má­siktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szer­tartása. Eszerint minden csü­törtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtöki csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig el­sétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem len­ne vakációm.” Tisztelettel: Ilosvai Gábor egyetemi hallgató Elhervadt forradalom Részlet a Bíró Zoltán készülő kötetéből Szükségesnek és elkerül­hetetlennek látom most rész­ben újra, de minden eddigi­nél határozottabban elmon­dani: senkinek sem volt jo­ga, hogy az MDF program­ban is rögzített politikájával szemben, egy zavaros arcu­latú keresztény-, kisgazda-, liberális jobboldali pártot keverjen ki belőle, ahelyett a kiegyensúlyozott magyar középpárt helyett, amivé két esztendőn át formáltuk, s amivel a választásokat ez a párt megnyerte. Ahhoz sem volt felhatalmazása senki­nek, hogy a közös döntése­ken és munkálkodáson ala­puló pártirányítást egy vég­zetes és értelmetlen hata­lomkoncentrációval egysze­mélyes és családi jellegű po­litikai hatalommá gyúrja. Ahhoz pedig a legkevésbé, hogy két világháború közöt­ti stiláris nosztalgiákkal, gőggel és pökhendiséggel hátat fordítson annak a ma­gyar népnek, amiért az egész egyáltalán létrejött. Nem tudhatom, hogy a jobb sorsra érdemes MDF és a még mindig sok tisztessé­ges emberből álló tagság po­litikai értelemben túléli e első parlamenti ciklusát. Jó volna, a jövendő magyar po­litika színképe érdekében is kívánatos volna, ha túlélné, és a következő parlamenti ciklusban már megújulva, a dilettáns hatalmi mániától megszabadulva vehetne részt. SH** A rendszerváltás folyama­tának legnagyobb tehertéte­le, nem csak Magyarorszá­gon, hanem az egész térség­ben, a gazdasági és techno­lógiai elmaradottság; a gaz­dasági élet föllendítésében a forráshiány; a nemzetiségi­nemzeti ellentétek fellángo­lása; a második világháborút követő békediktátumok és nagyhatalmi paktumok sú­lyos visszaütése; a világgaz­daság recessziós válságai; az alapvető erkölcsi normák hiánya, illetve fellazulása. Mindehhez járul e térségben az újonnan született pártok éretlensége, vagy éppen ko- ravénsége; a rendszerváltás során, legalábbis átmeneti­leg érvényesülő személyi kontraszelekció; az intézmé­nyek szétesése-szétverése anélkül, hogy lenne erő pár­huzamosan felépíteni az új intézményeket. A térség népei úgy mentek bele az átalakulásba, hogy nem volt — és azóta sem született — közösen vállal­ható és elfogadható kép arról a jövendő társadalomról, amely felé szinte öntudat­lanul megyünk, vagy jobb esetben menni szeretnénk... A szerző nyolc pontba sűríti a hibákat. Ilyen, hogy a de­mokrácia javarészt botcsi­nálta politikusok kisebb vagy nagyobb paktumaival indult; hogy az úgynevezett „négyigenes” népszavazás kierőltetésével a kezdemé­nyezők becsapták az orszá­got, s ezzel rávették a népet, hogy mondjon igent arra, hogy ne ő válassza meg a leendő köztársasági elnökét, hanem azt majd mások jelöl­jék ki a számára. Folytató­dott a hibák sorozata az MDF-SZDSZ paktummal, mely voltaképpen néhány ember és egy-két család ha­talmi osztozkodásának a ré­sze volt, előzetes és megfe­lelő felhatalmazás nélkül. A kormány ahelyett, hogy az első pillanatokban ki­használva törekedett volna az előző rendszer által csi­nált államadósságtól külön­féle engedményekkel, tör­léssel, vagy más kompenzá­cióval megszabadulni és megszabadítani az országot ettől a fojtogató tehertől, fennen meghirdette, hogy fizetni fog, minden áron. Háttérbe szorultak a legége­tőbb gazdasági kérdések. Amelyek előtérbe kerültek, azok is jórészt politikai-ha­talmi szempontok és politi­kai prekoncepciók áldozatá­ul estek. A kárpótlás, a pri­vatizáció és a reprivatizáció így sem a kárpótoltakat, sem a jogelveket nem elégítette ki megfelelően, ugyanakkor súlyos és helyenként jóváte­hetetlen károkat okozott az országnak és a senki által sem kárpótolt népnek. A rosszul indított privatizáció következményeként, de a hatalomban lévők mohósága és felelőtlensége következ­tében is rohamosan úrrá lett a korrupció és a szabad rab­lás az országon. Jórészt a bi­zalmatlanság és a koncepció hiánya okán, túlnövesztették az államigazgatási appará­tust. Mindezek és sok más tényező következtében, a hatalmi intézmények elsza­kadtak a társadalomtól és gyakorlatilag elveszítették annak támasztékát. Az 1994-re tervezett új választásokra új politikai erők belépésére van szükség ahhoz, hogy a megrendült bizalom némiképpen helyre álljon, s hogy az új parla­ment, az új kormányzat megfelelő bizalmi háttérrel és legitimitással kezdhessen munkához. Új választékot is kell tehát teremteni 1994-re. A félrecsúszott rendszervál­tás folytatásában történelmi korrekcióra van szükség, eh­hez pedig nemzeti pragma­tizmusra a politika minden ágazatában. Miután én az MDF-től váltam meg, Pozs- gay Imre pedig az MSZP- ből lépett ki, a fentieket is megfontolva indítottunk 1991 májusában új mozgal­mat, s szerveztük azt párttá a Nemzeti Demokrata Szövet­ség formájában. Azóta létre­jöttek más új politikai szer­vezetek is. Bízni talán abban lehet, hogy a politikai szer­vezetek szaporodása nem a szétaprózódáshoz, hanem végűi is új szövetségek, új koalíciók megszületéséhez, és egy természetesebb és ki­egyensúlyozottabb politikai szerkezet kialakulásához ve­zet. kell egy évtized ahhoz, hogy a társadalom tényleges igényeinek megfelelő párt­struktúra az országban kiala­kuljon, de addig is végbe kell mennie annak a folya­matnak, hogy az egymás mellé való politikai erők va­lóban egymás mellé kerül­jenek, az egymástól eltérők pedig egymástól elszakadva átrendeződjenek. A demokratikus nemzeti erőknek kell középen, akár jobbról, akár balról indulva létrehozniuk azt a nemzeti erőközpontot, amely az el­következő, a jelenleginél is nehezebb, mert lelkileg ele­ve rosszabb helyzetben, ké­pes lesz tovább vinni a rend­szerváltást és valóban meg­teremteni azt a magyar de­mokráciát, amire ez a nem­zet már közel két évszázada törekszik. Kelet-Magyarország 5

Next

/
Thumbnails
Contents