Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-19 / 193. szám

1993. augusztus 19,

AfKekt-Mafliiarorszáfi ünnepi mettékjteu

15

Közlekedési

morál

Balogh András mindenkitől azt hallotta: a fejlett országok közlekedési kultúrájából és moráljából igencsak volna mit ellesnünk. Ezért azt hitte, ott teljes biztonságban autózhat, ugyanis senkinek sincs más gondja, mint az ő életére, testi épségére ügyelni.

Sajnálattal állapította meg: az koránt sincs így. A félelemtől csak az autópályákon nem környékezte az idegbaj.

Nápoly aztán mindent tetézett. Akkora káoszt, mint ott, még sehol sem tapasztalt. Balogh úr hirtelen arra gondolt, ha Magyarországon olyan lenne a közlekedési morál, inkább eladná autóját.

Nápolyban például felezővonalat szinte sehol sem látott, s úgy vette észre, hogy a forgalomirányító lámpák pirosának alig van más funkciója, minthogy az olaszok megmutassák, nekik is van olyan, meg némi áramot fogyasszon, de hogy a közlekedők nem sokat adnak rá, annyi szent. A kereszteződéseken ki az ügyesebb^) alapon kelnek át.

Mindez meglátszik az autókon is, mert Balog úr alig találkozott olyan kocsival, amelyiken koccanások nyomai ne éktelenkednének. A járgányokat meg sem javíttatják, tudniillik, a szabályokra fittyet hányó rodeózásban úgy sem maradnának sokáig épek.

Hasonlókat tapasztalt Isztambulban is. A városban kora hajnaltól késő estig minden felől harsány tülkölés hallik. A duda ott azt jelenti, vigyázz, menj, sőt menekülj, ahova tudsz, mert elindultam.

Ott a karambolért az a felelős, aki belement a másikba, függetlenül az előzményektől. A koccanásra ügyet sem vetnek. Kiszállnak, barátságosan, „ez van, öreg” — alapon kezet ráznak, megbecsülik, mennyi a kár, zsebből fizetnek, majd robognak, szlalomoznak tovább. Rendőrt eszükbe sem jut hívni.

Egészséges

Kiss Miklóst a Rómában lakó rokonai az ő és a többi magyar étkezési szokásainak helytelenségéről már többször kioktatták.

— Jóval több tejet és tejterméket, zöldséget és gyümölcsöt egyél, mert ha a zsíros, nehéz magyar koszttal nem szakítasz, idő alatt fel dobod a talpad — hangzott a bölcs intelem.

Ezután reggel, délben is este spagettival kínálták. Az idén olasz hozzátartozóit Nyíregyházán láthatta vendégül. Hogy le ne bőgjön, az asztalra bőségesen tett salátákat is.

Emberünk nem hitt a szemének, amikor látta, az olaszok a finom babgulyást, halászlét, az őz- és más pörkölteket — az étkezési illemszabályokról is megfelejtkezve — úgy ször- csölték, kanalazták, hogy azok zsírja a nyakukban is csörgött. A könnyű fogásnak nemigen mondható rántott és sült húsokat és a krumplit, no meg a sült szalonnát jó csípős vörös hagymával úgy falták, hogy majd megfulladtak. A salátákról teljesen megfelejtkeztek. .

rz i gondolná, hogy a szó- J\. davíz ekkora problémát okozhat... De kezdjük az elején.

Nagy István egy vállalati delegációval Párizsban járt, ahol többek között egy fogadáson vett részt. A hatalmas termet az Európa és a világ számos országából érkezettek töltötték meg.

A hosszú, széles asztalon tányérok és evőeszközök százai csillogtak. A kristálypoharak mindegyikének gyönyörűsége felért egy barokk művészeti alkotással. A hölgyek és az urak azt ehettek, amit megkívántak. Kaviárt épp úgy kínáltak számukra, mint kecske-, borjú-, bárány-, sertés-, fácán-, s ki tudná felsorolni, milyen húst; vagy százféle sajtot, trópusi és máshonnan származó gyümölcsöt, zöldséget, salátát.

A vendégek legalább 50 fajta borral csillapíthatták szomjukat. Nagy István itthon olvasott arról, hogy ófrancia konyha a borok kiválasztására különösen nagy gondot fordít, kínosan ügyelve arra, melyik tálhoz, milyen nedű dukál. Azt tartják, a bort az étellel össze kell házasítani.

Jobb helyeken a halhoz nehéz vörösbort, más húshoz pedig száraz fehéret nem fogyasztanak.

Az étkezés általában köny- nyű, fehér borokkal kezdődik, és a nehezekkel ér véget. A fehér borokat 6-12, a könnyű vöröseket 9-11, míg a nemes

Laza

vöröseket 13-18 fokon isz- szák.

Honfitársunk mindennek tudatában volt, ami egy jottányit sem von le abból, hogy ö a laza fröccsöt szereti, amit itthon is gyakran kortolygat. A párizsi fogadáson megkérte az egyik dölyfös pincért, legyen kedves az egyik pohár borhoz egy kis ásványvizet tölteni. E szerény igényének döbbenetes hatása volt. A felszolgáló arca — mintha az édesanyját szidták volna — eltorzult. Rideg hangon, s méltóságteljesen érdeklődött:

— Honnan tetszett jönni?

Emberünk ebben a kellemetlen szituációban Nyíregyházát már ki sem merte ejteni, ezért:

—Budapestről—válaszol- ta.

— És Magyarországon szokás a bort vizezni? — kérdezte a pincér, miközben a fensőségtudattal szinte átnézett Nagy úron.

—Szokás, de ha nem lenne, a bort én akkor is úgy szeretem — „keményített be” a vendég. A francia nem adta fel, s a fogadás résztvevőjét szinte sértődötten kioktatta.

— Kérem, ez Franciaországban nem járható út. Az asztalon legalább 50 féle, más-más minőségű és erősségű bort lát, sorba rakva. Kiki a tűrőképességének megfelelőt választhat...

Nagy István ekkorra végleg kiborult. Poharát az asztalra sápadtan, zavartan visszatette, majd a terem másik végébe sündörgött. A pincér szúrós, megvető tekintetét egész este magán érezte. Meggyőződése, a franciával szemben neki van igaza, hiszen miért baj az, ha ő a laza fröccsöt szereti?

Kezet fogott a pápával

II. János Pál pápa kezet nyújt a nyíregyházi Dálnoky Pálnak Balázs Attila reprodukciója

Minden út Rómába vezet — idézhetnénk a klasszikusokat, csak hát rögtön hozzá is kell tennünk: keveseknek adatik meg, hogy a nyíregyházi Kossuth utcáról elindulva végig mehessenek legalább az egyik Rómába vezető úton.

Ezen kevesek közé tartozik Dálnoky Pál, aki júniusban dr. Várady József római katolikus püspöki helynök sofőrjeként a Vatikánt is megjárta abból az alkalomból, hogy negyven éve pap Várady József. A katolikus egyházzal Dálnoky Pálnak — bár ő református — már régi a kapcsolata, hiszen ő szerelgeti az elromlott elektromos berendezéseiket. A szakmája műszerész, de mindennél a legjobban vezetni szeret, így aztán nem kell kétszer kérni, ha ilyen lehetőség adódik. Már Várady úr elődjét is ő szállította.

— Én a Földön is körbevi- szek akárkit, csak állja a benzinköltséget — mondja mosolyogva Dálnoky Pál. Neki ugyan egy tizennyolc éves Ladája van, de nem adná semmiért. Több, mint 260 ezer kilométer van már benne, így nem csoda, ha családtagnak számít. Meghálálja, hogy gazdája — akinek a gépészet az egyik szenvedélye — örökösen bütyköli: sosem hagyja cserben. Büszkén mondja Dálnoky úr, hogy nemrég teljesen felújította a motort (s nem került többe háromezer forintnál), simán át is mentek a műszaki vizsgán! Most már csak a karosszéria van hátra, azt a néhány rozsdafoltot egy nap alatt eltünteti.

Bár, igaz, ami igaz, a Ford Fiesta, amivel Rómát megjárta, „valamivel” jobban ment, s egy napba telt, míg újra visz- szaszokott a Zsigára. De beszéljünk most már végre az útról is! Egy hét alatt 3400 kilométer tett a Fiestába, s míg odaértek, tizenkét órán keresztül egyfolytában nyomta a gázpedált.

Vaskos köteg képet vesz elő, valamennyi saját felvétele — ne felejtsük el azt sem, hogy a fotózás is az egyik legkedvesebb hobbija —, s máris lelkesen magyaráz, az ember szinte már úgy érzi, mintha maga is ott járna. Egy kinagyított felvétel azonban semmi esetre sem lehet az övé: az ugyanis őt ábrázolja. Mégpedig éppen abban a pillanatban, amikor kezet ráz II. János Pál pápával a vatikánbeli miseteremben.

— Én voltam az egyetlen, aki civilben volt — meséli Dálnoky Pál. — Mellettem állt a dél-koreai katonai attasé, s engem nem tudott hová tenni a pápa. Ezért megkérdezte,

milyen nemzetiségű vagyok. Magyar — válaszoltam, erre ő magyarul köszöntött: „dicsértessék a Jézus Krisztus!”

Nem számított arra, hogy találkozik a pápával, nem is akarta elhinni, hogy ez igaz. Két évvel ezelőtt, mikor Nyíregyházán járt II. János Pál, s az ő Kossuth utcai házuk előtt is elment, nem gondolta, hogy ezt a „látogatást” a közeljövőben „viszonozhatja”.

Ajándékot is kapott a pápától, egy rózsafűzért, a pápa arcképével ellátott érmét azonban már ő vásárolta.

Jártak a római Magyar Intézetben, fogadta őket a papi intézet rektora, Gonda Imre is. A Vatikánban minden nemzetiségnek van egy kápolnája. Különösen szép a magyar, amelyben egy kőoszlopon nemzetünk történetét is megörökítették. Jártak a vatikáni temetőben — amely egyébként német tulajdonban van —, s találtak az ott eltemetettek között magyar nevet is: Mester Istvánét.

Az építészeti emlékek mellett különösen a gondozott, csodálatos növényekkel teli parkok ragadták meg Dálnoky Pált. Egyik vendéglátójuktól még növényritkaságokat is kaptak. Alig várja, hogy elültethesse az onnan hozott leandert a kertjében.

ENSZ-rendőr volt

Kambodzsában

Cselényi György

Nyíregyháza (KM) — Csáki László, a Szabolcs- Szatmár-Bereg Megyei

Csáki László

Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályának munkatársa a napokban tért haza Kambodzsából, ahol az ENSZ égisze alatt öt hónapig rendőri megfigyelői feladatokat látott el. Az ázsiai országba központilag meghirdetett pályázat útján juthatott el, amelynek az egészségügyi és szakmai alkalmasságon kívül az angol nyelvtudás is feltétele volt.

— Kambodzsa harmadik legnagyobb városában, a Mekong folyó partján lévő Kompong Chamban teljesítettem szolgálatot — mondta a fiatalember. — A mi megyénkben a katonaságot

indiaiak és ausztrálok alkották. A rendőr kollégáim viszont Kolumbiából, Afrikából és különböző ázsiai országokból verbuválódtak, akadtak köztük japánok is.

A dolguk a helyi rendőrség munkájának megfigyelése, segítése volt. Egyébként Kambodzsában az első demokratikus választás előkészítése és lebonyolítása ENSZ-közreműködés mellett zajlott, a jelek szerint sikeresen. A nyomozó leszögezte, a többiekkel együtt ő sem volt hős. Járqröztek, amibe olykor a betegszállítás is beletartozott. Az ENSZ rendőri erőinek parancsnoka — egy holland tábornok — utasítására fegyvereket nem osztottak ki nekik, mivel úgy vélték, a vörös khmerek, a fegyvertelen embereket nem támadják meg.

— A feltevés nem vált be teljesen, mert a megyénkben egy kolumbiai rendőrt — miközben az éjjel a beteg munkatársát próbálta kórházba szállítani — meggyilkoltak, lelőttek.

Szállásról és étkeztetésről kinek-kinek saját magának kellett gondoskodnia. Ebben nem volt központi intézkedés. Mivel a kambodzsai klíma trópusi, ezért számos gyümölcshöz, így narancshoz, banánhoz, ananászhoz, kókuszhoz, mangóhoz könnyen hozzájuthattak. Az

elhelyezéstől függően, hol könnyebben, hol nehezebben, de az álapvető élelmiszereket is be lehetett szerezni. Iható, palackozott vízre csak a városokban lehetet szert tenni. Mivel a hőmérséklet ritkán süllyedt 40 fok alá, a levegő páratartalma pedig 80 százalék fölött volt, a körülmények az európaiak számára sok fertőzési veszélyt rejtettek magukban. Az éghajlat okozta megpróbáltatásokat elég nehezen viselték.

— Kambodzsában a szegénység és nyomor uralkodik — emlékezik Csáki László. — Viszont egy szűk réteg elképesztően gazdag. Egy átlag kambodzsai fából, vagy bambuszból készített házban lakik, és sok gyereke van. Az otthona berendezése meglehetősen sivár, szinte csak egy fekvőhely található benne. Az év egyik fele száraz, a másik esős. Az épületbe jobbára a csapadék elől mennek be. Tekintettel a pártok közötti viszálykodásra, sötétedés után gyakori volt a lövöldözés. Ekkor már nem tanácsos egyik településről a másikra menni. Kiépített utak alig vannak. A föld utakon — a hatalmas gödrök miatt — a száraz évszakban nehéz a közlekedés.

A nyomozó elmondta, hogy a kambodzsaiak már nagyon várták a békét. Annál is inkább, mivel a Pol Pót és a vörös khmerek egykori vezetősége nem kevesebb, mint hárommillió embert öletett meg. A nép az ENSZ alkalmazottainak azért is örült, mert számukra 3-4 szeres áron adták el áruikat. Az ENSZ részt vett az oktatás beindításban is, az ausztrálok pedig a telefon- hálózatot építették ki. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének eddig ez volt az egyik legnagyobb, 25 ezer főt megmozgató akciója.

— A szabad időnk nehezen telt, mert az áramellátás rossz volt. Vezetékes hálózat csupán a fővárosban van, ha van. Mozi, diszkó, könyvtár arra ismeretlen.

— Az öt hónap a családnak nagy megpróbbáltatás volt — kapcsolódik a beszélgetésbe Csáki László felesége. A házaspárnak van egy 4 és egy egyéves kislánya. — Leveleztünk, később pedig néha telefonon beszélgethettünk — tette hozzá az asz- szony. — Valószínű, lesznek még a miénkhez hasonló ENSZ-missziók, ahová magyar rendőrök is kijuthatnak — mondta a nyomozó. — Akinek van hozzá kedve, próbálja ki. Miután hazajöttem, még jobban tudom értékelni, hogy Magyarországon béke, s nyugalom van.

A közelmúltban lezajlott választások idején a rendre indiai katonákkal együtt Csáki László is vigyázott Kambodzsában Amatőr felvételek

Az oldalt összeállította: Cselényi György — Cservenyák Katalin