Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-19 / 193. szám

1993. augusztus 19., csütörtök HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Megküzdöttek a munkahelyért A nyírbátori cipőgyárban újra mozgalmasak a napok • Bíznak az új tulajdonosban Kovács Éva szeptember 11-én jöttem ide, én itt, ebben a gyárban tanul­tam a szakmát, ismer minden­ki, én is ismerek mindenkit. Reggel, ha bejöttünk, váltot­tunk néhány szót, tudtuk, mi a másik öröme, bánata, arról már nem is beszélve, milyen megnyugtató érzés volt a ren­des fizetés, a biztos megél­hetés. Rettenetes volt az az idő, amit munkanélküli-segé­lyen töltöttem. Az első napok még csak el is mentek, az em­ber kitakarít, elrendez min­dent, amit munka mellett nem volt ideje. De azután, ha min­dennel készen van?! Megérte harcolni, mert fantasztikus ér­zés volt visszakapni a munka­helyünket. Az új gazda, a méltán vi­lághírű Ruggeri cég nem csak biztos fizetést ad, nagyobb fe­gyelmet is követel. Rafaelló, a technikus szigorú rendet tart, a szalag mellől nincs szalad­gálás, felállni is csak öt percre lehet. Biztos kenyér, nagyobb fe­gyelem — Három hónapig a régi bérünket kapjuk, három hóna­pos szerződést kötöttünk — mondja Nagy Jószefné, majd hozzáteszi: — Feszítettebb a tempó, de aki akar, az tud dol­gozni, s azt egészen biztosan véglegesítik is az olaszok, s az ígéretek szerint a pénzünk is több lesz, mint eddig volt. Én korábban például csak meóz­minden kis görcsös rész el nem tűnt a teknőből. Akkor elővette a fehér ab­roszt, s az egészet letakarta, mondván, idő kell ahhoz, hogy jól megkeljen a tészta, mert akkor lesz rugalmas a kenyér. Közben mi szalmát és csutkakórót hoztunk a ház­végében lévő konyhába. Itt volt a kemence is, ahol majd megsült a kenyér. tam, most csomagolok is. Több a munka, de muszáj vál­lalni, ha meg akarunk élni. A férjem is munkanélküli volt, most biztosítási ügynök, ez pedig bizonytalan kenyér. — A hangulat? — kérdez vissza. — Nem panszkodunk. Sok a munka, de a hangulat jó. Ennek pedig egyebek mellett az is oka, hogy a gazda felől most már nyugodtak lehetünk. Nem bérbe vették, hanem megvették a gyárat, s gondo­lom, nem azért, hogy ráfi­zessenek. Márpedig ha nekik hasznuk lesz, az nekünk a biz­tos kenyerünk. Szomorúak legfeljebb akkor vagyunk, ha a régi munkatársakra gondo­lunk. Azokra, akiket nem vet­tek át az olaszok. Volt, aki közülük megígérte: megver bennünket, ha az utcán össze­találkozunk, s azt üzente, sze­metek vagyunk, amiért mun­kába álltunk. De mondja meg, ki ad nekünk kenyeret, ha nem dolgozunk? — Tényleg, ki ad kenyeret? — töprenghet a válaszon a gyesről visszaérkezett fiatal- asszony, Csonkáné Baráth Ilona is, akinek férje a jövő hónapban tölti le a két év munkanélküli évet, s lesz jára­dékos alig havi ötezerért. — Nem tudom, mi lesz velünk — szomorodik el a két kisgyermek édesanyja, — még szerencse, hogy visszajöhet­tem, hogy volt hova. Most itt tizenhétezer forintot kapok, abból fizetem a havi 5 500 fo­rint OTP-t, a rezsit, ebből négyezer a villany, 3 000 a víz, a gyermekek óvodája havi 1 600 forint. Hogy lehet ennyi pénzt „ügyesen” beosztani? Csonkáné se tagadja, az új tulajdonossal szigorodtak a cipőgyárban a feltételek, de ,mint mondja, manapság az egész élet szigorúbb. Ha meg akar maradni, vállalni kell a feltételeket. ......... Közös az érdek A Ruggeri Hungária Kft. igazgatójának, a finn szárma­zású, Talikka Minnának olasz férje van, aki fiával együtt Olaszországban él. A szim­patikus, szép arcú fiatalasz- szony nagy optimizmussal fo­gott a munkának. Mint mond­ja, cége azt szeretné, ha a dol­gozók jó hangulatban dol­goznának, ha szívesen indul­nának reggelente a munkahe­lyükre. — Most összesen 201 em­bert foglalkoztatunk, de ha ter­veink valóra válnak, akár négyszáz egykori cipőgyárit is visszavehetünk. Nekünk is érdekünk, hogy az emberek elégedettek, jókedvűek legye­nek, hogy reggelente úgy in­duljanak munkába, mintha nem is dolgozni jönnének. A nyírbátoriak megérdemel­nék végre a jó hangulatot, hi­szen nagy harcok árán, de visszaszerezték munkahe­lyüket, s dolgoznak, mert élni akarnak... A tüzelőt be gyömöszöltük a kemence félköralakú ajtaján, meggyújtottuk, s ami elégett, rögvest pótoltuk, hadd izzón jól a parázs. Időközben a pernyét kika­partuk a ros­télyra. Odabenn már katonásan sorakoztak a kerek szakajtó­kosarak, abba tették a teknő­ből kiporciózott tésztát, majd a kenyérvető lapát segít­ségével helyezték el a ke­mence izzó aljára szép sor­ban: hármat jobbra, hármat balra. Merthogy mindig hat kenyeret sütöttek előre egy hétre. Persze sosem tartott ki 7 napig, ezért a türelmetlen gyermekseregnek — hál’is­tennek, féltucatnyian voltunk — gyorsan sütötték a forró­sodó kemence szájánál a kiskenyeret. Valójában amo­lyan lepényféle, vagy talán lángos volt az, gyúrótáblán nyújtották vékonyra, így gyorsan átsült. Úgy forrón megkenték egy kis zsírral, vagy szalonnával, sóval meg­pergették, s már fogyasztható is volt. Fél lepényt a kezünkbe fogtunk, kiültünk a ház előtti lócára, hadd lássák mások is, hogy milyen finomsággal űz­zük el az éhséget. jr* 2 volt a kenyérsütés leg- 12/ szebb pillanata: ha eszembe jut, még ma is érzem a kemencéből kiáradó fen­séges illatot. Nézőpont ] Kinek kedvezzenek lemlett gondjaik megoldá­sában, vagy kinek? Az legyen az önkormány­zatok működésének legna­gyobb hiányossága, hogy nem elég helyi adót vetnek ki, hanem megpróbálnak más forrásokat keresni. Amúgy is elég bajunk az nekünk, hogy a központi kassza hiányát újból és újból az adók, az árak, a lakossági terhek emelésével mérsékelik odafönn és sem­mi más korszakos ötlet nem jut eszükbe a Nagy Mene­dzsereknek. Hagyják hát az önkor­mányzatokat menni a maguk választotta úton. Ha nem tekernek az adóprésen, hát nem tekernek. Valószínűleg azért, mert a helyi képvise­lők szó szerint együtt élnek választóikkal, szembetalál­koznak velük az utcán és nemcsak az általuk vezetett város vagy falu, de a benne élő emberek napi problé­máit egyaránt ismerik. Ugyanezt országos viszony­latban, az egész ország bi­zalmát élvező törvényhozók­ról már nem merném ilyen határozottan állítani. Még egy apróság: jövőre az adó­zók adóztatókat fognak vá­lasztani. Helybe is.fentre is. Kosár minden mennyiségben Vincze Péter FELVÉTELE Kommentár Térségfejlesztések Nábrádi Lajos F énye síit kén 13 kör­nyékbeli község és a megyei önkormányzat meg­alakította az Első Szabolcsi Térségfejlesztő Társulást. A következő hetekben, hóna­pokban megyénkben több hasonló társulást hoznak létre. Egy-egy kistérséget, mikro környezetet a meglévő anyagi erőforrások lehető­leg optimálisabb felhasz­nálásával akarnak fejlesz­teni. Figyelemre méltó, di­cséretes a kezdeményezés. A gazdasági és kommu­nálisfejlesztéshez a térségek központi és megyei segít­séget kapnak. Anyagit és szakmait. Szakemberek fog­ják menedzselni a hasznos kezdeményezések megvaló­sítását. De mit, pontosab­ban miket is kell majd kez­deményezni? Az idealista szakemberek szerint ez majd a helyszínen dől el, hiszen a fejlesztés mechanizmusa a hivatalos megfogalmazás szerint alulról építkezik. A gyakorlatban ez azt jelenti, vagy jelentheti, hogy a helyi önkormányzatok egyeztetik érdekeiket, s próbálnak va­lamilyen közös nevezőre jut­ni. Előre lehet tudni: nagy lesz a vita, megindul majd a lobbizás. Úgy, mint annak idején a társközségekben... Jó volna, ha csakis egész­séges viták kerekednének, s a jó értelemben vett lobbizás valóban a közösség, pon­tosabban az adott térség érdekeit szolgálná. Felsorolni is nehéz lenne, hogy mi minden valósítható majd meg az akció kere­tében. Kialakíthatók például a helyi, kistréségi kereske­delem mechanizmusai. Ré­gen például Mátészalka Nyírcsaholytól és Opályitól tejet, tejterméket, Jármitól zöldséget és gyümölcsöt ka­pott. Évtizedekig jól működött Szamárban ez a termelői, eladói kör, illetve a vevőkör. Persze kis- és közepes beru­házások is megvalósíthatók lesznek a társulások jóvol­tából. Üdvözöljük tehát az alakuló, alakulandó társulá­sokat. Réti János M eg nem tudnám mon­dani, milyen szerv melyik fóruma vizsgálta a minap az önkormányzatok működésének tapasztalatait, de egy nyilvánosságra ho­zott megállapítása joggal sérthette az állampolgárok fülét. Az, amiben nehezmé­nyezik az ítészek, hogy a városokban, falvakban mű­ködő helyhatóságok megle­hetős csínján bánnak a helyi adók kiszabásával, hogy szőrmentén vetnek ki közter­heket választóikra. Nem, nem félreértés, ezt mint hi­bát, mint hiányosságot róják fel a képviselő-testületek munkájában. Nahát ilyet, hallatlan — mondanák csodálkozva a régi öregek, -— ha egyálta­lán még volna valami, amin képesek csodálkozni az utóbbi időben. Hát kit kí­méljenek— amennyire lehet — a népből vett képviselők, ha nem a népet, a gondjaik­ra bízott lakosságot. Es ki­nek kedvezzenek a helybe­liek megsanyargatása árán? Csak nem az államnak, amelyik éppen eléggé ma­gukra hagyta őket felgyü­Nyírbátor (KM) — Vala­mikor autók sorjáztak a be­járat előtt, emberek jöttek- mentek, szinte egyetlen pil­lanatra sem pihent meg a csapóajtó. Most teljesen más a kép, a kapun tábla szólítja meg az érkezőt: tessék csen­getni! A csengőre portás nyit ajtót, s kérdezi, kit keres, mi járatban van az idegen. A szinte kihalt folyosón végig­menve az igazgatói iroda is igencsak csendes képet mu­tat. Igazi élet, emberi zson­gás egyedül a gyártósorokon van. Alig pár hónapja annak, hogy a nyírbátori cipőgyár sorsa bizonytalanná vált. Az egykor neves, közel nyolcszáz embernek munkát adó gyár egy elhúzódó adásvétel, egy sikertelen privatizáció tárgya lett, s nem csak a a bombabiz­tosnak meghirdetett üzlet hiú­sult meg, bizonytalanná vált a gyár dolgozóinak sorsa is. Az egyik vevőjelölt) jött, a másik ment, majd hetekre leállt a gyár, az emberek egyik napról a másikra utcára kerültek. Pedig a cipőgyár dolgozóinak munkájával soha nem volt probléma. A minőség mindig alapvető követelménynek szá­mított itt, másképpen nem is boldogultak volna az igényes külföldi piacokon. A kollektí­va joggal féltette hát a biztos kenyeret. A konfliktus idején bizony, nem volt ritka a vi­haros munkásgyűlés sem. Az indulatok, az asszonyok ha­ragja olykor odáig fajult, hogy már-már tettlegésségtől is tar­tani lehetett. Nem csak a pénz hiányzott Nagy Józsefné egyike volt azoknak, akik a nehéz időkben leginkább hallatták szavukat. Mindvégig aktívan képviselte a kollektíva érdekeit, ha kel­lett, csitított, ha kellett kiabált, vagy éppen az újságíróért, raj­ta keresztül a nyilvánosságért telefonált. Alacsony, mosoly­gós teremtés, néha mégis ak­kora hangja volt, hogy a legel­szántabb ellenfél is meghu­nyászkodott előtte. — Féltettem a munkahe­lyünket, az az igazság. Úgy éreztem néha, csak packáznak velünk, tulajdonképpen nekik mindegy, mi lesz a sorsunk. Amikor a gyár bezárt, nem akartam elhinni. Alig pár hétre eresztettek szélnek bennünket, mégis keserves volt a mun­kanélküli kenyér. Nemcsak a pénz hiányzott, higgye el, hi­ányzott a kollektíva is. 1972 Felsőrész alulnézetben Archív felvétel-----------— l arca— / ól emlékszem, a kenyér­sütés legtöbbször szom­baton volt, valószínű azért, hogy a friss, ropogós cipó ün­nepibbé tegye a vasárnapo­kat. Már előző este elkez­dődött a szertartás. Kis tál­kában „érett” a kovász, amit hajnalban a szitált liszthez adott anyánk, vagy nagy­anyánk. A teknőt a karos­ládára tették, s amikor össze­állt a tészta, kezdetét vette a dagasztás. Előtte — hogy el ne felejt­sem — világos kendővel hát­rakötötte a fejét anyánk, ne­hogy egyetlen hajszál is be­leessen a teknőbe. Fehér kö­tényt kötött maga elé, aztán kezét ökölbe szorította, s úgy gyúrta, forgatta, dagasztotta a tésztát. Közben a fateknő Angyal Sándor Kiskenyér oldalát, s a tészta tetejét liszt­tel meg-megszórta, hogy ne ragadjon és folytatta a da- gasztást mindaddig, amíg

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents