Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-14 / 189. szám
1993. augusztus 14. Í4 7(efet-?lfa/ji/arorszátj ftétvé/ji meCCéfiCete 1 15 Barangolás Cservenyák Katalin evallom őszinB tén, Rétközbe- rencset szépen csengő neve miatt választottam úticélul. Az előtag magától értetődik, hiszen rétközi kistelepülésről van szó, utótagja pedig valószínűleg birtokosainak emlékét őrzi. Várbirtok lehetett, az első írásos emlék 1298-ban említi Egyed birtokaként, akinek utódai később Beren- csieknek nevezték magukat. Később több család is osztozott a birtokon, de mindig kis falu maradt: 1556-ban tíz dézsmaköteles jobbágyháztartást tartottak itt számon, ez alapján a lakosság alig haladhatta meg az ötvenet. 1839- ben 356 lakót jegyeztek fel, 1870-ben 560, 1900-ban pedig 783-at. Ma 1140-en lakják a falut. Tipikus rétközi kisközség, egy észak-dél irányú homokdomb gerincére épült, ezen húzódik végig a Fő utca. 1882-ig, a lecsapolásig víz vette körül, száraz lábbal csak Pátroha felől lehetett megközelíteni. A polgármester kicsi gyerekkorából még emlékszik arra, hogy a Paromdombon — ahonnan rendszeresen hordták a homokot a falusiak — ásatások folytak, avarkori sírokat tártak fel. Ma ennek már a nyomai sem láthatók, amit a régészek találtak — csontokat, fegyvereket, eszközöket—, a kisvárdai múzeumban őrzik. Egyébként, éppen három évvel ezelőtt, az önkormányzati választások idején találkoztunk utoljára Kovács Károllyal, Rétközberencs polgármesterével. Akkor még a tervekről, álmokról beszélgethettünk, most viszont már az eddig elért eredményekről is beszámolhat: a faluban kiépült a vezetékes ivóvízhálózat, elkészült a ravatalozó és — ha minden igaz — az év végére már lesz gáz is. A beruházás harminckilencmillió forintba kerül, ennek egy része hitel lesz. Nem titkolt örömmel újságolja a polgármester, hogy a környező településekhez képest többen kívánják máris bevezetni a gázt: a lakosság 60-65 százaléka. Vállalják az ezzel járó költségeket dacára annak, hogy a helyzetük nem nevezhető rózsásnak: — Szegények vagyunk — komorodik el Kovács Károly —■, sok az idős nyugdíjas és sok a munkanélküli. A faluban alig van munkalehetőség: mindössze néhány embert foglalkoztat az a kft., amelyik megvette a volt sertéstelepet, néhányan eljárnak még a vasúthoz dolgozni, s páran a fatelepre. A munkanélküliek közül negyvenen már csak a jövedelempótló támogatást kapnak, s az nem sok. Mások azonban még csak nem is jogosultak munkanélküli-se-, gélyre, mert nem tudják igazolni a szükséges, munkában eltöltött időt. Kevés a vállalkozó is: két festő van a faluban, de nincs ács, kőműves, asztalos. Van egy élelmiszer- bolt, s két palackozottitalbolt, a volt téesz dolgozóiból pedig szerveződött egy szolgáltató kft. A földek kiadását két-há- rom éve megkezdték, de többen nem is igénylik vissza, mert nem bírnák megművelni. Az emberek általában önellátásra rendezkednek be, piacra nem termelnek: nem is tudják, minek volna keletje. Valamikor háromszáznál is több tehén volt a faluban, most már csak hat. Ingatlannal nagy üzletet csapni itt nem lehet: többe kerül az építkezés, mint amennyiért el lehet adni. Félmillió forintért már 8-10 éves házat kapni, egy idősebb portáért. 450 ezret kérnek, s adnak hozzá hatszáz öles telket. A falu szélén álló lerobbant házakat — amelyeket üresen hagytak tulajdonosaik, mert beköltöztek a faluba — bagóért, 40-50 ezer forintért vásároltak meg azok a cigánycsaládok, akiknek lakásait Kisvárdán szanálták. Ők sajnos, nagyon nehezen tudnak beilleszkedni, s félelemben tartják az egész környéket. Míg koráb*ban az elköltözés volt a jellemző a falura, mára megszűnt az elvándorlás, évente hárman-négyen is építkeznek a faluban. Az ön- kormányzat képességeihez mérten igyekszik támogatni az első lakáshoz jutókat, általában 100-100 ezer forinttal. Kisvárda közelsége sok szempontból jó, de munkahelyet itt sem találnak az állás- nélküliek: a bejárás költségeit nem tudják vállalni az ottani cégek. A gázvezeték kiépítése nem kis erőfeszítésébe kerül az önkormányzatnak, különösen, ha azt vesszük, menynyi az éves költségvetése. Tavaly 27 millió forint volt a kasszában, amit sikerült azonban pályázatokon nyert pénzekkel „fialtatni”, így az év végi összegzéskor már 40 millióról számolhatott be a testület. Idén 29 millióval indultak, ebből kell fenntartani az iskolát, óvodát és a hivatalt, biztosítani az egészségügyi ellátást. Amire lehet, idén is pályázatot nyújt be a hátrányos helyzetű település. A szegény embert azonban még az ág is húzza: tavaly májusban összedőlt a faluház, s egyelőre csak remény, hogy jövőre elkezdhetik egy új építését. Máshová is kell még a pénz: sok egyedülálló, idős nyugdíjas él a faluban, akikről nem szabad megfeledkezni — két szociális gondozó látja el ezt a feladatot, rendszeresen hordják az ebédet tizenöt rétközberencsi- nek. A körzeti orvosnak — a polgármester elmondása alapján — túl sok szabad ideje nem lehet: mindennap rendel, s gyakorlatilag egyedül, mert nincs mellette ápolónő, aki segítsen. Tevékenységét a továbbiakban vállalkozóként folytatja, ehhez a helyiséget az önkormányzat térítésmentesen biztosítja. Szűk egy évig csaknem hetven önkéntessel működött a faluban polgárőrség is, de a többség hamar lemorzsolódott, a végén a polgármesterrel együtt már csak tízen maradtak. Nem szívesen vállalkoznak ugyanis az emberek társadalmi munkára. Pedig arra a rövid időre, amíg éjszakánként polgárőrök vigyázták a falu álmát, alaposan visszaesett a bűnözés. Amióta viszont megszűnt a szervezet, ismét nagyobb kedvvel — és nyugalommal — garázdálkodnak a gonosztevők: betörtek az iskolába, óvodába, még a polgármesteri hivatalba is. A rongálás azonban nagyobb értékű, mint amit ellophattak: szegény intézményekből nincs mit elvinni. Vasárnap délelőtt kihalt a berencsi főutca: sokan a templomban vannak — a település többsége református —, mások pedig már az ebédhez készülődnek. Aztán, hogy vége az istentiszteletnek, megelevenedik a templom környéke, ünneplő ruhába öltözött öregek és fiatalok beszélgetnek még egy kicsit csoportokban, aztán indulnak haza. A hófehér vakolatú, .új református parochia előtt találkozunk össze Ősz Andrással, aki barátságosan tessékel beljebb. A szobából vidám gyerekzsivaly hallatszik. Hirtelenjében össze sem lehet: számolni, hány apróság játszadozik, de a lelkész felesége gyorsan segít: közülük „csak” négy fiú az övék. A legidősebb hetedikes, a kicsi pedig nemrég volt kétéves. A család 1986 óta él Rét- közberencsen, Ősz Andrásnak ez az első szolgálati helye. Szabolcsveresmarti születésű. de ide Kisvárdáról került: az Egyesült Izzóban dolgozott, majd beiratkozott levelező tagozatra a teológiára, s nagy örömmel szolgál a faluban. Felesége, aki kántor a gyülekezetben, sokat segít a munkájában. Hűséges templomba járók a berencsiek, a vasárnapi isA SZERZŐ FELVÉTELE tentiszteleteken legalább ki- lencvenen vesznek részt. Azokat az időseket pedig, akiknek jártányi erejük sincs, hogy templomba menjenek, rendszeresen meglátogatják. A gyülekezeti terem is megtelik a gyerek-istentiszteleteken, még az itt nyaraló unokák is eljönnek. Elszomorítja viszont a lelkészt, hogy az alkohol egyre több család és gyermek életét keseríti meg. Borzasztóan nehéz tenni ez ellen, ő a családlátogatások, igehirdetések alkalmával igyekszik jó útra terelni az italozókat. — Nagy a nyomorúság — mondja Ősz András. — Elmaradott a falu, sokat várunk attól, hogy a gázzal végre felzárkózhatunk. Két nagy vödörrel a kezében épp a kút előtt állítom meg Szabó Imrénét. Elmosolyodik, amikor megkérdezem, van-e egy kis ideje beszélgetni. Hogy is volna? Tenger a dolga! Kapálni és öntözni kell, ellátni a jószágot. Sorolja a kiadásait, hogy érzékelhessem, semmi haszon nem lesz azon, amit megtermel. — Két hold föld szántásáért, vetéséért tizenkétezer forintot fizettem, s ehhez jön még a vetőmag ára. A gyomirtózásra is elment kilencezer forint. A földünket bent hagytuk, már nem is vesszük ki. S itt az aszály. Nézzen körül, minden kiszárad. Nem könnyű falun élni, de hová menjen, aki itt született?! — Tudom én, hogy városon sem könnyebb, de azért a város mégse jön falura — s ebben tökéletesen igaza van a hetvenéves asszonynak.
