Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-13 / 188. szám
1993. augusztus 13., péntek HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Tanulhatunk lengyel partnereinktől is Segíteni a kisebbségben élő magyarok kulturális örökségének őrzését # Tervek a jövőre Baraksó Erzsébet Rzeszów — Nyíregyháza — (KM) — Divatos manapság az európai integrációt emlegetni, hogy hol is tartunk az oda vezető úton, s ha kultúráról van szó, minta* ként a legtöbbször valamelyik élvonalbeli nyugati országra szokás hivatkozni. Többek között ezért is kívánkoznak a nyilvánosság elé két közművelődési szakember lengyelországi tanulmányújának tapasztalatai. A közelmúltban járt hivatalos úton Lengyelországban Bradács Mária, a nyíregyházi Váci Mihály művelődési központ igazgatóhelyettese és Dede Zoltán, mozgásművészeti szakreferens. Egy kilenc főből álló magyar delegáció tagjaiként főként Rzeszów- ban, Nyíregyháza régi testvér- városában tanulmányozták a kulturális intézmények tevékenységét, részt vettek egy ott megrendezett világtalálkozón, valamint egy kistelepülésen ismerkedtek a helyi kulturális viszonyokkal. — Nagyon sokat nyújt az ilyen személyes ismerkedés, varázsuk van az élő programoknak. Más ez, mint amikor csak egy beszámolót kapunk a történtekről — halljuk Bradács Máriától. — Különösen emlékezetes marad számomra egy nagyszabású rendezvény: az emigrációba vonult lengyelek táncegyütteseinek rzeszó- wi világtalálkozója. Harminchat ország táncosai — Számomra az volt nagyon meglepő, hogy a Nyíregyházával szinte azonos nagyságrendű város, Rzeszów egy világtalálkozó megrendezésére mer vállalkozni. Nálunk ilyesmit csakis fővárosi eseményként tudnánk elképzelni. Kilencedik alkalommal rendezik meg ezt a programot, amelyre a világ minden tájáról sereglenek Mexikótól kezdve Amatőr felvétel látott vendégeknek érezték magukat. Lengyelek magyar dala Az egyik kis faluban meghallván érkezésüket, egy pillanat alatt a földből termettek elő a helyi zenekar tagjai, népi viseletben, hogy muzsikával kedveskedjenek. Még magyar dalt is játszottak. — Minden szempontból tanulságos egy ilyen út — foglalja össze tapasztalaikat az igazgatóhelyettes. — A rze- szówiak szavak nélkül is arra ösztönöztek, hogy merjünk bátrabban vállalkozni, legyünk sokkal kezdeményezőbbek. Különösen itt a határ menti megyében, ahol egy művelődési intézmény segítheti a határokon túl élő magyar kisebbségnek a kulturális örökség őrzését. Ennek lehet a formája — persze megfelelő anyagiak mellett — a népi, népművészeti együttesek meghívása, találkozók, fesztiválok szervezése. Jövőre tervezzük a magyarság határ menti kulturális találkozójának megrendezését, amelyen reményeink szerint Burgenland és Rzeszów küldöttei is részt vesznek. Brazíliáig. Most 36 ország lengyel táncegyüttesei gyűltek össze, s találkozójuk szívügye volt minden városlakónak. A nyíregyházi népművelők azt látták; Rzeszów egész lakossága személyes ügyének tekintette, hogy a résztvevő együttesek minél több élményben részesüljenek. — Külföldön gyakran tapasztalom azt az elemi érdeklődést, amivel egy fesztivál résztvevőit a vendégeket fogadó helybeliek körülveszik — idézi fel élményeit Dede Zoltán. — Nyíregyházán nem tudnám elképzelni azt, amit Rzeszówban láttam: az ott élő polgároknak belső kényszer diktálja, hogy az eseményekre elmenjenek, hiszen azt a sajátjuknak tartják, arról nem szabad lemaradni. Háromezer személyes sportcsarnok volt a fellépések színhelye. A fesztivál minden napján és minden egyes előadáson telt ház volt. Utólag összegezve megfigyeléseiket, arra a következtetésre jutottak: a lengyelek sokkal jobban ragaszkodnak hagyományaik őrzéséhez és ápolásához, a népi gyökerekhez, mint mi. Összefüggést láttak e hagyományok őrzésének erőssége, illetve a kultúra elsajatitasa között. Foggal-körömmel ragaszkodnak Úgy tapasztalták, a lengyelek hétköznapi életében nagyobb helye és szerepe van a kultúrának, mint a mi mindennapjaink gyakorlatában. Ebből következően az igényük is erősebb a mienkénél a kulturáltabb életmód iránt. — Az emigrációs lengyelek táncaiban találhatunk kifogásolható elemeket, hiszen hat az asszimiláció, de foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, ami csak az ő népi kultúrájuk — fejti ki a néptáncos szakember — De ugyanezt láttuk a múzeumukban is. Ha egy tárgy nincs meg eredetiben, lerajzolják papírra, csakhogy ott legyen. Röviden: adnak magukra. És ettől a gondolattól nincs messze az, hogyan néz ki a környezetük. Bizony, nincs annyi eldobott csikk, szemét, mint a mi utcáinkon. Lenyűgözőnek találták a lengyel figyelmességet, amint mondják, valósággal elhalmozták őket. Az első számú vezetők is mindvégig mellettük voltak, valóban szívesen--------------Tárca— / ellegzetes vasutas találmány, hogy Debrecenből Egerbe csak átszállással lehet eljutni. Ez még nem lenne baj, csakhogy gyorspótjegyet is kell váltam, hiszen a csatlakozás egyenesen Budapestről jön a hortobágyi vicinálishoz. Jó dolog ez a vasútnak, hiszen a magamfajta hatvankét kilós hájas cívisnek el kell nyomakodni Füzesabonyban a vasúti kasszírozóhoz, hogy a húsz kilométernyi gyorsaságot és várakozása árát kifizethesse. Jómagam túl vagyok a menetrendi és egyéb bürokráciákon, nem is bosszankodtam nagyon, csak úgy megszokásból. Végül is minden nagy dolog születését várakozás előzi meg, még a terhes asszony is várandós. Meg kell adni a módját mindennek. Megadóan ballagtam el az abonyi pénztárhoz, időm az volt. Hanem egy jól öltözött cigányember csak elibém fu- rakodott a nem túl forgalmas adóleróvó kegyhelyen, s minden áron Hatvanba akart menni. Aranymedálokkal teleaggatott élete párja biztatta is, hogy ide jöjjön, itt majd kötelesek megmondani a vonat indulását. Érdekes, ez a cigányasszony bejövetelemkor épp a szolnoki csatlakozások oszlopát pörgette a körforgós menetrend hengeren. Meg kell adni, az én cigányom méltóságteljesen határozott volt. — Mondja meg, mikor indul a gyorsvonat Hatvanba, hol kell átszállni a buszra, és mennyibe kerül a vonatjegy első osztályon. Nem azért volt ellenérzésem, mert engem félretolt az ablak elől. Először azt hittem, hogy a közelgő miskolci gyorsra akar jegyet váltani, ám a Hatvan felé induló legközelebbi vonatig még másfél óra volt. Onnan tudtam, hogy némi méltatlankodási célzattal fölvetett fejem fölött mindez öles betűkkel ki volt írva. — De uram, a hatvani vonat... — Maga ne szóljon belel Ez az első rám förmedés sem volt akármilyen. A véreres szemű százhúsz kilós embertől még az is szép volt, hogy nem fejezte ki ingerültségét másként. De bennem még reflexszerűen működött a civilizáció. — Csak azért mondom, mert a hatvani vonat több mint egy óra múlva... Rám nézett, fölegyenesedett. Láttam, hogy igaza van. Kezem vállmagasságig föltartottam, s a vasúti kasszírnő üvege felé intettem. Tessék, parancsoljon. Azóta tudom, hogy Hatvan felé több személy és gyorsvonat közlekedik, amelyek viteldíja különböző. Tudom, hogy nem kell átszállni, Hatvan külvárosa nem önálló település, rendes városi busz- jeggyel is oda lehet utazni. A buszjegyet a vasútállomáson, vagy a sarki trafikban kell megvenni. Mindig tanul az ember. A tolakodó úr még néhányszor elismételtette a dolgot, és azok részleteit is. A csekély forgalmú helyen mögöttem már szép kis sor lett. A cigányasszony elégedett volt, hiszen az első magyart az ember félretolta, aztán meg csak gyűltek a gádzsók, mint a legyek a mézgás papírra. Ebből is látszik, hogy az ő embere nem akárki. Aztán persze a malőrnek is vége lett, a cigányember megkönnyebbült, s az asszony is büszke volt rá. Az olvasó viszont ne könnyebbüljön meg, nem ezért írtam az abonyi malőrről. A tudatlanság, a kényszerű butaság iszonyú erő, s minden agresszióra kész. Nem azért, mert rosszat akar, hanem azért, mert nem tudja: mit és hogyan kellene tenni. Ehhez nem kell abonyi átutazó cigányembernek lenni, s ha nem is így, velünk is megtörténhet valami hasonló. A nyájas olvasó — velem együtt — lényegében írástudatlan kiszolgáltatott lehet, ha olyan dologról kell döntenie, amit igazán nem ismer. 77» pp ezért helyénvalóbb a LL daliás cigány iránti emberi részvét a megvetés és a lenézés helyett. E be nem fejezhető példabeszéd után megkérem a nyomdászt, a szedőt, hogy aláírásom előtt hagyjon néhány üres sort. Legalább azzal jelezzük, hogy ez itt az elgondolkodás helye. Dúsa Lajos Az abonyi malőr Nézőpont j Aránytalanul Angyal Sándor M ondani is szégyellte főorvos ismerősöm, ami a minap történt. Egy fiatal kolléga kopogott az ajtaján, s a szemét cipőjére lesütve mondta: ha nem terhelné nagyon, szeretne kölcsönkérni ötszáz forintot, mert a fizetésig már egy fillérje sincs... Az ifjú orvos nemrég szerelt le a katonaságtól, tehát abszolút kezdő, a fizetése is ennek „megfelelő” — alig több bruttó 12 ezernél... Mondhatnák erre többen: már megint a bér, az aránytalanság, ráadásul orvos, aki azért még nem hal éhen nálunk. Bármennyire idegesítő egyeseknek: igen, megint a bér és megint az aránytalanság. Mert, bár nem hal éhen az a fiatal kórházi orvos — hiszen kapott kölcsönt, vehet porcot, pari- zert, tejet — de azért mégiscsak összeszorul az ember torka az eset hallatán. Amíg jó néhány káeftében, hétében nyolc elemis beírólány havi 25-30 ezret kap, s amíg egy kereskedelmi vállalkozó dobálózik a havi milliós jövedelmével, addig az életekért felelő ügyeletes kisdoktor még a takarítónők jövedelmével sem képes vetélkedni. Mert hiábavaló a gyanakvás a horribilis hálapénzekről—ma nincsenek olyan idők, a többség örül, ha máról holnapra él —, s miközben nem a kezdő szakemberek zsebét dagasztják azok a borítékok... De említhetnénk ugyanígy a pedagógusok, a többdiplomás műszakiak, közhivatalnokok egész seregét, hogy még meggyőzőbb legyen állításunk: a Magyar köztársaság nem becsüli tanult fiait, nálunk a diplomának nincs rangja, értéke. Mondom erre: talán ez a legeslegnagyobb pazarlás, ami egy országban létezhet. Miközben ezernyi kiskaput nyitottak a könnyen szerzett jövedelmek eltitkolására, a jogszabályok kijátszására, lett divat az úrhatnám költekezés sok helyütt, s emiatt az egeket csapdossa a kincstár deficitje, aközben egyre többen küzdenek napi kenyérgondokkal. A megoldás? Vissza kell állítani az értékek valós arányát, s nem engedni, hogy szélhámosok is uralják a gazdaságot, a piac zászlaját lobogtatva. Az elmúlt hétvégén új bolttal gazdagott Fehérgyarmat. Az egykori tanácsháza udvarán lévő Start üzlet bőséges választékkal várja a vásárlókat Molnár Károly felvétele Kommentár ___________ Ódivatú pár Cselényi György A minap a nyíregyházi Zrínyi Ilona utcában harsány tánczenére figyeltünk fel. Először azt hittük, egy cirkuszi autó „prózai hirdetések” között szórakoztatja az embereket. Aztán rájöttem, teljesen másról van szó: a hatvanas évek divatjának követei követnek. A csicsás ingben lépdelő fekete fiatalemberhez alacsony, lila ruhás fekete hölgy simult. A férfi a bal kezében hatalmas, dob- hártyasértően bömbölő rádiót tartott. A szemrehányó tekinteteket a szépségükön való csodálkozásnak vélhették, mert a legény még jobban kihúzta magát, a nő pedig majd kidörzsölte választottja oldalát. Úgy gondolom, ezen a páron van valami irigylésre méltó. Legfőképpen az, hogy teljesen ki tudnak kapcsolni, nem érdekli őket a világ. Ahogy néztem, a viselkedésük nem tudatos póz, nem előre megfontolt polgárpuk- kasztás, hanem oly annyira eredeti és hamisítatlan butaság, aminek már némi bája is van. Bennem például * a régi idők hangulatát elevenítette föl. Azt, amikor, ha valakinek sikerült egy hordozható rádióra szert tennie, akkor csaknem mindenki természetesnek vette, hogy e nagy eseményt a hangerőgomb „tökig csavarásával” hozza a minél tágabb környezete tudomására. r~> zen időket már jóval HL magunk mögött hagytuk. Én már annak is örülnék, ha ez ü pár a szellemiekben és viselkedésében Magyarországhoz csatlakozna. Magyar táncok — a színpadon az Igrice III
