Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-11 / 186. szám

1993. augusztus 11., szerda KÖZÉLET Kelet-Magyarország 5 Joghalál Magyarországon Beszélgetés dr. Kahler Frigyessel, az Igazságügyminisztérium főosztályvezetőjével Budapest (ISB - D. Á.) — „A Mátészalkai Esze Tamás All. Általános Gimnázium Társadalmi Bizottsága gyer­meke Iván Éva IV. o. tanuló egyetemi felvétel iránti ké­relmét elutasította. Indok: Nevezett édesapja az 1956-os ellenforradalmi ese­ményekben irányító szerepet töltött be. Egyébként is nagyon vallá­sosak. Jelen határozat ellen a Megyei Tanács Művelődés- ügyi Osztályához fellebbezés­sel élhet. Mátészalka, 1960. május 18-án”. (A felvételt a jó tanulmányi eredmény ellenére a megyei tanács, majd a minisztérium is elutasítja). Kahler Frigyes Joghalál Ma-» gyarországon 1945-1989 cí­mű könyvében találhatjuk e fenti dokumentumot. Az Igaz­ságügyi Minisztérium főosz­tályvezetője Heves megye 45 évének büntetőperei alapján tárja elénk az elmúlt évtizedek ítélkezési mechanizmusát. A középpontban 1956 áll, de mint a cím is jelzi: a kötet még 1989-ről is szól. Kahler Frigyes Fehérgyar­maton és Mátészalkán járt iskolába, s emlékei között őrzi az 56-os szálkái felvonulást is. A szegedi jogi egyetem elvég­zése után Debrecenben bíró, majd a Heves megyei Bíróság elnökhelyettese. Innen került 1991-ben az Igazságügyi Mi­nisztériumba. Kötete megje­lenése alkalmából kértünk tőle interjút. A könyv címe: Joghalál Magyarországon. Kicsit bom­basztikusnak hangzik — kérdeztük először. — Pedig nem annak szán­tam — válaszolta Kahler Fri­gyes. — Pusztán a .justiz- mord”-ot akartam magyaríta­ni. Ez pedig az, amikor a jog­gal valami rémség történik. Kahler Frigyes ISB Nagy Gábor felvétele Márpedig amikor a jogból kivonják a morált, és az egy hatalmi gépezet rendeleti hal­mazává válik, akkor a jog valóban meghalt. Ha elvész a jog belső tartása, akkor nem tudja azt a funkciót betölteni, ami belőle következik. — A joghalál az ötvenes években, illetve 56 megtor­lásakor nagyon egyértelmű. Ezt követően szép lassan a bíróságok előbb a köztörvé­nyes bűncselekményekért, majd más esetekben is kezdik visszanyerni a valódi döntés jogát. De még mindig élnek azok az amorális államellenes bűncselekményt képező sza­bályok, amelyek lényegében sértik az egyezségokmányban foglalt alapjogokat. 1963 és 89 között már jóval kevesebb személyt érint ez, a súlyossági fokok között is lényeges a különbség, de mégiscsak el­ítélnek embereket pusztán olyan magatartásért, ami nem más, mint valamilyen emberi alapjog gyakorlása. On a hetvenes és nyolcvanas években aktív bíró volt Debre­cenben. Hogyan lehetett ilyen körülmények között ítélkezni? — A bíróságok lényegileg már a hetvenes évek elején visszanyerik a valódi döntés jogát. Példa erre, hogy a tsz- elnökperek épp a bíróságok korrekt bizonyítása miatt összeomlanak. Én köztörvé­nyes ügyeket tárgyaltam, ame­lyekben már mindig azt a dön­tést hozhattam, ami meg­győződésem szerint volt. Olyan viszont előfordult, hogy történtek visszaélések bizo­nyos személyek kimentése területén. Ilyen volt a Debre­ceni Dohánygyár ügye, ami­kor is ott ült a vádlottak padján a gyár igazgatója, főmérnöke, főkönyvelője, az osztályve­zetők, akiket belekényszerítet- tek egy teljesen szabálytalan és súlyos eltulajdonítást jelen­tő cselekménybe, de nem ültek ott azok, akiknek első, másod, harmad, negyed és ötödrangú vádlottnak kellett volna lenni. Akik ezt az egészet — mint az akkori pártbizottság vezetői — kikényszerítették. Mert 1980-ban szerettem én volna látni azt a vállalatigazgatót, aki közvetlenül függ a megyei pártbizottság vezérkarától és „nem”-et mond valamire. S mit tehet ilyenkor egy kor­rekt bíró? — Érez egy tehetetlenséget, mert nem bírálhatja el az olyan ügyet, amire nincs vád. És akkor a többiekre kiszab egy olyan büntetést, amelyben megpróbálja figyelembe ven­ni, hogy azoknak az em­bereknek a felelőssége közép­szerű. Ezért az elsőrendű vád­lott nem kapott akkora bün­tetést Mert nem neki kellett volna az elsőrendűnek lennie. Azt mondta, nincs vád? — Bizonyos pártbizottsági funkciót betöltő személyeknél az MSZMP jóváhagyása kel­lett a büntetőeljárás megindí­tásához. Ha ezt nem adták meg, akkor nem lehetett nyo­mozni, vádat emelni. Tehát az ügy nem is kerülhetett a bíró­ság elé. Egy súlyosan alkot­mányellenes helyzetről van szó, ugyanis a büntetőeljárási törvény előírja: az állam köte­les a bűnt üldözni. Ugyanak­kor jön egy pártutasítás, ami ezt a törvényben rögzített kö­telességet nem teljesíti. Könyvéből az is kiderül, hogy miközben 1956 után ide­ologikusán elhatárolódtak az ötvenes évek joggyakorlatától, az kézzel foghatóan tovább élt. — Igen, mást nem is te­kinthettek a legitimitás alap­jának. Ki is mondták: az 56 előtti utasítások érvényesek. Az osztályszempontú és osz- tályválogatottságú megtorlás is ugyanúgy él, mint 56 előtt. Az osztálydiszkrimináció tö­retlen érvényesítése „a szocia­lista törvényesség” címén folytatódik. Végül is meddig? — Amikor az 1961-es Bün­tető Törvénykönyv bejön, és felmerül egy Legfelsőbb Bíró­sági értekezleten, hogy mit csináljunk az osztálybírásko­dással egy köztörvényes bűnö­zőnél, akinek bár kulák volt az apja, de ő maga már munkás­ként került ebbe a rezsimbe... Ekkor döbbentek rá az ellent­mondásra, s .jutott eszükbe”, hogy talán mégiscsak az em­bert kellene megítélni. Ez volt hát az a „szocialista törvényesség”. — Á „szocialista” jelző nél­kül a szó a törvényesség tel­jességét jelenti. Ezt a „szocial­ista” már jelentősen leszűkí­tette egy egyirányú hatalom érdekében. Jellemző, hogy a régi BTK miniszteri indok­lása, amikor az izgatást ma­gyarázza, azt mondja: minden olyan bírálat, ami a szocializ­must éri, az már gyűlöletkel­tésre alkalmas. S mondja ezt akkor, amikor már mi va­gyunk a „legvidámabb ba­rakk” a szocialista táborban, és a büntetőjogot kevéssé használják a rendszer kritiku­sainak megfélemlítésére. Igaz, használnak viszont mást, mint például az igazgatást. A parlament tekintélyvesztéséről A parlamenti demokrácia megjelenéséhez hazánkban sajnos két kedvezőtlen fej­lemény is társult. Az egyik a gazdasági visszaesés fokozó­dása, a másik pedig a parla­ment tekintélyvesztése. A két jelenség természetesen össze­függ, hiszen a választópolgá­rok nagy tömegei a többpárt­rendszerű demokrácia élet­belépésétől a gazdasági hely­zet, s az életszínvonaluk jobb­ra fordulását várták. Az em­berek teljesen érthető módon nem érzékelték a múlt rend­szernek a jövőt — a jövőjüket — felélő történéseit, az irdat­lan külföldi tartozásokat, az elavult termelési szerkezete­ket, struktúrákat. A parlament negatív megíté­lése mögött természetesen en­nél jóval több probléma húzó­dik meg. Vegyük először a parlament hagyományos két feladata — a törvényalkotás és a kormányzat ellenőrzése — közül a törvényalkotási fel­adatkört. Kevesen tudják, hogy a par­lament elé kerülő jogszabály- tervezetek döntő részét a kor­mány terjeszti be, s a döntések túlnyomó része ún. feles dön­tés. Ez utóbbinál elegendő, ha a kormánykoalíciót alkotó pártok képviselői megszavaz­zák az indítványt. Jogilag a parlament törvénye ugyan egy-egy meghozott feles tör­vény, ám az tartalmilag — azaz koncepciójában és részle­teiben is — a kormánypártok alkotása. Azt ugyanis, hogy beépítenek-e ellenzéki módo­sító indítványokat és javasla­tokat a végleges törvény szö­vegébe, csakis a kormány és a kormánykoalíció belátásán múlik. Ilyen körülmények között az ellenzék nem tud ak­tív felelősséget vállalni a meg­szavazott törvényekért. Ez csak a nagyobb egyetértést kö­vetelő ún. kétharmados tör­vényeknél indokolt, ott is csak az ő részarányukkal megegye­zően. Ebben az esetben sem kellene megnyernie a kor­mánypártokban az egész el­lenzéket, hiszen némi függet­len képviselői támogatással bármelyik ellenzéki párt voksa elengedő lenne a szükséges kétharmad eléréséhez. Ehhez azonban sokkal konstruktí­vabb légkörre lenne szükség, ami sajnos nincs meg a mos­tani magyar parlamentben. (Ez még nyomaiban megvolt az 1990-es év közepén, ezért is jöhetett létre az MDF-SZDSZ paktum a legfontosabb kérdé­sek szabályozására.) Az MDF azóta gyakorolt viselkedése azonban összekovácsolta a parlamentben a három ellen­zéki pártot, olyannyira, hogy mára snassz lenne bármelyi­küknek is egy-egy kétharma­dos törvénynél a többséggel szavazni. Az ellenzék tehát a törvény-előkészítésbe egyál­talán nem tud beavatkozni, a törvényalkotás során pusztán csak elmondhatja a véleményét, míg a végrehajtás a kormány, a kormányzat alá rendelt szervek, s a különböző független szervek (köztük az önkormányzatok) feladata. A mai körülmények köze­pette tehát az lenne a helyes, hogy a parlament működési zavaraiért—amennyiben azo­kért a szavazógépet irányító kormány a felelős — a kor­mányt, s ha azért a kormány- koalíció pártjai a felelősek (kárpótlási hercehurca botrá­nyai, igazságtétel), akkor pe­dig őket kellene kárhoztatni. A másik fontos körülmény, ami a parlamentet rossz szín­ben tünteti fel, azokat a sok­szor fölösleges, sokszor áldat­lan viták, néhanapján szemé­lyeskedések. Ezek jó része a napirend előtti felszólalások­ban szokott előfordulni. Ezért is indítványozta a Fidesz majd egy éve, hogy a napirend előt­ti felszólalásokat drasztikusan korlátozni kell, s azt az egész napi témák utánra, azaz a napirend utánra kell áthe­lyezni. Azt is be kell ismemi azon­ban, hogy a parlamentet illető kritikák jó része indokolt, jo­gos. Nem is lehet ezen mit csodálkozni. Ráadásul ez egy nagyon gyorsan kiválogatott kezdő csapat, amelynek meg­győződésem szerint több mint a fele ki fog cserélődni a következő választásokat köve­tően. A harmadik ciklusra pedig szerintem jó ha 25-30 százaléka maradna képviselő a 90-ben parlamentbe került ho­nanyák és honatyák közül. így volt ez a demokrácia első év­tizedeiben a frankóista múltat maga mögött hagyó Spanyol- ország esetében is, s így is van ez rendjén. Nagyon fontos azonban tud­nunk, hogy nincs más út az eu­rópai integrációra, s a gazda­sági előrelépésre csak a de­mokrácia útja. A demokrácia legfontosabb intézménye ugyanakkor a parlament, ahol a különböző programokkal és véleményekkel bíró pártok ütköztethetik álláspontjaikat, s négyévente a választópolgá­rok felülvizsgálhatják szava­zataikat, s korrigálhatják véle­ményüket. Nincs ugyanis olyan bölcs vezér a földön, akiben mindig vakon meg­bízhatnánk. Eközben már közeledik az újabb választás ideje, s jövőre a választópolgárok az urnák elé járulnak majd. A mai hely­zet specialitása ráadásul az, hogy meggyőződésem szerint az ezredfordulóig hátralévő időszakban dől el Magyaror­szág sorsa az elkövetkezendő 30-40 évre is. Nagy tehát a felelősségünk. Mádi László országgyűlési képviselő Kétes egyezések Orbán Viktor és Nagy Ta­más pillanatig sem titkolva, hogy egy kormányzásra ké­szülő pártszövetség nevében teszik, gondosan ügyelve arra, hogy minden gesztusuk sugárzó magabiztosságot mutasson, együtt léptek a közönség elé Nyíregyházán. Élőbeszédét Orbán Viktor önkritikával kezdte: azt hitte az Agrárszövetségről annak idején, hogy az a szocialisták szabad csapata, s csupán a megtévesztés szándékával keltik magukról az önálló csoportosulás látszatát. Ké­sőbb belátta tévedését. Ez a szőrmentén fogalmazott ön­kritika elsiklott afelett, hogy a Fidesznek az Agrárszövet­séggel szembeni fenntartása hozzájárult ahhoz, hogy ben­ne sem találtak védelmezőre a zöldbáróknak gyalázott ér­telmiségiek, még kevésbé az új típusú szövetkezés gondo­lata, általában az agrárszek­tor. Elmondta Orbán Viktor azt is, hogy a rendszerváltás szakaszában nyugodtan aludt egy darabig, mert az MDF programja tartalmazott egy mondatot: a kormány azt akarja, hogy a termőföld azok tulajdonába kerüljön, akik azt az adott feltételek között hatékonyan képesek megművelni. Ha a Fidesz politikusaiban erősebb lenne a történelmi érzék és is­meret, akkor pontosabb el­képzeléseket alkothattak volna arról, hogy milyen nosztalgiák és milyen min­tául vett politikai modell alapján szándékozik a kor­mánykoalíció az új világot megszerkeszteni. Nagyobb baj, ha nem a történelmietlen gondolkodásmód volt Orbán Viktor nyugalmának ma­gyarázata, hanem az MDF vezette koalíció és a Fidesz agrárkoncepciójának lényegi azonossága. Hiszen a Fidesz agrárprogramnak nevezett másfél oldalas tézisgyűjte­ményében ma is szerepel a mezőgazdaság jövőjére vo­natkozó elképzelésnek ez a saroktétele: „... a Fidesz ag­rárpolitikájának alappillére a családi gazdálkodáson ala­puló mezőgazdasági magán- vállalkozások létrejöttének ... előmozdítása.” A kárpót­lás gondolata ezért érhette joggal meglepetésként a Fi­deszt. Pedig csak annyi tör­tént, hogy világossá vált: más jövőbeli családi tulaj­donost részesítenek előny­ben például a kisgazdák, mint ők. Kedvenc vesszőparipáján (romokból romok) lovagolva Orbán Viktor szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy a kormánykoalíció nem vádol­ható a mezőgazdaság tönkre­tételével, mert az már a Ká­dár-korszakban megtörtént. Ebben érezhető ellentmon­dás volt közte és Nagy Ta­más között, mert az utóbbi csupán a mezőgazdaság 80- as évekbeli válságtüneteiről beszélt és nem tönkretett ál­lapotáról. Fejtegetését a Fidesz elnö­ke azzal zárta, hogy az Ag­rárszövetségnek és pártjának egyezsége agrárprogramjuk egyezésén alapul. Vitatható állítás. A Fidesz debreceni kongresszusának küldöttei agrárprogramot még nem kaptak kézhez. A kongresz- szusi dokumentumban az ezt későbbre ígérő egyetlen mondat („ezt a szekciót... a regionális gyűlések egybe­hangzó igénye tette szüksé­gessé...”) jól érzékelteti: a Fidesznek országjáró útja során szembesülni kellett az­zal a ténnyel, hogy az agrár­szférára vonatkozó határo­zott elképzelések nélkül aligha számíthat a vidék ro­konszenvező támogatására. Nagy Tamás értékelő megjegyzései, a kiútkeresés jegyében elmondott elképze­lései a hallgatóság nagy ré­szének egyetértésével, talál­kozhattak. Szerinte Új Zé- landon kívül csak a magyar mezőgazdaság volt nettó be­fizetője a költségvetésnek. Kimondta azt is, hogy az ún. farmergazdaság megterem­tésének (amit széltében- hosszában mindenki propa­gált) tízszer annyi lenne a rá­fordításigénye, mint egy evolutív átalakításnak. Hi­vatkozott arra, hogy az agyondotált közös piaci ag­rárszféra tudatosan is töreke­dett arra, hogy a versenytárs­nak ígérkező magyar szek­tort versenyképtelenné te­gye. Kitért a szélsőséges mértékű birtokaprózódásra is, mondván: a jelenlegi helyzet visszavetett bennün­ket egy korábbi időszak bir­tokviszonyai közé. A szemlélő úgy látja tehát, hogy a két párt agrárelképze­léseiben jelentős különbsé­gek vannak. Ami viszont egyező elem, az kétségeket ébreszt. Ugyanis mindkét el­őadó a falu általános sajnála­ta mellett konkrétan csak a falusi lakosság két szűkebb csoportjáról emlékezett meg. Az új tulajdonosokról és a leendő mezőgazdasági bér­lőkről. Egyikük sem emlí­tette azt a réteget, amely az új viszonyok között jó eset­ben is csak a mezőgazdasági bérmunkás státusára számít­hat, és amely egyelőre igen rossz életkilátások mellett mindenből kizsuppolva, tel­jes magára hagyottságában küszködik... Végül Orbán Viktor a libe­rális pártszövetséget, mint két rossz között az egyedüli perspektívát nyújtó politikai tényezőt ajánlotta a jelen­lévők és távollévők jóindula­tába. Az egyik rossz a kor­mánykoalíció. A másik a kommunisták. Beszéljünk most ez utóbbiról. A Fidesz vezetőjéről természetesen nem képzelhető el, hogy ne látná a különbséget az egy­kori állampárt és a Szocialis­ta Párt között. Hangsúlyo­zott törekvése, hogy az utób­biakat az előbbiek ruhájába varrja bele, feltehetőleg poli­tikai számítás következmé­nye. Vagy azért teszi, mert a szocialistákban veszélyes versenytársat lát, vagy azért, mert tényleg aggódik és a szocialisták némely hirdetett elve, vagy szándéka a visz- szacsúszás veszélyének kép­zetét kelti benne. Azt gondo­lom, hogy következtetései hibás premisszákon alapul­nak. Balra történő elhatá­rolódása az ország adott ál­lapotában rossz szolgálatot tesz, mert míg egy jobboldali konzervatív berendezkedés tartóssága a jelenlegi pártok működése alapján reálisan is számítható eshetőség és ve­szély, egy baloldali retardá- ciós fordulatnak, visszaren­deződésnek nemzetközi fel­tételrendszere elenyészett, hazai politikai lehetőségei kizárhatóak, a Szocialista Párt mozgásának tárgyias elemzése alapján a restaurá- ciós szándékok feltételezése nevetséges. Dr. Kiss Gábor az MSZP megyei elnöke

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents