Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
1993. július 31.___ A ‘Kekt-MaßWTorszäg hétvégi mttékíete ] 15 Barangolás Kovács Éva A mit gyakran látunk, naponta megnézhetünk, szemmel tarthatunk, legyen bármilyen szép és különleges is, számunkra varázsát veszíti, közömbössé, megszokottá válik. Bizonyára ez is oka annak, hogy mindig hitetlen- kedve, szégyenlős szerénységgel hallgatjuk, ha a mesz- sziről jöttek megyénk szépségeit, gyönyörű tájait, csendes erdőit és szeszélyes vizeit dicsérik. Pedig nap nap után rájöhetünk, az elismerő szép szavaknak bizony sokszor van igazuk. Legutóbb épp Encsencsre igyekezve tartottam e tárgyban önvizsgálatot, s ismertem el, mennyire nem túloztak, mennyire igazat mondtak a hozzánk látogató ismerősök, barátok, vendégek, rokonok. Bátort elhagyva rosszabb az út, így ha tetszik, ha nem, csendesebb tempóba kapcsolok. Mint mindennek, ennek is megvan a maga haszna, jut időm a töprengésre, szemlélődésre is. Láthatom, hogyan kezd fehérleni a zöld lombok között az alma, mekkora leveleket nevelt már a dohány, s a kukoricatáblák mentén csendben elmélkedhetek azon, milyen finom is volt gyermekkoromban a zsenge főtt kukorica, melynek lerágott csutkáját még sokáig megtartottuk, édes levét szopogattuk. Alig merülök el emlékeimben, kereszteződés következik. Tábla jelzi, merre a román határ, s merre van Encsencs. Van Gogh világhíres, napraforgós képe kismiska ahhoz, amit az encsencsi határban láthatok. Egybefüggő, aranysárga lemeznek, vagy sokkal inkább gyönyörű, hatalmas bársonyszőnyegnek tűnik a sok ezer napraforgótányér, hajlékony szárukból, a karcsú kórókból fentről nézve szinte semmi nem érzékelhető. Hamar vége a csodálkozásnak, mert az út mentén újabb látvány kínálkozik. Mintha csak a magyar állapotokat akarná szimbolizálni, az út két oldalán két egymástól teljesen eltérő kép fogad. Az egyik oldalon hatalmas elhanyagolt tábla, akkora dud- vával, hogy egész falunyi nép elbújhatna benne. Látszik, nincs gazdája a területnek, benne kedvére nő a muhar, a laboda. Örülhetnek a mezei pockok meg az egerek, valóságos paradicsom számukra ez a hely. A másik oldalon ismét szépen gondozott parcellák, takaros gazdaságok köszöntik az érkezőket. Egy kombájn próbálja hatalmas testét a fasoron végigvinni, a vezetőfülkében ülő sofőr arcán látszik, nem ilyen szűk helyhez, sokkal inkább hatalmas, nagyüzemi táblákhoz szokott. Szokott amihez szokott, a pár méterre lévő gabonatáblát most mégis csak le kell aratnia, legfeljebb nem jár benne valcert... A falu közepén csoportosulás fogad. No, nem a vendégnek, sokkal inkább a postásnak örülnek, aki most hozza a családi pótlékot meg a nyugdíjakat. A várakozók mindnyájan cigányok. Kezükben sör meg cigaretta, látszik, ma semmi se drága, az se baj, ha száz forint egy lán- gos. Ha megjön a pénz, mindig ez van — mondják a boltosok, akik alig győzik a sört, bort. cigarettát, rágót, Túró Rudit blokkolni. Mint kiderül, ez a néhány pénzes nap, a rövid ideig tartó jó világ nemigen dobja fel a bolt forgalmát. Amíg régen egymillió-hatszázezret, addig most alig több mint egymilliót árulnak havonta. Most csak azt veszik, ami a háztartásba alapvetően szükséges. nélkülözhető dolgokra ma már az encsencsiek se költenek. Akárcsak Rácz Elemér és felesége, Matild, akik nem tagadják ugyan fajtájukat, pedig némely magyart megszégyenítő tisztességgel, becsülettel élnek. Négy gyermeket nevelnek, közülük egy szellemi fogyatékos, beteg. Elemér, a férj valamikor ingázó volt, a fővárosban, az Agroszemél dolgozott, három évvel ezelőtt, az elsők között lett belőle munkanélküli. — Az még jó világ volt, tessék nekem elhinni — győzködi az idegent saját igazáról a gazda, akinek mindegy lenne már mi, csak akadna végre munka. Úgy le vagyunk puhulva, mint a nyugdíjasok. Kétszer festettem le eddig a kerítést, unal- mambam már mindenbe belefogok, a kertem rendben, megkapálva, nemrég permeteztem meg a krumplit. Nincs azon egyetlen bogár se — mondja, majd saját humorát élvezve nevetve hozzáteszi: se bogár, se pénz... Pedig Rácz Elemér bármit elvállalna, hogy a család pénzhez jusson. Takaros házat épített annak idején, be is bútorozta rendesen. Igaz, OTP-re vette bele, amit lehetett, s fizette a részletet, ahogyan kellett. Most szégyenszemre két hónapival adós maradt, és nyomban meg is kapta a felszólításokat. Bármilyen nehéz, nem várja meg a foglalókat, összeszedi, megkoplalja a törlesztésre valót. Persze nem csak gondok, örömök is jócskán akadnak ma ebben a távoli faluban. Kóródi László polgármester joggal büszke az utóbbi három év eredményeire: művelődési házat építettek, elkészült az útprogram, ma már csak egyetlen utca vár szilárd burkolatra. Halottadéra gondolva rendezték a temetőt, az élőknek meg régi álma vált valóra azzal, hogy megépült a Bélieket és Encsencset ösz- szekötő szakasz, így ötpercnyi járóföldre lett a gyakran látogatott szomszéd település. Jó hír az is, hogy 450 házba bekötötték a gázt, mégpedig nem is akármeny- nyiért. Az utcákba ingyen vitték, az udvarokba meg mindössze tizenötezer forintért rakták le a vezetéket, ráadásul három vagy öt részletben fizethetik be hozzájárulásukat az itteniek. Bár a lakosság egyharmada cigány, a polgármester szerint legtöbbjük igyekvő, szorgalmas ember, s alig három, négy család az olyan, akik miatt legnagyobb szomorúságukra nemrég bekerültek az újságba is. — Az a patkányos cikk nagyon felháborított bennünket — mondja a „ falu diplomatája”, Kóródi László, aki legjobban azt fájlalja, hogy néhány ember hanyagsága miatt most az egész falu szégyenkezik. A falu becsületén ejtett folt miatt a fiatal postásasszony, Pál Pétemé is méltatlankodik. Úgy érzi, egy kiragadott példa még nem jellemzi az egész falut. Itt mindenki ismer mindenkit, igyekvő, segítőkész emberek lakják Encsencset. A jó szándék megvan legtöbbjükben, legfeljebb a lehetőségek fogynak a kívántnál sebesebben. Sajnos, egyre több a munkanélküli — mondja az bgyik virágos kert előtt, a terhét már levetett meggyfa árnyékában. — nehezen élnek az emberek. De a jóra most is van egy példa, — meghalt egy házaspár, a szomszédok nemcsak tettekben, hanem anyagiakban is támogatták a nehéz napokon a váratlanul magára maradt katonafiút. Nem járkál még a pogácsa az udvaron? — szakítja meg a postás szavait mosolyogva a mögöttünk lévő ház lakója. Mint kiderül, már rég ledagasztotta a tésztát, de a boltba átugorva kicsit eltöltötte az időt. Ami már csak azért is érthető, mert itt senki nem megy el szó nélkül a másik előtt. Egy köszönés, egy jó szó mindenkinek kijár, s a Harasztosi Pál felvétele hogy vanra is őszinte, részletes a felelet. Encsencs néhány portáján annyi a virág, mint valami távoli tiroli faluban lenni szokott. Piros meg rózsaszín muskátlik zuhataga virít az ablakokban, s látszik, az itteni asszonyok kedvence sok egyéb mellett a forgácsrózsa meg a viola. Az utcák felseperve, a szőlőlugassal, virágágyásokkal szegett udvarok közepe felgereblyézve. Rendes, tiszta porták sorjáznak egymás után, bizonyítva, ha a korábbinál szerényebben is, de szorgalommal, reménykedve töltik az itt élők napjaikat. árják a jobb V időt, a politikusok által beígért szebb jövőt. Azokat a termékeny, felfelé ívelő éveket, melyekben nemrég még mindannyiuknak része lehetett. Persze nem csak a közeli, de a távoli múltat sem feledik. Ezért is törik a fejüket azon, hogyan tudnák megmenteni, újra élettel, munkával megtölteni a falu közepén álló, ma is kitűnő állapotban lévő gyönyörű épületet, mely valamikor az uradalmi birtok része volt, s melynek homlokzatán ma is jól olvasható az egykori felirat: Szeszipar és finomító. Lehetne ipari múzeum, vonzaná az idegeneket — álmodozik az épület előtt a falu polgármestere, aki tudja: ha igazán akarják, a valóság olykor túltesz a legmerészebb álmokon. Márpedig ha valahol, En- csencsen igazán akarják ezt...
