Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-26 / 172. szám

1993. július 26., hétfő Kelet-Magyarország 3 A nagy kérdés: rt., vagy önállóság? A tét is rendkívül nagy: a települések és lakóik biztonságos ivóvízellátása A Tisza-menti Regionális Vízmű Vállalat tiszaberceli vas-mangántalanító tartályai Balázs Attila felvétele Cselényi György Nyíregyháza (KM) — Hó­napokkal ezelőtt felröppent hír: átalakul a Szabolcs-Szat- már megyei Víz- és Csatorna­mű Vállalat. Aztán az ezzel kapcsolatos „zajok” szinte tel­jesen elültek. Most hogy áll az ügy? — érdeklődtünk, annál inkább, mivel a dolog nem­csak a Szavicsav dolgozóit, hanem a lakosságot is élénken foglalkoztatja. Nem véletle­nül, hiszen nagyon fontos közszolgáltatásról van szó. — Mint ismeretes, a va­gyonátadó bizottság vissza­vonta korábbi határozatát — mondta Fesztóry Tibor, a Sza­vicsav igazgatója. — Az újabb határozatában pedig a vállalat kezelésében lévő vízi közmű­veket az illetékes települések önkormányzatának tulajdoná­ba adta. A vagyonátadás kez­dődik elölről, amellyel párhu­zamosan, illetve egy időben zajlik a vállalat zárt körű rész­vénytársasággá alakítása. Egységes szervezetben Az igazgató a továbbiakban elmondta: a települések több­sége belátta, hogy a lakosság­nak biztonsággal, és jó minő­ségben csak akkor tud a ivóvi­zet szolgáltatni, ha a vízi köz­műveket egységes szervezet üzemelteti. Ezért döntöttek, il­letve döntenek a részvénytár­saság megalakítása mellett. Természetesen a tagságukkal érvényesíthetik tulajdonosi jo­gaikat, továbbá eleget tehet­nek alapvető közszolgáltatási feladataiknak. — A közművagyon önkA- mányzati tulajdonba adásával nem adódtak komolyabb vi­ták, és gondok — folytatta az igazgató. — így valamennyi önkormányzat megkapja a területén lévő közműveket, így az utakat, vízműveket, víz­tározókat, vezetékrendszere­ket, csatomaműveket. Viszont az úgynevezett nem közmű­vagyon elosztása körül élénk vita bontakozott ki. Néhány önkormányzat arra a téves ál­láspontra jutott, hogy nem közművagyon címén jelentős pénzösszegre tehet szert. Ez­zel szemben a valós helyzet az, hogy az úgynevezett nem közművagyon (például gép­kocsik, üzletrészek, anyag- készlet, tartalék berendezések, laborfelszerelések, kútfúró be­rendezések) nem kótyavetyél­hetek el. Voltak, akik azok fo­rintértékét maguknak akarták. Ez a felfogás azért is helyte­len, mert az említett eszközök korlátozottan forgalomképe­sek, s forintban nem adhatók ki, nem oszthatók szét. Lélekszámarányosan Természetesen a nem köz­művagyon is az önkormányza­tok (közös) tulajdonába kerül. Egyébként a települések több­sége azt kéri, hogy a nem köz­művagyon tulajdonhányada lélekszámarányosan legyen az adott városé, vagy falué. Hogy ezekhez a vagyonrészekhez mikor és hogyan juthatnak hozzá, az az érintett települé­sek több mint 50 százalékának egységes döntése alapján, bo­nyolult és lassú folyamat vé­gén dől el. A Szavicsav vezetői el­mondták, azok a falvak és vá­rosok, amelyek a szervezés alatt álló részvénytársaságba nem lépnek be, vagyis a víz- és csatomaműveiket önállóan kívánják üzemeltetni, vállal­niuk kell az azzal járó kock­ázatokat is. így megfelelő szakképzettségű személyzet­ről, tartalék berendezésekről, a szükséges pénzügyi fedezet­ről, hibaelhárító szervezetről kell gondoskodniuk. Az önál­lósodni kívánó (egyébként ke­vés) önkormányzatnak a vízi­közművek működtetésének költségeit addig meg kell hi­telezniük, ameddig az első víz- és csatornadíjakat be tud­ják szedni. Számoljanak azzal, hogy egy-egy komolyabb meghibásodás, üzemzavar esetén (ami bármely pillanat­ban bekövetkezhet) önállóan kell intézkedniük. Csupán egy új kút üzembe állítása 3-4 mil­lió forintba kerül. Tulajdonosok maradnak — A részvénytársaságba be­lépő önkormányzatok a köz­műveik tulajdonosai marad­nak — magyarázta Fesztóry Tibor. — A belépéskor, illetve társuláskor semminemű anya­gi befektetés nem szükséges. A küldöttek, valamint az ál­taluk delegált igazgatótaná­cson keresztül dönthetnek minden jelentős, a vízszolgál­tatást érintő témában. Az rt. a belépők szándékától függően kettő, vagy 3 évre alakul, és kedvezőtlen tapasztalatok ese­tén az önkormányzatoknak lehetőségük van belőle kilép­ni, továbbá önállósulni. Nem akarok senkit agitálni, de a kérdést akárhogy vizsgáljuk, szerintem, különösen a kis­települések vízi közműveinek biztonságos üzemeltetésére a részvénytársasági forma lát­szik a legelőnyösebbnek. A kis találékony Harasztosi Pál felvétele--------------Tárca— A ratószalonna, aratópá­linka, aratónóta, arató­bál. Marokszedő, kévekötő, asztagoló, etető, törekes, zsá­kos. Csapongó gondolataim közé keveredtek a felsorolt szavak, fogalmak. Azért, mert július elején Jándon a nyug­díjas tsz-elnök egy sor szat- már-beregi, meg ugocsai ara­tódal szövegét rakta elém, ahogy a múltat idéztük. Pár nappal ezelőtt pedig a tv-hír- adó képsorai mutattak egy aratóversenyt. A képernyőre tapasztottam tekintetemet, s amikor vége lett a háborús­kodással, postarablásokkal, milliós csalásokkal, átült és színt váltott politikusokkal tarkított híradónak, megmoz­dult a fantáziám. Mert üde színfoltja volt a híradónak a kézi kaszások be­mutatása. A forró mezőket, a verejtékes paraszti munkát, a legfőbb ételt adó, teremtő em­bereket mutatta a kamera. Rokonomnak éreztem azt az öregedő embert, aki erős ke­zével markolta a kaszát és tempósan suhingatott. A szin­te erotikusán hajlongó, dús keblű marokszedő lányt pedig de megtáncoltatnám az ara­tóbálon! Morfondíroztam. Van-e fontosabb munka, mint a vetés és az aratás? Képzele­tem képernyőjén megjelentek a gyermekkori emlékek is. A Barabási Állami Gazdaság tiszaszalkai körzetében már volt 1-2 aratógép, de a táblák egy részét hagyományos mó­don, kézzel aratták. Emlék­szem: a gazdaság központjá­ban július elején aratópálin­kát és aratószalonnát osztot­tak a szakszervezeti aktivis­ták. Az agronómus (a háta mögött mindenki csak ugró mókusnak nevezet) oktatta az embereket:„A hőség­ben a pájinka egészségesebb mint a sör, vagy a bor. De minden táblán lesz egy vízhordó fiú, vagy lány". Arra is emlék­szem, hogy július végén, au­gusztus elején a beregi falvak egyik-másik portáján és per­sze a tsz-telepen megjelent a körmös traktor által hajtott cséplőgép. Porban, zajban dolgoztak az emberek napes­tig. Az erős fiatalemberek bú­zászsákokat cipeltek, a fonott hajú, szép beregi lányok töre- ket, pelyvát hordtak. Akkor alig vártam, hogy felnőjek és a legteltebb zsákot is könnye­dén a váltamra penderítsem, mint az egyik Bancsifiú. Az emlékezés után házi könyvtáram mélyéről kiemel­tem Kiss Lajos népi író-nép­rajzkutató 1939-ben megje­lent könyvét. Ez a címe: A szegény emberek élete. Egy helyen ezt írja:,, Az Alföldön a részes aratókat a piacon fo­gadják, ahol tömegben állnak a kaszálni tudó paraszt em­berek. A legtöbbet tudó a bandagazda. Egy kaszásra 8- 12 hold jut. Egy véka búzáért naponta hajnali 2 órától es­teli 10 óráig dolgoznak. A csűrben alusznak. Hajnalban az őket vivő kocsin a lőcsön kívül vendégoldal van. Egyik felől ülnek a fehércselédek, másik felől az emberek”. Is­tenem, milyen sokat dolgoz­tak azok az emberek (a fe­hércselédek is), s érte milyen keveset kaptak! A kombájnosok lassan me­gyénkben is végeznek az idei nagy munkával. Adja az ég, hogy jövőre mégtöbb dol­guk legyen. Nébrédi Lajos Aratópájinka Gyűlölködünk Tóth M. Ildikó A szegénységből, féle­lemből, politikai csö­mörből újra éledt az ősi tár­sadalmi morbus hungari- cus: a gyűlölködés. Iszo­nyodva, értetlenül nézem, hogy marják, lelkileg ter­rorizálják egymást az em­berek, mert minden, ami történik, régóta túllépett már tűrőképességük hatá­rán. Egyre többen vannak, akik nem tudnak, de nem is akarnak uralkodni indu­lataikon. Lávaként, fortyog­va robban ki belőlük és épp­úgy elpusztít mindent, mint az izzó lávafolyó. Azokon torolják meg elő­szeretettel saját nyomorú­ságukat, akiknek tisztük az emberekkel való foglalko­zás: kereskedők, önkor­mányzati előadók, ügyin­tézők... a „kis pontok”. Hisz őket vadul és féktelenül szid­ni, támadni lehet, mert hiva­tásszerűen tűrnük kell a szélsőséges indulatokat is. Ha tiltakoznak, mert (elv­ben) van emberi méltósá­guk, az könnyen az állásuk­ba kerülhet. Az elmúlt rend­szerből ugyanis megőriztük azt az ideológiát, hogy min­dig a vásárlónak, ügyfélnek, betegnek stb. van igaza. És ő dühönghet, káromkodhat, sértegetheti kiszemelt ál­dozatát... Az ösztöneikben művelet­len emberek nem tudnak tá­voli, elvont dolgokat gyűlöl­ni, nekik kézzel fogható, lát­ható ellenség kell. Olyan, akin saját rabszolgaságuk tragikomikus paródiájaként büntetés nélkül hatalmas- kodnatnak. Az áldozat ugyan nem tehet róla, hogy ők munka- nélkülivé, nyomorgóvá vál­tak, de ezzel a ténnyel nem törődnek. Azzal sem, hogy gondjaik nem oldódnak meg a másik lehordásával, kiok­tatásával, lelki terrorizálá­sával. Gyógyíthatatlan a be­tegségük, amíg találnak el­lenséget, akit gyűlölni lehet. Ezért pusztít nálunk évszá­zadok óta a legnagyobb ra­gály. Fúvósok napsütésben VlNCZE PÉTER FELVÉTELE Kommentár Kit véd a törvény? Orémus Kálmán F urcsa beszélgetésnek voltam föltanúja a mi­nap megyénk egyik telepü­lésének rendőrőrsén. Az egyik ügyfél, aki, mint kide­rült több éve lakója valame­lyik börtönnek, és épp sza­badságra érkezett haza, lel­kesen számolt be a rend­őröknek arról, milyen jól érzi magát odabenn. Mint elmondta, videó és színes televízió szolgálja szórakoz­tatásukat, és persze min­denük megvan. Nyilvánvaló, hogy a bűnözők zöme így sem igen vágyik a rács mögé, ám az is erősen két­séges, hogy ilyen körülmé­nyek között a börtönnek szá­mottevő megelőző, elretten­tő hatása lenne. Am nemcsak ez nehezíti a rendőrök dolgát, akiket mostanában, hol joggal, hol meg anélkül, elég sok bí­rálat ér. Nem kell jogásznak lennünk ahhoz, hogy észre­vegyük, valami baj van a törvényeinkkel is. Mert azért mégiscsak felháborító, hogy aki félig agyonver egy ártat­lan embert, az megússza né­hány ezer forint pénzbünte­téssel, vagy legrosszabb esetben is felfüggesztett büntetést kap, viszont aki közlekedési kihágást követ el, annak akár harmincezer forinttal is könnyebb lesz a pénztárcája, a jogosítvány elvesztéséről nem is beszél­ve. Félreértés ne essék, ma­gam is úgy vélem, hogy ezen utóbbiak megérdemlik a ke­mény büntetést. Ám az is tény, hogy a két cselekmény társadalmi veszélyessége nem áll arányban a jelenlegi büntetéssel. Aligha vigasz­talhat minket, hogy idevágó törvényeink állítólag megfe­lelnek az európai normák­nak. E helyzet fonákságát ugyanis épp azok kezdik fel­ismerni, akikhez jogszabá­lyainkat igazítottuk. Német­országban például a leg­utóbbi zavargások óta az állampolgárok egyre hatá­rozottabban követelik a bün­tetések szigorítását. Jó len­ne, ha a mi törvényhozóink is mihamarabb belátnák, csak attól még nem jó egy törvény, hogy külföldön már alkalmazzák. HÁTTÉR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents