Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-13 / 161. szám
1993. július 13., kedd HATTER Kelet-Magyarország 3 Amíg a derzsi harangszó hallik Sovány homokdombok között • Az önállóság gondjai és örömei a településen Balogh Géza Nyírderzs (KM) — Ha messziről jött vendégem lenne, Nyírderzs felé venném vele az irányt, hogy bemutassam neki a Nyírség szépségeit. A szelíd dombokat, az öreg akácosokat, az út mentén nyitó bakszakállt, ökörfarkkórót. S már bent, a faluban a két kis csodát, a római, meg görög templomot. Aztán bekopognánk a polgármesteri hivatalba, s megismertetném a polgármesterrel, Komlósi Jánossal. Hadd beszélne neki a faluról. — Hát az biztos, lenne mit elmondanom — mosolyog kesernyésen Komlósi János. El tudnám neki mondani egy tipikus nyírségi falucska minden gondját, búját. □ Csak a gondját, a búját? — Ha ebből van több...! Beszélnék én persze neki az örömeinkről is, de előbb a problémákat venném sorra. Derzs majd két évtizedig Nyírcsászári társközsége volt, a rendszerváltáskor szerezte vissza az önállósságát. A vagyonmegosztásra törvényesen azonban mind a mai napig nem került még sor, a derzsi- eknek azonban ez már nem is fáj annyira. Az viszont igen, hogy a kényszerű házasságban nekik, a kicsiknek nem sok jó termett. Igaz, Császári sem valami nagy település, Derzs azonban még nála is sokkal kisebb. Ma alig hétszázan lakják, holott az ötvenes évek végén még több mint ezerkétszázan voltak. Vajon hová tűnt szűk harminc esztendő alatt jó félezer ember? — Elmenekültek — hangzik a polgármester válasza. — A téeszesítés hírére szedték a sátorfát. Komlósi János is majd húsz évi bolyongás után tért vissza a falujába. Mikor elvégezte az általános iskolát, a rokonság egy része már Miskolcon élt, ő is ment a bátyja után. Valamikor a hetvenes évek derekán-TárcaA derzsi főutca jött haza, a Derzsről elszármazottak túlnyomó többsége viszont végleg elszakadt a szülőföldtől. A ma pályaválasztás, s családalapítás előtt álló fiatalokat sem kecsegteti sok jóval a szülőfalu. A munkanélküliség nyomasztó gondja nehezedik rájuk, s még a földművelésben sem nagyon reménykedhetnek. Közös volt természetesen a termelőszövetkezet is Császárival, ám az ottani vezetők nem szaggatják igyekezetükben az istrángot, hogy megkönnyítsék az itteni emberek földhöz jutását. — Igaz, a téesz itt is átalakult valami szövetkezetté, de a derzsiek van már talán három éve is, hogy náluk látták volna az elnököt. Még szerencse, hogy a földkiadó bizottság azért dolgozik, s ha minden igaz, talán az őszi szántás, vetés idejére vissza tudják adni a földeket. □ S mi lesz, ha nem? — Az felérne egy kisebb sorscsapással. Már így is meghaladja az ötven százalékot a munkanélküliség, s a járadékosok száma is eléri a negyvenet. Elhelyezkedni pedig szinte semmi esélyük. Más lehetőségük tehát nincs, hogy segítsenek magukon, csak a föld. Még ha a határ nagyobbik része sovány homokdombok sora is. □ Mennyien készülnek az önálló gazdálkodásra? — Lehetetlen ezt ma még felmérni, az viszont biztosnak tűnik, hogy csak pár család lesz, aki nagyobb, tíz-tizenöt hektárt vesz birtokba. A nagy többség három-négy holdon próbálkozik majd, de épp elég lesz avval is megbirkózniuk a kellő felszerelés hiányában. Ha az ember nyakába veszi Derzset, azt hiheti, hogy nem egy hétszáz, de hétezer lelkes községben jár. Meglepően nagy, tágas telkeken állnak a házak, lélekszámúhoz képest hatalmas területet ölel át a falu. így aztán, ha az önkormányzat járdát, vagy kövesu- tat akar építeni, jócskán a bukszájába kell nyúlnia. Okoz ez éppen elég gondot nekik. Az új községi vezetésnek az útépítés volt az egyik legfontosabb feladata. Hétszáz méternyit nemrég sikerült leaszfaltozniuk, amihez két és fél millió forint állami támogatást kaptak, de ezzel ki is merült a központi segítség. Az A SZERZŐ FELVÉTELE induláskor üres kasszával vették át a falut, a különféle pályázatokon viszont csak akkor lett volna esélyük a nyerésre, ha egy bizonyos összeget ők is le tudnak tenni. Ám erre képtelenek voltak. — Nem is értjük mi ezt a pénzosztási rendszert — legyint keserűen a polgármester. — Olvassuk, meg halljuk, hogy ez a falu, az a falu is milliókat kap, mert hátrányos helyzetű... Jönnének el hozzánk a pénzosztogatók! Akkor meglátnák, milyen is egy igazi hátrányos helyzetű nyírségi település. A derzsiek azonban nemcsak keseregnek, de keresik is a boldogulást. Az elmúlt időkben összespóroltak vagy tízmillió forintot, mellyel már sikerrel pályázhatnak majd a különféle alapoknál. S a nagy takarékoskodás ellenére azért szépen felújították az iskolát, átalakították a kultúrházat, hamarosan új helyre költöztetik a könyvtárat, a gázcseretelepet, átvették a szövetkezettől a tej- csarnokot, s a Népjóléti Minisztérium közreműködésével létrehoztak egy szociális alapítványt, mellyel a leginkább rászorulóknak nyújthatnak némi támogatást. M ármint hogy mi újság a Micsurin utcában? — kit érdekel! Különben is, a Micsurin utca ma már nem Micsurin utca, és egészen más szelek fútták akkor, amikor volt ott valami újság, de az is már kit érdekel... Tényleg, kit érdekel — például — a Micsurin utca pora? Ha már egyszer úgy adódott, hogy az ember ágrólsza- kadt kőiké nem alcárhová született bele, hanem, mondjuk, éppen egy Micsurin utcába, s porbafingóból itt lett apányi-anyányi felnőtt, mi több, ivadékaiknak is ide merészel álmodni szebb jövőt, kiknek majdan teste is e földbe süpped el... Ha már így adódott, a Micsurin utcai Horvát Huszonhárom Jánost például nagyon is érdekli, mi lesz a környék sorsa, s nem csak jövője, de húsbavágó jelene is. S igaza van, hogy nem érzi bűnének: őt bizony egy cseppet sem érdekli az állam- háztartás, a papolás aktívum- ról-passzívumról. Nem érzi bűnének, ha kormányváltások és elnökválasztások, eltévedt vagy éppen jólcélzott rakéták úgy szállnak el a feje fölött, hogy szeme se rezdül. Horvát Huszonhárom János már nagyon jól tudja: ha valamibe őt bevonják, akkor az azért van, hogy kihagyják, leszereljék, átejtsék: kikapartassák vele azt a gesztenyét, amiből pürét habbal ő aztán nem lát — igaz, látni nem is nagyon kíván. A Micsurin utca pora — merthogy minden Micsurin utcának van pora — az emberi élet „aktívumát-passzí- vumát" jelképezi; a legfoncsukni a telefonfülke ajtaját, hogy a felszálló por ne kö- högtessen — telefonfülke ha lenne, de mert nincs, nyáridőben, gyerekkori emlékekben lévő távhívóig... amit kifosztottak éppen, vagy csak egy hete fennakadt benn a tízforintos, a huszas, a háromlejes... vagy fenn sem akadt, csak nyeli, nyeli a zsozsót... Herceg Árpád Mi újság a Micsurin utcában? tosabb problémát, ami meghatározza a mindennapokat. Az embernek ezzel a porral kell együtt élnie; reggelre kelve, munkába menet és jövet, munka nélkül verődve, cimborák sörébe lesve, nap mint nap találkozik vele. De hát mit lehet csinálni ezzel a porral? Azt mondja Horvát Huszonhárom János, hogy őt felvidítja, mert annyi mindenre jó ez a por. Úristen, mi mindent tudna ő kezdeni vele, ha igazából az övé volna! Közművet lehetne takarni vele... el lehetne dugni aszfalt alá... szidni lehetne az autóbuszt, ha erre járna, és felkavarná... be lehetne Hol van a Micsurin utca? — Senki ne keresse, ha nem veszi észre a cipőjére szitáló, nyelve alatt karcosodó porszemeket. Akit pedig vád ér, hogy csak ezt veszi észre, okkal-joggal keljen ki magából: az ember—minden egyéb híreszteléssel, elmúlt s újkeletű súlykolással ellentétben — éppen ilyenképp politikus. Természetünk szerint való, hogy a világ dolgai között a legelső helyre tesszük közvetlen életterünket — aligha lehet ennél nagyobb valami a legegyszerűbb gyakorlati és a legmagasztosabb filozófiai értelemben. Saját sorsunk és szűkebb pátriánk sorsának alakítására csak oktalanul süthető rá az újabban ismét rosszallóan felkapott, de kellőképpen soha nem definiált „kispolgári" vagy „önző” bélyeg. Mertsorsunk- életünk hozzáadódik az egészhez, és miénk a rész igazsága. Azt persze mindenki tudja a Micsurin utcában, hogy nincs pénz; hogy ne tudná hát Huszonhárom János. De volna néhány ötlete ahhoz, hogy hogyan, miképp lehetne pénzt csinálni. Csakhogy őrá mostanában megint nem nagyon kíváncsi senki. Meghallgatják, aztán ennyiben maradnak a dolgok. S mire a Micsurin utca pora eljut, ahova a Micsurin utcai szél szándéka szerint röpíti, már megint kit érdekel, hogy mi újság a Micsurin utcában? jfi mberek születnek, élnek Hí s halnak meg, mint mindenütt. De nagyon-nagyon érdekli őket, mivé lesz ez a haza — ezért érdekli őket oly nagyon a Micsurin utca pora. E porból leszünk naggyá, de addig is, amíg „megvalósul gyönyörű képességünk, a rend" — érdemes volna odafigyelni; mi szél fújja a Micsurin utca porát? Nézőpont j Sarc és önkritika Kováts Dénes C sak kapkodja az ember a fejét a különféle, pénztárcánkat érintő intézkedés és hír hallatán. Borzolja az idegeket a számlaadás körüli hercehurca, már előre beharangozzák a jövőre tervezett (kétlépcsős) benzináremelést a fogyasztási adó tervezett emelése miatt, és még sorolhatnánk a példákat. Ügyanakkor nagyon sokan csúsznak ki például az APEH, így közvetve az állam kezei közül. Az eddigi tapasztalatok szerint általában a könnyebb megoldást igyekszenek választani: ha az ügyeskedőkön — hogy ne mondjam, csalókon — nem tudják behajtani, akkor fedezzék a költségvetés hiányát azok, akik még (mindig) sarcol- hatók. Leginkább az adókérdéssel foglalkozó hivatalok munkatársai tudják — hisz a közvélemény előtt titok—hányán és milyen összegekkel tartoznak adó és egyéb formájában az államnak. Pedig nem ártana néha nyilvánosságra hozni. Különösen akkor, amikor azt hallja az ember: X. Y. vállalkozó csodálkozik, amikor hatmilliós tartozására figyelmeztetik: mit vacakolnak, követelőznek azon a pár forinton... A jó néhány (ki tudja, mi okból) behajthatatlan tartozás azokat terheli, akik nem tudnak vagy akarnak manipulálni, akiknek bevétele kristálytisztán kimutatható. Mert az ostor a végén rajtuk csattan. Ugyanakkor talán nem is akar a hivatallható- ság behajtani bizonyos pénzeket, mert esetleg túl nagy fáradságot igényelne. Vannak olyan — ismert — zugszállásadók például, akik nagy pénzekre tesznek szert a sok kicsi sokra megy elve alapján, s az alkalmankénti ejnye-bejnyét nem veszik szívükre, a párezer forintos szabálysértési bírságot pedig kacagva kifizetik. Egykét napi bevételből visszajön az ára, aztán minden marad a régiben, minek emésszék magukat. De hasonló mondható el azokról, akik „feketén", olcsón dolgoztatnak, és még sorolhatnánk vég nélkül a példákat. Az épületszigetelők magyarországi szövetsége pályázatán a nyíregyházi SZAGSZIG Kft. két kategóriában is díjat nyert. Magastető-építésben a Budapest Bank nyíregyházi fiókjának bitumenzsindely fedéséért (képünkön), lapostető-fedésben a gyógyszertári központ munkájáért kapott kategória! díjat a cég Elek Emil felvétele Kommentár Bodnár István T anárokkal és diákokkal beszélgetve azt tapasztalja az ember, hogy meglehetősen vegyes visszhangot váltott ki a főiskolákon és egyetemeken bevezetett pontozási rendszer a felvételin. Az idén ugyanis a diákoknak lehetőségük volt arra, hogy két felvételi tárgy esetén hozzák a középiskolai osztályzataikat, ami leggyakrabban az írásbelin és szóbelin elérhető legmagasabb pontszámot, harminc pontot, legrosszabb esetben 24 pontot jelentett. Ez felvételi pontként az elmúlt években a jobb eredmények közé tartozott. Ebből aztán olyan furcsa helyzet alakult ki, hogy a középiskolából hozott pontszámok, és az egyik tantárgy hozott eredménye eleve annyit jelentettek, amennyivel a korábbiakban már be is juthatott volna így — egy szakra a felvételiző. Előfordulhatott az is, hogy a hallgatójelölt viszonylag jól megírt írásbeli dolgozat után akár meg sem Felvételi felvetések szolalt, a szóbeli vizsgán mégis száz feletti eredményt ért el. Ha meg a két tárgyból szerzett pontszáma a felvételin 50 fölé emelkedett — 5 a felvételiző nem túl jó eredménnyel jött a középiskolából — akkor a szerzett pontok megduplázódtak. Inkább a pontszámokkal való bűvészkedésre, mint a felvételik megszokott rendjére emlékeztetett az idei megmérettetés. Mindnyájan jól tudjuk, hogy az iskolák, de még azon belül is egy-egy tanár értékelése nagyon eltérő lehet, s bizony az egyik tanár ötöse nem feltétlenül ér annyit, mint egy másik helyen a négyes. Ilyen esetben más nem segít, mint a közös mérce—az írásbelin és szóbelin —, mint ahogy eddig szokás volt, vagy pedig a felvételi eltörlése. Lehet, hogy ez a felvételi pontozási rendszer egy lépést jelent a felvételi megszüntetéséhez. Az idei vizsgákon tapasztalható egyenletlenségek és fonákságok talán elegendő alapot szolgálnak a felvételi vizsgák teljes eltörléséhez.
