Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-05 / 129. szám

1993. június 5.

12 i Á Xekt-Maflifarorszáft hétvégi melléklete

Siker és bukás

Nagy István Attila

A költészet nagy csodája, hogy ugyanaz a vers évekkel később már nem azt jelenti, mint amikor először, másodszor, vagy harmadszor olvastuk. Pedig nyilvánvaló, hogy a vers szövege semmit sem változott. De az olvasó ember annál inkább. Gyarapodtunk élményekben, ismeretekben. Megtapasztaltuk az élet és a halál titkait. Ott bábáskodtunk a gyermeknél, és osztoztunk az eltávozni készülőfájdalmában. Megmártóztunk a legtisztább örömben, és a legszívesebben elmenekültünk volna szégyenünkben, mert nem olyat tettünk, amit el lehet fogadni. Tudtuk ugyan, hogy mindnyájunknak vannak eltitkolandó kis bűnei, mégis. Valaha arról álmodoztunk, hogy egészen tiszták maradunk, nem engedjük, hogy besározzon bennünket a világ. Aztán megtörtént. S jó lenne bocsánatért könyörögni valakihez. S akinek nincs?

Elmehet egy folyó partjára, hosszasan nézheti a vizet. Magához fordulhat. Töprenghet, amíg meg nem nyugszik. Átveheti a folyó nyugalmát, s megértheti: a dolgok elindulnak valahonnan, s eljutnak valahová.

Változnak a versek. Kamaszkorom minden lázadó indulata ott volt bennem, amikor Ady híres program- versét olvastam: „Góg és Magóg fia vagyok én, I Hiába döngetek kaput, falat / S mégis megkérdem tőletek? / Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” Hát, igen. Szétrombolni a kicsiny bányászváros fülledt világát, s megmutatni, hogy mindenki ellenére lehetek, leszek valaki. Kell-e ennél nagyobb indulat egy kamasz számára? S nem törvényszerű-e az Ady Endre költészetére való találás? Mindenképpen.

De ma már a költő konok és elszánt, valóságnak feszülő indulatát másképpen látom. Szélesebb összefüggésekben. Ha nem tetszik ez túlságosan nagyképűnek. Ma már mellé teszem Petőfi vétesz magatartását, s hozzágondolom Illyés Gyula és Nagy László, vagy hogy egészen közeli példánál maradjak: Ratkó József sorsunkat jobbrafordítani akaró lázadását.

Végiggondolom a magyar kultúra elmúlt századait, s egyre inkább az az érzésem, hogy a magyar emberben mindig erősebb volt a meg- váltás/megváltódás iránti szükséglet. Nálunk sohasem mentek a dolgok a maguk természete, törvényei szerint, mint nálunk nyugatabbra. Itt mindig igényelték az emberek a megváltót, a nemzeti hősi, a váteszt, aki megmondja, megmutatja, melyik irányba kell haladni. Aki a tömegek élére áll, s az embereknek nincs más dolguk, mint követni őt.

Vajon honnan van bennünk ez a kisebbrendűségi érzés, amely lefagyasztja a mosolyt az ajkunkról még akkor is, ha minden okunk megvan az örömre? Miért tud az amerikai fiatal örülni annak az „apróságnak”, hogy fiatal, s bármi jöhet az életben, előbb-utóbb túljut rajta. Mert fiatal, és tele van ötlettel. Miért vagyunk még akkor is óvatosak, ha igazán elértünk valamit? Miért az az első gondolatunk, hogy elveszítjük? Ha rosszat várunk, és mégis jó lesz, milyen kellemes lesz a csalódás — szoktuk mondani. S mennyire jellemez ez bennünket: nem a jót várjuk, hanem a rosszat.

S bizony mára sem tudtunk megszabadulni váteszváró mentalitásunktól. Szívesebben vesszük, ha a szószékről aládörögi valaki, hogy majd ő rendbehozza a dolgokat.

Ami készen érkezik, köny- nyebben utat talál. A szívekhez is, de nagyon gyakran az agyakhoz is. S hogy ez így van, annak köszönhető: nem bízunk önmagunkban. Nem hiszünk abban, hogy szívós, éveken át tartó munkával felépülhetnek az álmaink. Csak türelem kell hozzá, konok kitartás.

Ismernünk kellene önmagunkat. Ady Endre, aki „nem bűvésznek, de mindennek jött", a harc szüneteiben, a vátesz-sors pillanatnyi lélegzetvételeiben arra gondolt: „Szeretném magam megmutatni,/ Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak. 7 Ezért minden: önkínzás, ének:

ISzeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié."

Ez a magatartás a világba egyedüliként vetett én társkereső gesztusa, amellyel feloldhatja ezt a magányt. Az önismeret tehát nagyon fontos, mert ehhez szabjuk cselekedeteinket, vágyainkat, a jövőről szóló elképzeléseinket. A lehetőségeinket és az álmaink határait. Sok múlik azon, hogy helyes következtetést vonunk-e le a tapasztalatainkból, amelyek eredményeképpen eldöntjük, hogy milyenek vagyunk.

V

alami ilyesminek lettünk a rabjai: elhitették velünk, hogy szükségszerű a sorsunkba való belebukás, mert a magyar csak lelkesedni tud, nagy-nagy álmokat dédelgetünk. Amikor azonban arról van szó, hogy megvalósítsuk azokat, az első kudarc után elveszítjük az egészbe vetett hitünket is. Mert két dolog érdekel bennünket igazán,foglalkoztatja a képzeletünket: a siker és a bukás.

Krutilla József: XIV. századi templom Nagyszekeresen

Egy kortárs klasszikus: Manessier

Elkísérte műveit a nyolcvankettedik évében járó, ereje teljében lévő, örökifjú festő is

Európában és a tengeren túl. Ebben a korszakban lép túl a festészet határain, és kezdi ötvözni az összes művészi kifejező formát, az üvegfestészetet, a könyvillusztrációt, a tűzzománcot, a jelmez- és díszlet- tervezést.

Események és színek korszakának nevezik méltatói a festő hatvanas évekbeli tevékenykedését. Egész sorozat „politikus” művet alkot, amelynek első darabja az 1956-os tragikus magyar eseményeket siratja tompa és harsány színekkel. Vallás és politika Ma- nessiemél összekapcsolódik. Hite tette elkötelezetté a humanista küzdelmek iránt (Hommage á Martin Luther King (1968), Burgosi per (1970—71), Vietnam, Vietnam (1972).

Festményeiben hangsúlyozza jelenlétét a világban. Társadalmi visszásságokat és univerzális kötődéseket ragad meg egy képi Genezisben, a Avellák (1979-83) az emberi sors meditációja, a tragédiában, a dühben, a reményben közelít Krisztus szenvedéséhez, amelyet a Passiók (1986) ciklusban bont majd ki — írja Claire Stoullig.

Párizsból elköltözik, s festészetében is visszatér gyermekkorának tájaihoz, emlékeihez. Mint ezt legújabb, 1991-ben készült monumentális műve, a Tengeri tér is példázza.

Requiem 1956 novemberéért (1956)

Budapest (MTI) — Egy magyar vonatkozású festmény, a. Requiem 1956 novemberéért vezeti be a kortárs francia művészet klasszikusának kiállítását a Szépművészeti Múzeum újonnan megnyílt termeiben. A további hetven mű is az alkotó politikai érzékenységéről, humanista megnyilatkozásairól, természet- és emberszeretetéről vall.

Párizs (Grand Palais) és Róma (Villa Medici) után érkezett hozzánk az Alfred Manessier gyűjteményes kiállítása című tárlat, francia szervezésben és anyagi közreműködéssel.

Elkísérte műveit a nyolcvankettedik évében járó, ereje teljében lévő, örökifjú festő. Hogy kevés szóval megvallja kiegyensúlyozottságának, derűjének titkát. Ami nem más, mint hogy örömét leli a festésben, a színek játékában. A színek énekelnek — mondta a művész, s ezért nincs szükség a festmények magyarázásához szavakra.

Pályáján Rembrandt indította el, amikor gimnáziumi tankönyvében, 16 évesen egy produkciót látva „beleszeretett”.

— Rabja lettem a festőnek és az embernek — vallotta. A Louvre-ben másolta, tanulmányozta a mester munkáit.

Manessier tájakat és figuráAz utolsó ló (1938)

kát fest, de nem realista módon. Tájképein gyermekkorának élményeit idézi, politikai és vallásos témájú művein pedig az érzelem dominál. Ám az erős érzelmi kötöttség és a gyerekkori élményvilág között nincs éles átmenet. Nem követ stílusokat, nem szegődött izmusokhoz, noha hatott rá a ku- bizmus és a szürrealizmus, meg a geometriai absztrakció. Témáit nem mindig a valóságból veszi. „Arról van szó — írja —, ahogyan a művész megtalálja a nyelvet, vagy egy plasztikus jelet ahhoz, hogy

visszaadja az érzéki világot, mint emóciót, és a szellemi világot, mint végső revelációt; kizárólag plasztikus eszközökkel lecsupaszítani a külső és egy belsőbb világ szellemi megfeleléseit.”

Az első önálló kiállítását 1949-ben a párizsi Jeanne Bucher Galéria szervezte meg. Nemzetközi sikerei az 1950-es Velencei Biennálé, majd az ezt követő nemzetközi kiállítássorozat indítja el. Ekkortól jelennek meg művei külföldi nagy gyűjteményekben. Ekkortól kapja a rangos díjakat

Oltár(i)

H

arangokat nem vertek félre, tűzoltók szirénázó szerautói sem rohantak azon a jeles januári éjszakán, amikor a dorozsmai templom egyik mellékoltára porig égett.

Olyan csöndben zajlott, a templom gondosai csak a hajnali készülődéskor érezték lenge füstjét, kiáltó hiányát a József-oltámak.

Láng nélkül hamvadt el. A közel háromszáz éves bútor építőanyaga a fenyő, meg a tölgy is, gyantaadta rugalmasságát elveszítve elfáradt, meg- taplósodott. A tüzek szülőanyja, a parázs abban úgy legelészett, ahogy puskaporban siet a gyújtózsinór.

Ä négyszer négy méteres építményből hajnalra kelvén egy szakajtókosámyi hűlő hamu maradt. És templomnyi gond, falunyi aggodalom. Lesz-e, s mikor annak mása? boltban nem árulják! Él-e ahhoz tudó mester? Hiánya hangos szóval kiált. Mivel ősidők óta hívőhonos.

Kain és Ábel oltáron mutatták be áldozatukat. Asztalszerű kőlap lehetett. Vörösmarty Zalán futásában „... az oltár az istenadta föld”.

A sok istenimádó rómaiak templomaikban díszes áldozati oltárokat építettek, amelyen a hívek ajándékaikat elhelyezhették, felajánlhatták.

Az oltár számtalan vallás minden korszakában a hívek, kivitelező iparosok, művészek áhitatos érdeklődésének a középpontjában állott.

A címszenteknek emelt oltárokon innen, világi értelemben szóhasználatunk ma kicsit pa- tetikusnak tűnő szókapcsolatokkal él. „A haza oltára, a szabadság oltára, a szerelem oltára, az önfeláldozás oltára.”

Tanítómesteremnek törvényt jelentő mentalitása szerint asztalosműhelyünk volt a munka temploma, gyalupa- dunk az oltára. Azon láblógatva üldögélni, abban fegyel- metlenségből fúróval, vésővel akármilyen kicsi karistolásnyi kárt ejteni igen nagy véteknek számított. Az volt a kenyérkereső szent oltárunk. Mert a pap is az oltárról él, mert a pap búzaföldje az oltár.

Oltár szavunk a latin révén honosodott hozzánk. írásban először 1247-ben jelentkezik. Jó száz évvel később, a Jókai kódex az oltalom szavunkat rögzíti. Kézenfekvőnek látszik. hogy az oltár szóból következik, mivel tudjuk, hogy történelmünk egy időszakában minden oltáros hely oltalmat jelentett az üldözötteknek.

Az oltárhistória számon tartja, volt korszak, amelyben az oltár párkányzatába állati szarvakat erősítettek, hogy az üldözött abba kapaszkodhasson, ha üldözői húzták, rán- cigálták az oltalmat törvényileg biztosító oltártól.

Némelykor az üldöző, a győztes dühe nem tekintett

szentséget, oltalmat, vitte üldözöttjét oltártól együtt. Az oltár körüli oltalomkeresés máig nem múlott el.

Oltári jelzőnk oktalan használata most tünedzik el. Bálint Sándor szegedi szótárában még: oltári részög vagyok. De élt szótáron kívüli használatban oltári kurva, oltári marha, oltári nagy, szép. Divatjament, mint a bunkóoirú cipőnek.

Hanem a szellemileg legtisztábban tartott oltár körül is megterem, ha nem is burjánzik a babonaság. Legismertebb ezek közül a fájós fogra tett tömjén. De az álmatlanságtól szenvedő csecsemő szemének oltárterítővei való megtörlése gyógyulás. Az oltárdíszítő virág lehullott szirmából teát főzni gyógyulás.

Amíg ezeket elősorolom, a presbitérium, a falu nem ült ölbe ejtett kézzel. Az új oltár asztalosait ismerték. Szakmai hírünk eljárt a világ négy sarkába. Simon Ferenc, az olaTóth Béla