Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-24 / 145. szám
12 Kelet-Magyarország KULTÚRA 1993. június 24., csütörtök A lángoló gyöngy Nyíregyháza (KM) — A gyöngy az ősmegnyilvánulás, az ősnemzés és a szülés egyetemes szimbóluma. A gyöngy a magzat. A gyöngy a halhatatlanság, az újjászületésre váró lélek jelképe. A kagylóba zárt gyöngy a nehezen megismerhető igazság szimbóluma, a belső harmónia jelképe. A láng a tűz része, lelke, a szellem képmása, az égi szerelem szimbóluma. Jézust több helyen lángoló szívvel ábrázolják. A nagy vallásokban a megtisztulás, a megvilágosodás, az Isten lelke általi megszállottság jelképe. A templomban égő örökmécses lángja Isten jelenlétét jelzi. A soha ki nem alvó láng az ősidőkre emlékeztet, amikor az ember még nehezen tudott tüzet csiholni, s ezért a tűzhely lángjának nem volt szabad kialudnia. A kör legegyetemesebb szimbólum. Az élet jelenségeinek mindenben visszatérő törvényét fejezi ki. Körrel ábrázolják a végtelenséget, az örökké megújuló, s körbefutó létet, de a molekulától, a sejtmagtól kezdve a mérhetetlen tejútrendszerig mindenben felismerhetjük a kör törvényét. A spirál az örvénylés jele, a kozmikus mélyben való keletkezés szimbóluma, a jobb felé irányuló örvénylés maga a keletkező, teremtő mozgás. A hármas az első nem összetett szám. A Szentháromság: Atya, Fiú, Szentlélek. Szellem, érzelem, akarat. Mentális, aszt- rális, fizikai sík. A kezdet, a közép és a vég. A múlt, a jelen és a jövő. A mi lángoló gyöngyünk az a legszilárdabb, amelyik energiát ad, de maga nem múlik el saját füzétől. A három búzaszem a megye három régiója: Szabolcs, Szat- már, Bereg. Az origóban pedig színházunk székhelye: Nyíregyháza. A színház új jelét Nagy Sándor Tamás tervezte Kis színháztörténet _______________ Krisztus előtt és után Nagy Zsuzsanna Nyíregyháza — Az antik színház és az Erzsébet-kori színház; a klasszikus görög drámaírók és Shakespeare. Maga a. dráma szó a görögben dran, fordítása csinálni, cselekedni. Az óangolban dram, ami álmot, örömkiáltást jelent. A színház fejlődésének két meghatározó, de totálisan eltérő útjáról van tehát szó. A görögök színháza az életről szól, hőseiket társadalmi szituációkba helyezik, a tragédia magvát az egyén és a társadalmi rend ütközése adja. A színész feladata igazából nem is a játék, hanem az értelmezés, magyarázás. Ezzel szemben Shakespeare metafizikus színházat alkot, mely inkább a sámánizmushoz áll közel. Itt a színész szinte transz állapotba kerülhet, hiszen a sámánok átlényegüléséhez kell hasonlítani játékuknak. Ok már nem antik hősök, akik számára a földi élet átmenet. Shakespeare-nél az élet dinamizmusa határoz meg mindent. Mozaik jelenetei megszakítatlan, filmszerű cselekménybe vezetnek be. A görögöknél nincs mozgás, ezt persze a technika sem engedné: a maszkok, a magasított facipő (kot- homosz), és az a kötöttség, hogy egyszerre háromnál több szereplő nem lehet a színpadon. Itt az állandóság létezik, hiszen isteneik velük vannak, sőt sokszor mellettük, értük. Egy dolguk van, hozzájuk hasonlóvá válni. Ezt csak a társadalom földi törvényei akadályozhatják meg, így születhetnek meg a vétkek, bűnök, amelyek azonban az isteni törvények szerint nem fosztják meg őket a hőssé válás lehetőségétől. Az angol reneszánsz hite már elbizonytalanodott. Úgy tűnik, Isten magára hagyta a világot, az erkölcs mértéke maga az ember lett. Ezért Shakespeare elsőként vállalkozik arra, hogy a cselekvésről a belső érzetek felé fordítsa a figyelmet az ember modem vívódását ábrázolva. Persze ő is megkísérli az átjárást a szellemvilágba, de mindig visszazuhan a földre. És valahol itt kezdődik a modem színház feloldhatatlan ellentmondása. A görögök még ismerték az utat isteneik felé. Ez a tudás azonban elveszett, és bár egyénileg talán megtörténhet e tudás újbóli birtoklása, de ennek színrevitele lehetetlennek látszik. Az oldalt összeállította: Nagy István Attila Vonzások és választások Határon túli magyar színházak V. fesztiválja. Érdemes lenne továbbgondolni Szekeres Tibor felvétele Bőgel József Kisvárda — E fesztivál helyi, regionális, várszínházi tevékenységet kiszélesítő, színesítő rendezvényként indult, majd a legkülönbözőbb országos szervek és vezetőik (köztársasági elnök, pártok, parlamenti bizottságok, miniszterelnöki hivatalok, minisztériumok, alapítványok), országon belüli és túli politikusok támogatásával, szponzorálásával egyre nagyobb célkitűzésűvé vált, a nemzeti kisebbségi színházak fogalma és begyűjtési régiója pedig egyre határtalanabbá. Találkozóból fesztivál lett, tanácskozásokkal, az eredmények és gondok számbavételével, megméretéssel, díjakkal, szellemi, kulturális, művészeti és soha véka alá nem rejtett kisebbségi politikai érdekvédelemmel. .A legutóbbiak a rendszerváltás után a magyar politikai; kulturális, művészeti élet évtizedek óta szokásos törésvonalaiba kerültek idehaza és a határokon túl egyaránt. Bőven akadtak vonzások és választások, hitek, szép szándékok és bizalmatlanságok, érdektelenségek, sőt, gyanakvások a legújabbak körül, főleg céljait, funkcióit, nagyobb körbe, összefüggésekbe integrálódását illetően. Az V. fesztiválra — miközben nőtt a határon túli nemzetiségi, kisebbségi színházak részvételi szándéka — csökkent az országos pártfogoló szervek, intézmények (Kisvárdán megjelent) vezetőinek, vezető munkatársainak a száma és a rangja (kivétel az MKM és az MTV), s ijesztő mélypontra zuhant a magyar színház- művészeti szakma (Szövetség, kamara, Intézet), szinte valamennyi médium, sajtó, akár még a szakkritika érdeklődése. Nyilvánvaló, hogy a kisvár- dai határon túli magyar színházak fesztiváljának ügyét (céljait, funkcióit, befogadási és sugárzási körét, lebonyolításának módját és feltételeit) e valósággal fájdalmasan groteszk helyzetből tovább kellett lendíteni, több tekintetben megóvni vagy újrafogalmazni összetevőit. Annál is inkább, mert az elmúlt évad során már maga a Nemzeti Színház is több ízben látott vendégül határon túli és belüli nemzeti, kisebbségi színházakat. Az ügy megújítva megtartása mellett voksoltak a nyitó és záróünnepség jeles köszöntői: a vendéglátó kisvár- dai polgármester, a köztársasági elnök felesége, három Pen klub-tisztségviselő — Hubay Miklós, Sütő András, Konrád György (összehozásuk külön „diplomáciai” bravúr) — lényegében egyformán hangoztatták a nem kirekesztő, a békés, az objektív befogadás, integrálás és továbbadás, ismerkedés és barátkozás szükségességét, ezzel együtt az óvás, a megtartás, az érdekvédelem kötelezettségét is. Lényegében e tisztázást szolgálta az is, hogy az V. Fesztivál résztvevői, vendégei és közönsége számára mintegy középpontba állították Harag Györgynek, az elmúlt évtizedek legnagyobb tehetségű-értékű romániai (erdélyi) magyar színművészének életművét. A kisvárdai fesztivál sok mindenről adott keresztmetszetet, tapasztalatot, élményt. Módot adott a határon túli magyar színjátszás legfőbb törekvéseinek, eredményeinek és hiányosságainak, működési gondjainak és fehér foltjainak, akadályainak feltérképezésére, egyúttal a tapasztalatok kicserélésére, a segítés eszközeinek, formáinak megtalálására. Néhány színház ugyan távol maradt, így már második éve a Kolozsvári Állami Magyar Színház meg a ma már „Isten tudja hogyan és milyen néven” működő egykori Szabadkai Népszínház (pontosabban ennek magyar tagozata), ám az érdeklődés, a jelentkezés még bővült népszínházakkal, színjátszó körökkel, bábszínházakkal, gyermekszínházi előadásokkal, főiskolás bemutatkozásokkal. Tehát színesebbé, gazdagabbá vált a fesztivál művészeti ági, műfaji palettája, több volt a résztvevő együttesek, produkciók száma, akadtak kifejezetten kísérleti pódium-előadások (Kassai Thália Színház: Zárt tárgyalás, Kozsik József marosvásárhelyi színész: A kis herceg, Lőrincz Erika szatmárnémeti színésznő: Iszony, Székely Szabó Zoltán Bécsbe távozott — Nemes Levente ma is sepsiszentgyörgyi színész-igazgató: Emigránsok István Márta sepsiszentgyörgyi színésznő: Roncsderby) is, az önkifejezés, az önmegvalósítás, képzés új útjaival, eredményeivel. A látottak és a vitákon elhangzottak alapján kiderült, hogy bőven adódnak repertoárgonMrozek: Emigránsok dók, hiányosságok. Vannak még régebbi műsortervezési beidegződések is, feltűnően sok a mindenfajta identitás kereséséről szóló1 (akár klasz- szikus) darab, törekszenek a közelmúlt modem magyar és nyugati drámatermését illető korlátozásainak, tiltásainak a felszámolására, ám sajátjaikkal mintha olykor mostohábban bánnának, beleértve egész vagy . félklasszikusaikat. Mindössze két mai magyar, határon túli, ottani magyar témájú, érdekeltségű darab akadt a Fesztivál repertoárján {Ébert Tibor: Esterházy, Komáromi Jókai Színház, Faragó Attila: A lappangó, Újvidéki Színház): mindkettő egymástól eltérő művészi színvonalon, eszközökkel, hatásossággal közvetített igen fontos gondolatokat, sérelmeket és vágyakat a kisebbségi létről, politikáról, de kár, hogy az előbbi szerző már nagyon régen Magyarországon él, az utóbbi pedig nemrég húzódott át Szegedre. A rendezőcentrikus színházból való általános kiábrándulás, egyes rendezőik elfáradása, kiüresedése, képzési, utánpótlási hiányok, zavarok következtében nagy a rendezőínség, gyakoriak a vendégrendezések, akár az anyaországból vagy más országokból segítve, visszatérve; ezek eredményessége, értékei és hibái változóak. Van példa a stílus, az eszköztár felújítására, a társulat felrázására (Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, Ahogy tetszik), de a felületen mozgó, olykor jó hagyományokat elszikkasztó vagy túlfuttató rendezésre is. Bár láthattuk, hallhattuk a képzési zavarok, akadályok, valamint az elvándorlások, elszívások, vagy az idősebbek idő előtti félreállítása, rohamosabb kiválása, élők közül eltávozása következtében a színészínség jeleit is, nem egy produkcióban mégis sok örömünk telhetett. így a szatmáriak Csirkefej-bemutatójában, amely egyszerre tanúskodott a rendezőként itt debütáló, ottani nevelésű Kövesdy István elmélyült értelmezéséről, a kisebbségi lepusztulást is felvillantó rendezéséről, Elekes Emma tüneményes újjáéledéséről, Czintos József és Lőrincz Agnes méltán díjazott, emlékezetes alakításairól, több főiskolát frissen végzett színész jó szerepfelfogásáról, beilleszkedéséről. Marosvásárhelyről a Mesél a bécsi erdő a rendező, Kincses Elemér és még mindig elég sok jó színész újra, jobbra törését bizonygatta. Felállóban van a temesvári színház a román vendégrendező gondolatokban, ötletekben, eszközökben gazdag színpadra állítása, idősebbek és saját képzésű fiatalok erőteljes Scapin-je láttán. A Komáromi Jókai Színház Esterházy-ja felmutatta Beke Sándor igazgató-rendező gondolati kulturáltságát, modem színházat varázsló fantáziáját, méltó szerepben az idős Dráfi Mátyás nagyszerű tehetségét. Á fesztiválon látott Szentivánéji álom bemutató tanúsága szerint Kárpátalján, Beregszászon, a kijevi főiskolán nevelkedett Vidnyánszky Attila rendező irányításával (aki mellesleg a Kassai Thália Színház Bolha a fülbe című produkciójába is sok új ötletet, eszközt, hatást tudott bevinni, új képességeket és tehetségeket kicsiholni), az ugyanott képzett színészjelöltek közreműködésével új színházi műhely van születőben, Illyés Gyula Színházaként, ha mindenki úgy akarja és hagyja. Bár a vajdasági főiskolai képzés súlyosan akadályoztatot- tan működik, a pozsonyi képzés pedig korántsem olyan rózsás és akadály nélküli, mint hírlett, a már említett A lappangó és a pozsonyiak Escur- ial-ja új, markáns tehetségekről is hírt adott, mint ahogy a marosvásárhelyi főiskolások Bachus-a az ottani képzés dimenzióinak kitágulásáról. A Verebes István vezérletével működő zsűri kellő megfontoltsággal díjakat ítélt meg, az igazgatók tanácsa bölcs ajánlásokat tett a jövőt illetően. A szakma, a sajtó, a támogatók okulására. Spiró György: Csirkefej Balázs Attila felvétele
