Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-19 / 141. szám
1993. június 19, Ä %eiet-Maflifarorsz0cj hétvégi meííékfete 315 Györke László A z ember, ha idegenként egy faluba téved, a polgár- mesteri hivatalt, a tanácsot — mert még sok helyen ma is így mondják — általában a templom(ok) közelében keresi. így tettem én is Pátyodon. Ám a görög és a római katolikus templom szomszédságában csak a postát találtam. Itt azonban rögtön megfogott a látvány: a görög katolikus templom előtti háborús emlékmű (állítólag az első ilyen volt az országban), a szemmel láthatóan nemrég felújított Isten háza. Gondoltam, míg keresem a hivatalt — mert honnan is kezdené az ember a „puhatolózást”, hiszen kocsmát nem is találtam nagyhirtelen — megismerkedek a faluval. Nem telt sok időbe, hiszen a negyvenkilences főút a főutcája, és mindössze három mellékutcája van. Kettőn végig is hajtottam. Feltűnt, hogy egészen az utolsó házig szilárd burkolatúak. A hivatal jóval odébb volt, mert Pátyod társközség lévén nem bírt hivatali helyiséggel, mikor önálló lett. Könyvtár, klub volt valaha a helyén, eléggé lerobbant állapotban. — A polgármester úr nem tartózkodik itt — világosít fel egy kedves fiatal hölgy —, mert tetszik tudni, tiszteletdíjas. De ha megy még arra, Csenger felé, egy új, szép ház előtt lát egy Arót, akkor otthon van. Pethő András valóban otthon volt. Elnézést kért, hogy „munkaruhában” fogad, de épp betonozott. Csak annyira ült le a közeli Lázáriból (Románia) érkezett barátjával, hogy megbeszéljék a következő közös rendezvényt. — Az idén rajtunk lett volna a sor — mondja a polgár- mester — csak, sajnos, a fut- ballpályánk fel van szántva, gyepesítünk. És máris a közelmúltra terelődik a szó, hiszen alig egy éve, tavaly augusztus 23-án Pátyod a világ közepe volt. Ekkor szenteltetett újra a görög katolikus templom, ekkor gyújtották meg a gázfáklyát ebben a 660 lelkes községben. Pátyod lekörözte nagyobb testvéreit. Nem csak ebben. Hiszen nincs se föld-, se makadámúba. □ □□ Az iskolában éppen akkor fejeződött be az évzáró. Két osztály jár ide. Nem azért, mert ennyire van igény, hanem azért, mert nincs iskola- épület. Ez az egyetlen tanterem. „Falszomszédságban” a szociális otthonnal. Pethő Andrásáé pedagógus nem leplezett büszkeséggel mondja: — Kilenc másodikosunk közül három volt kitűnő. Nem rossz arány. Aztán az iskolaudvaron lemegyünk megnézni a régi udvarházat, a .kastélyt”, ahol még annak idején az önálló pátyodi tsz irodája volt. Megdöbbenek. Az egykor valószínűleg gyönyörű épületnek a falai hiányoznak. Romos állapota láttán kiszalad a számon: — Nem sajnálják, hogy így megy tönkre a szemük láttára? — A dolog ném olyan egyszerű — mondja a polgármester. — A pátyodi téeszt 1979. január elsejével egyesítették Porcsalmával. Az irodának használt kastély elvesztette funkcióját, s évről évre romlott az állaga. A té- esznek kellett volna fenntartani. Most már annyira leromlott, hogy legalább négyöt millióba kerülne a felújítása. Ez az önkormányzat erejét meghaladja. Hiszen azokra a beruházásokra, amelyek már megvalósultak, jelentős állami támogatást kaptunk. Kastélyfelújításra viszont nem adnak... Pátyodon mindenből van „egy kicsi”. Kis iskola, kis hivatal (három fizetett munkatárs), kis szociális otthon, kis orvosi rendelő. Viszont ez már egyre kevésbé elégíti ki a helybelieket. Rögtön szemben itt egy másik rom: a volt iskola. Ez talán még fájóbb problémája a pátyodiaknak, hiszen az említett két — eggyé összevont — osztály csak félmegoldás. A polgármester, aki eddig sem kímélte energiáját, ha a falu dolgairól volt szó, bízik abban, hogy a pályázatot elnyerik erre a beruházásra is. Áhogy mondta — égetően szükség van egy korszerű iskolára. Nomeg egy művelődési házra, hiszen egyelőre nincs hol megtartani még egy falugyűlést sem, nemhogy valamilyen rendezvényt. A már említett nagy ünnepség alkalmával a honvédség segítette őket: hatalmas sátrat állítottak fel. Az volt a művház. □ □□ Szimicsku Ferenc fiatal görög katolikus lelkipásztor egyben a sportkör elnöke is. Tíz éve szolgál itt, jól ismeri az emberek ügyes-bajos dolgait, mivel a község háromnegyed része e felekezet híve. — Hamar megszerettem ezt a kis falut — mondja Szimicsku Ferenc. — Rendkívül szorgalmas, melegszívű emberek lakják. Sajnálatos, hogy az ilyen nyílt, dolgos embereken csattan mindig az ostor. Tavalyelőtt például a tyukodi konzervgyár pimaszul viselkedett velük. Ä csodálatos apró uborkájuk egy részét egyszerűen nem volt hajlandó átvenni. Már arra készültem, hogy éhség- sztrájkba kezdek értük... A tisztelendő úr sokat foglalkozik a fiatalokkal. Szeretné, ha egy pátyodi fiatal se járna kocsmázni, hiszen ilyen korban, amikor nincs előttük tiszta jövőkép, cél, könnyebben nyúl a kéz a pohár után. Mikor idekerült, feltűnt neki, hogy kerülik a köszönést. Gondolta, úgy látszik, a „hivatalos” köszönési forma nehezen jön a szájukra. Kezdeményezte a tegeződést. Persze, lett erre nagy felháborodás az idősebbek körében, merthogy tekintélyromboló a tegeződés. Szimicsku Ferenc rövid idő alatt bebizonyította: a tiszteletet tegezve is meg lehet adni. Azóta nincs ilyen probléma, ahogy mondja: könnyebb a közeledés. — Mikor idekerültem — mondja —, láttam, hogy Pátyodon szeretik a sportot, csak valahogy nincs, aki ösz- szefogja a törekvéseket. Mivel én diákkoromban sportoltam. szívesen vállaltam a szervezéssel járó vesződést. Meg a falusi fiatalságra gondoltam, amely nem tud magával mit kezdeni egy-egy vasárnap délután, s jobb híján a kocsmában köt ki. Hát ne menjenek oda, inkább menjenek szurkolni a csapatuknak. Már első éven megnyerte a focicsapat a városkörzeti bajnokságot. Aztán csaknem felkerült a megyei második vonalba. Sokat köszönhetünk a Felicia Kft.- nek, hiszen a debreceni cég — ők szerelték itt a gázt — támogatja a csapatot. Sőt, néhány pátyodinak is munkát ad... □ □□ A munkanélküliségre terelődik a szó. Pethő András tekintete kissé elkomorodik. Bizony, ebben a kis szatmári faluban, ahol százhetven a nyugdíjkorhatárt betöltött ember, legalább száz embernek nincs állandó munkája. Az egyik mellékutcában „barangolván” megtudom, hogy itt még rosszabb a helyzet: csaknem valamennyien munkanélküliek vagy öregek. Néhány olyan porta előtt haladunk el: látszik, már jó ideje nincs gazdája. Szerencsére, arányuk nem túl magas. — Mindent elkövetünk — szólal meg a polgármester — hogy megtartsuk a fiatalságot. Kedvezményesen, 60 ezer forintért juthatnak olyan telekhez, amelyen már ott a víz, a gáz. Ehhez még kapnak 100 ezer forint első lakáshoz jutási támogatást. Már van mivel elkezdeni az építkezést. Mintegy két éve megállt a lakosság fogyatkozása. Sőt, mintha picit elmozdult volna az a bizonyos görbe fölfelé, hiszen ennyi — harminckettő — óvodás rég volt már Pátyodon... A földműveseket nemcsak az aszály sújtja, hanem a porcsalmai (volt) téeszközpont, vagyonmegosztás nem volt, illetve „ki akarták szúrni z szemüket” pár millióval. A felével se annak, ami a pá- tyodiakat megilleti. Az ügy a Legfelsőbb Bíróság előtt van. Csak ha tisztázódnak a dolgok, akkor alakítják meg a helyi szövetkezetét. Persze, nem úgy, mint annak idején... Akkor talán a munka- nélküliség is enyhül. Ezért is lenne jó megnyerni az iskola- építésre a pályázatot, mert az is jelentene néhány kőművesnek, ácsnak, asztalosnak egy darabig munkát. Mert az szilárd kikötése a polgármesternek, hogy csakis pátyodi- akat alkalmazhat a kivitelező. □ □□ A magyar ember — pláne ha szatmári — jól ismeri a mondást: „Segíts magadon, az Isten is megsegít”. Nos, a pátyodiak közül sokan próbálkoznak, vállalkoznak. A település kontrasztjai közé tartozik, hogy a lakatlan házak mellett újak épülnek, hogy van, aki panziót nyit hamarosan. Itt. a „világ végén”. Na. ez ellen aztán hevesen tiltakozik a Pethő András és a Szimicsku Ferenc is, hiszen Pátyod ez első olyan település a magyar-román határátkelő felől, amelyen a főút áthalad. A z emberi leleményességről árulkodik, hogy csomag- megőrzőt is nyitott az egyik vállalkozó szellemű atyafi a falu szélén. A román állampolgár, ha már egyszer áthozta a holmiját, na vigye vissza — ha nem sikerült túladnia rajta. Ki fog ez a nép jönni a kátyúból — hallom a polgármester hangját.
