Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-17 / 139. szám
Kelet-Magyarország 5 Sztrájk bombariadóval fűszerezve A cipőgyár dolgozóinak sorsa még ma is bizonytalan, és hasztalan követelik a fizetést 1993. június 17., csütörtök HAZAI HOL-MI Nyírbátor (KM - K. É.) — Alig egy hónapja annak, hogy lapunkban is megírtuk: a nyírbátori Skorpió Cipőgyár sorsa túlzás nélkül is tragikusnak nevezhető. A közel 800 dolgozó hónapok óta nem kapta meg a munkájáért járó fizetést, s fölöttük régi és új tulajdonosuk között dúl a vita. A Pécsi Bőrgyár, illetve a Fekete Bőr Kft. jogi bonyodalmakba keveredett, a Fekete Bőr pedig sem a gyárért, sem pedig a dolgozóknak a munkáért nem fizetett. Időközben kiderült, 800 millió forintos tartozást gyűjtött össze, így az illetékes hatóságok a felszámolásról rendelkeztek. Levélben írták meg Mindezek következtében a felszámolás idejére maga a felszámoló, az ezzel megbízott Kvantum Bank lett a bátoriak új gazdája. Igaz, a lényegen ez sem sokat változtatott, hiszen nemcsak az új gazdát, hanem a fizetésüket is hiába várják a cipőgyáriak. Az elmúlt hét közepén kétségbeesett hangú levelet küldött a kollektíva Varsányi Istvánnak, a felszámolónak. Arról értesítették benne, hogy az ígéretek ellenére mindössze áprilisi bérük előlegét, fejenként 5-5 ezer forintot vehettek fel eddig, beszüntetik a munkát, magyarán sztrájkolnak. Ha nincs pénz, nem ülnek le a szalagok mellé. Levelük nem hatott, a felszámoló visszaüzent, nem ért egyet a sztrájkkal, s utasította Pápainé Siket Máriát, fizessen a dolgozóknak munkabért. Jelezte azt is, aki nem veszi fel a munkát, annak a rendkívüli felmondás minden negatív következményét fel kell vállalnia. A válaszlevélben egyetlen szó sem esett arról, ugyan miből is fizetne Pápainé, amikor hónapok óta üres a kassza. A felszámoló a gyáriak szerint azt is figyelmen kívül hagyta, hogy tekintettel a kialakult helyzetre, bármilyen összegű járandóság, a termékekért fizetett pénz nem Nyírbátorba, hanem éppen az ő kezeihez érkezik. Dr. Varga István, a gyár jogásza hónapok óta él ebben a zűrzavarban. Minden erejével megpróbál segíteni, de úgy látszik, ebben a játszmában a kicsiknek nem osztanak lapot. — Varsányi István közölte velünk, mindenkinek felmond, aki nem dolgozik. Úgy látszik, teljesen megfeledkezett arról, hogy a felmondás után az érvényben lévő törvények szerint két hét időtartamra kötelező felmenteni a dolgozót a munka alól. Hogyan várható el, hogy valaki ez alatt is dolgozzon? A levél tragikus hangvétele egyáltalán nem volt túlzott, nagyon is a valóságot tükrözte. A dolgozók hónapok óta termelnek, hiszen megértették, hogy csak úgy várhatnak pénzt, ha teljesítik a rendeléseket. Megtették tehát, ami tőlük tellett. Most másokon lenne a teljesítés sora. Nyolcszáz felmondólevél — Hónapok óta hitegetnek, bolondnak néznek bennünket, most arra készülünk, hogy a dolgozókkal közösen,, egységesen bepereljük az AVU-t, a Pécsi Bőrgyárat, mint tulajdonost, a Kvantum Bankot, mint felszámolót, s a Fekete Bőr Kft.-t, az elmaradt munkabérek, s az abból következő valamennyi kárunk miatt. A „bölcs bíróság,, majd csak talál közülük egyet, akit ügyünkben elmarasztalhat. A dolgozók a múlt hét pénteken sztrájkba léptek, de a sztrájk kezdetétől számított alig egy óra múlva bombariadó változtatta meg az eredeti tervet. Szemtanúk állítása szerint a hír hallatán óriási pánik keletkezett, a cipőgyáriak rémülten hagyták el a csarnokokat. A sztrájk azóta is tart, hétfőn senki nem dolgozott. A megrendelők — közöttük a legnagyobbak, az olaszok és amerikaiak — egyelőre várnak, de türelmük nekik is fogytán. Június 14-én megérkezett Nyírbátorba Varsányi István. Sajnos, nem sok jót tudott mondani. — Bármilyen szomorú, a nyírbátoriak nem térnek el a sztrájktól, teljesítményük messze elmarad a tervezettől. Ugyanakkor a tulajdonos Pécsi Bőrgyár még nem talált új tulajdonost. Sajnos, ha az emberek nem dolgoznak, nem tudunk fizetni. — Épp azért nem dolgoznak, mert hónapok óta nem kapnak fizetést... — Ördögi kör, nem tudok mit mondani. Annyi bizonyos, a mai nappal mindenki megkapja a felmondásról szóló határozatot. A sztrájkbizottsággal és a megyei munkaügyi központtal egyeztetve úgy döntöttünk, kétféle indoklással mondunk fel a dolgozóknak. Egyik, amikor „kényszerítő körülmények miatt” közös megegyezéssel veszünk búcsút tőlük, ami azt jelenti, hogy a munkaerőszolgálati irodákban már holnaptól regisztrálhatják magukat. A megyei munkaügyi központ vezetője azt ígérte, tekintettel a kialakult helyzetre, a nyírbátoriak ügyét kiemelten kezelik, így két héten belül már előleget vagy segélyt kaphatnak. Ilyen módon azoknak mondunk fel, akik ezt kérik. Másik változat a rendes felmondás lehetősége, amikor a dolgozó igényt tart a felmondási időre, az ezzel járó végkielégítésre is. Közöltem az érdekeltekkel, ez esetben nem tudunk fizetni. Az utóbbi variációt választók számára július 10-én kezdődik a szokásos munkaügyi procedúra. Eladják az árukészletet A felszámoló ás a sztrájkbizottság megállapodott abban, hogy a dolgozók képviselőinek bevonásával soron kívül értékesítik a gyárban található, a Fekete Bőr tulajdonát képező kész, félkész termékeket, hogy az abból befolyó pénzt a dolgozók munkabérére fordíthassák. Reggel nyolctól délután háromig minden nap női szandálokat, sport- és zárt cipőket, férfi sport- és futballci- pőket lehet a gyár csarnokában igen kedvező áron venni. A hogyan tovább?-ra ma még nehéz választ adni. A Skorpió cipőgyárat változatlanul árulják a pécsiek, akik szerint ezidőben négy vevő is felsejlik a láthatáron. Hogy közülük ki lesz a nyerő, pénteken derül ki. Ha az üzletre az ÁVÜ is igent mond, az új tulajdonos már másnap birtokba veheti az üzemet. Igaz, a felszámoló még akkor is képben marad, hiszen a dolgozók helyzetének rendezése az ő feladata, az új gazdára a gyár működtetése tartozik. A nyírbátoriak kálváriája a végéhez közeledik. Ha szerencséjük van, az új tulajdonos továbbra is cipőket akar majd gyártani, s akkor visszajöhetnek a dolgozók sok vihart megélt munkahelyükre. Ha nem, akkor változik a profil, s a most néma csarnokokban talán fedett piac, talán valami más kap majd helyet. A gyáriak szerint a „kontyosrádióban” legalábbis efféle híreket hallani... Surján miniszter betegpárti Támogatás három forrásból • Országjáró program • Tisztázni kell a homályos pontokat Mátészalka (KM - K. É.) — Zsúfolásig megtelt a mátészalkai művelődési központ színházterme, amikor Surján László népjóléti miniszter az egészségügyi vállalkozások jelenéről és jövőjéről beszélt. A résztvevők között orvosok és önkormányzati tisztség- viselők voltak, bizonyítva ezzel, hogy a betegek érdekében meghirdetett vállalkozásokhoz e két legfontosabb táborra van szükség. □ Fél éve annak, hogy az alapos, pontos tájékoztatás érdekében miniszter úr országjáró programot hirdetett. Miért? — Azért, mert a hozzám érkező levelekből, jelzésekből világosan kiderült, hogy az általunk jónak tartott egészségügyi reform körül számos dolog tisztázatlan, az orvosok, illetve önkormányzatok jó része információhiánnyal küszködik. Úgy tűnt, szép elméletünkből nehezen lesz hasznos gyakorlat, így nem maradt más hátra, mint az, hogy végigjárjuk a megyéket, s elmondjuk, amit e tárgyban tudni kell illetve tudni lehet. □ Képletesen szólva tehát azt is mondhatjuk, az orvos elindult betegéhez. Elárulná, mi a páciens legnagyobb baja, magyarán, mi a legnagyobb Balázs Attila felvétele probléma a ma egészségügyében? — Egyike a bajoknak a folytonos kritika, melynek lényege és alapja, hogy az egészségügy hatalmas pénzeket költ el mindmáig megfelelő eredmény nélkül. Hiány és pazarlás együtt van jelen, s a kettőt egymással nehéz semlegesíteni. A fordulatra, azaz a reform elindítására tehát mindenképpen szükség volt, s ennek első lépése a háziorvosi rendszer bevezetése, a teljesítményarányos finanszírozás, illetőlég a privatizáció. El kell ismerni, teljesen vakon indultunk, s néha ma is így haladunk tovább, hiszen a magyar egészségügyben ma még nincs ára az egyes beavatkozásoknak. □ Mint a fórumon Ön is tapasztalhatta, ma éles ellentétek is vannak az egészségügyi dolgozók és egyes önkormányzatok között. Azok a rendeletek, amelyeket így is, úgy is alkalmazhatunk, nem köny- nyítik meg az ügy szereplőinek helyzetét. — A jog tekervényei néha valóban produkálhatnak kellemetlen szituációkat. Szeretném azonban leszögezni, hogy vállalkozáspárti vagyok, jómagam a kezdetektől erre ösztönzőm az orvosokat. A polgármesterek, illetve az önkormányzatok és orvosok viszonya esetenként valóban elmérgesedhet, de ha egy hivatalnok megérti azt az alapigazságot, mely szerint az ember a maga dolgait mindig szebben, jobban, gazdaságosabban intézi, mint akár a legfontosabb közügyeket, akkor nyomban kiderül, hogy az egészségügy is jobban működhet vállalkozásban, mint állami irányítás alatt. Ha egy önkormányzat jól látja saját érdekeit, akkor nem cselekedhet a vállalkozások ellen. Én csak segíteni tudok abban, hogy ezt az érdeket mindenütt felismerjék. Elismerem, ütközhetnek az érdekek, s vannak, akik attól tartanak, ha az orvos vállalkozik, fölötte a hivatal mindennapi hatalma csökken. Látszathatalom az, amely azt hiszi, akkor teljesíti feladatát, ha semmibe veszi mások érdekeit. Nem akartam ezt a feszültséget, amely néhol kialakult, s bízom abban, hogy az egészségügy privatizációja rövidesen az egész országban nyugvópontra jut. □ A vita tárgya legtöbbször a pénz. Van aki így, van, aki úgy értelmezi kötelezettségeit. — Bárhogy is legyen, az egészségügy kiadásait ma is három forrásból kell fedezni, ez pedig a társadalombiztosítás, az állam és a helyi önkormányzatok. Az önkormányzatok feladata az egészségügyi ellátás, mely feladatot szerződésben megfogalmazott feltételek mellett a vállalkozó orvos vállalhat át. A fórumon is elmondtam: azt a pénzt, amelyet egyes önkormányzatok előző évben az egészségügyre költöttek, a vállalkozási formában dolgozó orvosnak is meg kell kapnia, mégpedig nem ezért vagy azért, hanem a mind színvonalasabb betegellátás érdekében. A reformnak köszönhetően a beteg saját tetszése szerint orvost választott, aki abban érdekelt, hogy páciense egészséges legyen, s akit csak akkor küld.kórházba, ha az valóban szükséges. A kórház meg abban érdekelt, hogy a páciens minél rövidebb idő után, szövődmények nélkül gyógyuljon. Idő és pénz, amit ezáltal megspórolhatunk, s ez végső soron nem csak az egyénnek, az országnak is érdeke. Tanítók Fájdalmas búcsú Sál Czine Mihály * Tanítók tanítójaként ismertük Sárdi Béla tanár úrat: emberségben példának, s tudásban és munkában mértéknek. Példaembemek, nagy tanárnak, nagy nevelőnek. Ezért is rendített meg annyiunkat, tanítványokat és ismerősöket a szomorú hír, hogy érte is eljöttek, váratlanul, fájdalmasan korán a harangok, hogy az ő százhúszat verő szívét is megállította a könyörtelen halál. Munkába készült, már hajnalban — mint dolgos élete minden napján —, még kedves, fuldokló feleségének is elkészítette — mint hosszú évek, évtizedek során annyiszor — a reggeli kávéját, mikor a szíve felmondta a szolgálatot. Egyik kedves unokája — hat közül az egyik — talán éppen azon a napon indulhatott volna érettségi vizsgára, 18 évesen, ha a kegyetlen sors már esztendővel azelőtt ki nem ütötte volna a versenyzők sorából. Sárdi Béla tanár volt, a nagy magyar tanárok egyik legnagyobbika. Azok közül, akik — Németh László szavával — a „napok apró véső ütéseivel” formálták a legnemesebbet, az élő embert, akik szétosztották önmagukat önzetlenül a tanítványaik között. Ezren, vagy még többen vagyunk tanítványai, akik a régi nyíregyházi tanító tanszéken voltunk diákjai, vagy éppen mint a megyei könyvtár igazgatóját ismerhettük. Magam az élet külön ajándékának tudom, hogy egyik első diákja lehettem — már 1945-ben —, s majd ötven esztendőn keresztül baráti közelségből követhettem életét és munkásságát. Szabolcsi, rakamazi paraszt fiúként indult. A nyíregyházi tanítóképzőben szerezte első, tanítói oklevelét, majd a szegedi tanárképző főiskolán és tudományegyetemen végezte magyar, történelem és német szakon a tanulmányait. 25 éves volt, amikor tanárként jött vissza régi iskolájába; egy nagy tekintélyű, jeles testületbe. Olyan városba, amelynek minden középiskolájában kitűnő tanár oktatott. Akiket magam is tiszteltem, becsültem. De máig, ötven esztendő után is igazoltnak érzem régi hitemet: a kitűnő tanár között is a legelsők közül való volt Sárdi Béla. Mindent tudott, amit tudni lehetett, Móricz Zsigmond, Ady Endre és Németh László volt a szerelme, fiatal volt, mutatós és erős; magyart és németet tanított, sportolt és énekkart vezetett, könyveket és folyóiratokat adott a kezünkbe — leginkább a maga gyűjteményéből — és hógolyózott velünk. Még az édesanyjától kapott pogácsával is megkínált bennünket — akkor a Dunántúlon még dörögtek az ágyuk —, s ha a lakásán köszöntöttük nevenapján: velünk énekelt. A csodált tanár a legjobb barátként tudott hozzánk hajolni, s idősebb testvérként életre szólóan mellettünk maradni. Még testvéreim, még unokatestvéreim is családba tartozónak tekintették. Magam különösen sokat tanítója li Bélától tanultam tőle; Adyról, Mó- rlczról, Szabó Dezsőről, Németh Lászlóról Sárdi tanár úrtól hallottam először máig érvényes gondolatokat. O adta a kezembe Makkai Sándor Ady könyvét, Karácsony Sándor tanulmányát a magyar lélekről, a fiatal Gellért Sándor versfüzeteit, s a nagy világrengés után induló első hazai folyóirat első számát, a Magyarokat. S ő sugallta azt is legkövetkezetesebben: tanuljak csak tovább, s lehetőleg a pesti egyetemen. S próbálkozzam az Eötvös kollégiummal, hátha felvesznek. Felvettek; s nagy mértékben ugyan csak az ő jóvoltából. Még az alapvizsgán is azt mondtam el József Attiláról, amit tőle hallottam a képzőben. A vizsgáztató profesz- szor meg is kérdezte: kitől, honnan tudom ezeket... Mikor Sárdi tanár úrnak elmondtam eme mozzanatokat, csak mosolygott, s máris szemérmesen másra terelte a szót. Természetesnek tartotta: a tanárnak az a dolga, hogy segítsen, hogy tanítványaiból kihozza, amit csak lehet. Minden diákjában kereáte az értékeket, s a pedagógus hitével segítette azokat kibontakoztatni. Szeretettel, hűséggel ölelte szívéhez minden tanítványát és igyekezett egyengetni az útjaikat. A munkára, a tanulásra, az önnevelésre, a harmonikus emberi létre maga adta a példát. Az ő Madách utcai lakását a szép emberi élet szigetének éreztük. Családi életét példásnak; az elképzelt harmónia megvalósulásának. Vele mindenről lehetett beszélni bármikor: irodalomról és zenéről, történelemről és politikáról, a megye és a nagyvilág dolgairól. A frissen jelentkező fiatal írók műveiről és a szomszédos országok magyarságának életéről. A nagy írókkal és tudós professzorokkal gondolkodott egymagasság- ban; mindenki örült, ha vele gondolatot cserélhetett. írásai is felfedező jellegűek voltak, átgondoltak és logikusak, és szépirodalmi fé- nyűek. Kötetbe gyűjtésük és megjelentetésük odázhatat- lan kötelessége a főiskolának és Nyíregyházának. Ha valaki, Sárdi Béla csakugyan a Hűség és Felelősség eroszától fűtött emberként élt. Tanárként is az embernevelést tartotta — helyesen — a legfontosabbnak. Vallotta Arany Jánossal: „A legnagyobb itt a földi létben: ember lenni mindig, minden körülményben.” O ember volt, mindig, minden időben, minden helyzetben. Kedvesmestere, Németh László szavát idézve; minőségi ember. Kihozta magából az „oromtermészetet”. Ezért is lehetett a tanítók tanítójává. Akiket ő nevelt, azok igyekeztek — és igyekeznek — a fény felé tömi, s hívni, felemelni, lángra gyújtani azokat is, akik — Váci Mihály, Sárdi Béla egykori iskolatársa szavait kölcsönözve — fáradtan hullanának a homokra. Igyekeznek jelt adni, biztatást azoknak, „kik jönnek barázdába botladozva”. Köszönet Sárdi Béla tanár úrnak, a tanítók tanítójának, hogy ilyen embereket nevelt. Emlékét, míg csak élünk, szeretettel őrizzük.
