Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-15 / 137. szám
1993. június 15., kedd HATTER Kélet-Magyarország 3 Ismét otthon ballaghattak Besenyőd visszakapta a húsz éve elvett önállóságát Levelektől a rendszerváltáskor Balogh Géza Besenyőd (KM) — A szabolcsi települések nagy többségében csökken a lakónépesség. A történelmi hangzású Besenyőd a ritka kivételek közé tartozik, ők nem hogy fogynának, de egyenesen gyarapodnak. S nemcsak lélekszámban... A kis nyírségi település sokáig szimbiózisban élt a szomszédos Levelekkel, mely oly közel van ide, hogy a tájékozatlan idegen első látásra azt sem igen tudja, hol hagyta el Leveleket, s mikor ért Besenyődre. Az együttélés teljesen ma sem szűnt meg, mert ha Besenyőd a rendszer- váltáskor vissza is kapta a húsz éve elvett önállóságát, a közigazgatásban azért ma is együtt működnek. A papírok őrzik Leveleken kezdjük tehát a besenyődi riportot, hiszen a pontos számokat az itteni papírok őrzik, itt vár bennünket a jegyző, Gresó László, s a polgármester, Kálmándi Istx’án. A már a cikk elején is jelzett örvendetes hírrel kezdik. — Az elmúlt tíz évben egy sereg új ház épült a faluban, volt olyan esztendő, hogy nyolcat-tizet is birtokba vehettek. A nehezedő életkörülmények persze nálunk is elmond- hatóak sajnos, azért évente két-három lakás még így is elkészül. A helyi önkormányzat lehetőségei természetesen behatároltak, ám a maguk szerény eszközeivel megpróbálnak segíteni az otthonteremtőknek. A telkekhez szinte ingyen juthatnak az építkezők, egy közepes minőségű ablak árából vígan megvehetik a négyszáz öles parcellákat, az első lakást építők pedig ötvenezer forint vissza nem térítendő támogatást kapnak az önkormányzattól. A falut Levelekkel összekötő műút déli oldalát már korábban is beépítették, az északi rész dombjain viszont sokáig csak a szél kóborolt. Az akácfasorok tövében pedig egy hosszú gyalogút tekergőzött, az vezetett a leveleki vasútállomásra. Ma ez a rész a Képeslap a főutcáról falu legújabb telepe, szebbnél szebb házakkal. Az a hetvenes évek... Aki két-három éve járt utoljára Besenyődön, most ugyancsak elcsodálkozik, ha megpillantja a kis főteret. Az Y-t formáló főutca itt ágazik el, az egyik megy Leveleknek, a másik pedig Ófehértónak. Az öblözet ma egy szép, gondozott park, közepén az első és második világháború áldozatainak nevét őrző emlékművel. Kicsit visszább az általános iskola gondosan felújított épületei, melynek udvarán pontosan ma egy éve oly sok könnycseppet törültek le arcukról a helybéli asszonyok. Örömkönnyek voltak azok, húsz év után akkor ballagtak ismét itthon a besenyődi nyolcadikosok. — A hetyenes évek derekán szinte egyidőben vitték el tőlünk a tanácsot, a téeszt, erőnek erejével egyesítettek bennünket Levelekkel, s persze vitték az iskolát is — mondja a polgármester, Kálmándi István. — Félre ne értsék, nem volt nekünk semmi bajunk a levelekiekkel, még a kényszerű házasság idején is jól kijöttünk egymással. Ám az iskola Harasztosi Pál felvétele felsőseinek elvesztése nagyon fájt a besenyődieknek. Kilencvenegyben szerezték vissza a felső tagozatosokat, s rá egy évre tizennégy gyermek ballagott el azon a szép, emlékezetes napon. S ami külön öröm: mindegyikük tovább tanul, egy sem volt köztük olyan, aki a mércét meg ne ütötte volna. Pedig osztatlan osztályba jártak. Még az idén is az osztatlan osztályokban végzett nyolcadikosok ballagnak, de a mostani hetedikesek szeptemberben már önállóan kezdhetik az évet. Besenyődön ma hatszázötvenen élnek, s ha a krónikás igaz sorsukról akar írni, akkor nemcsak a jóról, de a rosszról is kénytelen beszámolni. A legnagyobb gond, mint szerte a megyében, a munkanélküliség. Nyolcvanegy munkanél-. külit tartanak számon, további húszán vannak azok, akik jövedelempótló támogatásra szorulnak. A helyiek legtöbbje korábban a leveleki székhelyű té- eszben dolgozott, aztán mikor sűrűsödni kezdtek a fellegek az agrárágazat feje fölött, megalakult az önálló kis szövetkezet. Annak viszont már csak hetvenegy tagja lett, azoknak is a zöme nyugdíjas, akik csupán a földjüket vitték a közösbe. Nem jártak rosszul, mert egy év után már egy kis osztalékot is kaptak, meg egy kis terményt. Segíthetnének persze az úgynevezett farmergazdaságok, de a falu vezetői szerint ezek aligha vernek egyhamar gyökeret Besenyődön. Az emberek ugyanis nem kapkodnak a föld után, ha a dolgok a jelenlegiek szerint alakulnak, alig lesz néhány család, mely a földműveléssel akarna boldogulni. Hát akkor miből akarnak élni? Erre bizony nem sokan tudnának feleletet adni. Legalábbis pillanatnyilag. A polgármester azonban bizakodó. Nyugodt szívvel kacaghatnak — Gyakran megállítanak az emberek, s mondják: hallod, ha nekünk pár éve azt mondják, hogy hamarosan saját ön- kormányzatunk lesz, hogy leaszfaltozunk minden földes utat, hogy teljesen felújítjuk tjz iskolát, kibővítjük az óvodát, hogy ötven millió forintért megépítik a Besenyőd és Ófe- hértó közötti kövesutat..., hát akkor mi csak kacagtunk volna! Velük együtt én is reménykedem: öt év múlva is lesz mivel büszkélkednünk.------------Tárca— A nyjára, testvéreire már nem emlékezett. Csak arra, hogy esténként puha melegség vette körül, s hoz- zábújni jó volt. A meleg tej elringatta, s olyankor álmodott: puha rétről, finom simo- gatásról, kedves szavakról. Az a simogató kéz valamit messzire hajított, s olyan jó volt szaladni érte, aztán visz- szahozni, letenni a lábai elé... Teltek a hónapok, Gömböc teste előbb nyúlánkká vált, majd siheder kutya fejlődött belőle. Már egyedül is boldogult. Nem volt szüksége anyja segítségére, ha idejekorán indult portyára, ételmaradékból telitömhette éhes gyomrát. Szabad volt, magáénak érezte az egész lakótelepet. Éjszakára lépcsőfeljárók, bokrok alatt keresett menedéket. Soha senkit nem bántott, soha senki nem szólt hozzá. Békésen éldegélt azokkal a furcsa kétlábon járókkal, akik örökösen rohantak, s amikor időnként felbátorodva ő is velük szaladt, boldogan hitte: ez most már mindig így lesz. De azt a megálmodott valamit soha senki nem dobta el, hogy ő visszahozhassa. Aztán egyszer furcsa dolog történt: érte jöttek. Előbb szó- longatták, s mert leült és várt, hát egészen közel merészkedtek, majd valaki hátulról erőid osszú, selymes fényű bundája hamar megtetszett egy kétlábú, színes ruhájúnak. Barátságuk mégis korai véget ért, pedig igyekezett a legjobban viselkedni. Alig ismerkedett meg új birodalmával, máris a kapun kívül találta magát. De azt addigra már megtanulta: a kétlábú tud kedves is lenni, enni ad és simogat. Ettől kezdve őt kereste. Az udvaron, ahová betért, már laktak. Vicsorítva fogadta távoli rokona, s egyáltalán nem volt ínyére, hogy tányérkája felé közeledett. Már-már összeverekedtek, amikor fellélegzett: ismét megjelent a már ismerős autó, rajta a rácsokkal. Elég volt egy füttyentés, máris szaladt az ismerős emberekhez, akiktől korábban enni kapott. Alig telt el néhány nap, megint kiválasztották. Sebesen robogott új gazdájával leendő lakhelye felé, s most már minden igyekezetével azon volt, hogy az elvárásoknak megfeleljen. Meghúzta magát, észre se vegyék, jámboran szolgálta gazdáját, a világért sem zavarta volna meg egy vakkaritással az álmát. Tudhatta-e, hisz nem tanulta: az idegen láttán ugatni kell, vészjóslón vicsorogni, s ha ez sem elég, harapni... A következő reggel ismét a rácsok között találta. A régi, ismerős kezek enni és inni adtak. Szívesen futott volna még egy kört. De valaki fehér köpenyben közeledett. Farkcsóválva fogadta, élénk szemeit le sem vette róla. Az idegen kedvesen beszélt, aztán valami hegyessel egészen picit megszúrta. rz icsit fájt, de nem nagy- IV on. Csak olyan álmos lett tőle. Zsemleszín fejét a kemény padlóra hajtotta, s azt álmodta: valaki egy finom, puha réten elhajítja végre azt a labdát, amiért neki futnia kell, hogy visszahozza. Fiatal lábai futásra lendültek, indultak volna a labda után, de a mozdulat félbemaradt. Elaludt, örökre... Lopni a D. Bojté Gizella A ki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni — szokták mondani. Különösen igaz ez a szabolcsi emberekre, akik még ma is, ahogy virrad: etetik a jószágot, friss vizet visznek az itatóba, kicsit összetakarítják a portát s indulnak a határba. A reggeli harmat kapálás közben áztatja bokájukat. S ahogy jön fel a Nap, tűző sugarai ölelik át a parasztembert, hogy még keményebben álljon. Szívósságukhoz nem is fér kétség, de munkájuk jutalma hol marad? Van olyan család, akinek a tavalyi paradicsom árát még most se fizették ki. Az uborka se kellett senkinek, a káposzta is ott rohadt a földeken. De ahogy jött a tavasz, a legjobb vetőmagot vásárolta meg, melegágyat tákolt, és életre hívta gondoskodásával a palántát. A földeket most újra beborítják a paradicsom-, paprika-, dohánytáblák. A soroknak napot azonban már híja van, a Nap kiszívja a növényeknek szinte minden erejét. Nincs eső. Lehet, hogy ez az év is hiábavalóság lesz? Minden parasztember tudta azonban azt régen is, hogy nemcsak azt kell megcsinálni, ami megéri, hanem mindig dolgozni kell. Kopátsy Sándor, neves közgazdász egy jegyzetében hasonlóan vélekedett, ő jól ismeri a régi világ életfilozófiáját. Az emberek akkor is szorgoskodtak, ügyködtek valamin, ha az éppen nem volt jó üzlet. Mert nincs nagyobb kár, mint dologtalanul lopni a napot. A legnagyobb kár valóban akkor éri nemzetünket, ha az emberek gondolkodásából hiányzik ez a józan paraszti ész. A gyors nyereségre, a hirtelen gazdagodásra való törekvés nem biztos, hogy sikerre vezet. S az ilyen akciókból általában hiányzik a tisztesség. A semmittevés, a lustaság pedig szintén nem erény. A bűn hordozója. Már Vajáról sem kell Mátészalkára vagy Nyíregyházára utaznia annak, aki gázkészüléket szeretne vásárolni. Sőt, a választék egyre bővül az új üzletben Harasztosi Pál felvétele Kommentár ________________ Sokan lettünk Nagy István Attila / úniusban egyszerre sokkal többen lettünk, mint a korábbi hónapokban voltunk. Többen szoronganak az autóbuszokon, tele van velünk a városközpont. (Igaz, ott most egyébként is nagyon kevés a hely, árkok húzódnak mindenütt.) Lassan véget érnek a ballagások, a múlt héten az általános iskolásokon volt a sor. Délelőttönként nem a tantermekben szoronganak a diákok, hanem látni, tapasztalni, mozogni szeretnének. Kimennek az utcára, gyalog vagy — ami egyre gyakoribb — kerékpáron. Egyszerre divatba jött Magyarországon a két kerekű. Egészséges, mert fizikai erőre van szükség a hajtásához, nem szennyezi a környezetet. Csendes, zajtalan. De éppen ebben van a veszélyessége. A kerekezők a legváratlanabb helyeken és időben bukkanak fel. A városok úttestjein a legritkábban. Inkább a járókelők között szlalomoznak a járdán, hogy egy váratlan pi- lanatban megjelenjenek az autók előtt vagy után, ha éppen át kell menniük a túloldalra. Elkelne a nagyobb óvatosság, jobban kellene vigyáznunk rájuk. Ha már ők nem képesek rá. Igaz, itt van az ötven kilométeres sebes- ; séghatár. Nyíregyházán alig < van hely és idő, hogy ne kelljen betartani: egyszerűen képtelenség a gyorsabb haladás. De ha mégis! Nyomát se nagyon lehet látni az autónak vagy motorosnak. És akkor még szóba se hoztuk a haladás, a kanyarodás, a parkolás számtalan szabálytalanságát. Mintha sikk lenne a közlekedési szabályok, és egyáltalán bármiféle szabály megszegése. F edig hirtelen nagyon sokan lettünk. A városokban is, a folyók partján is. Nyár van, meleg. Idegesek vagyunk, türelmetlenebbek. Jobban kellene vigyáznunk egymásra, hogy aki elindul reggel, este is hazatérjen. Nézőpont j Cservenyák Katalin Örök álom sen megmarkolta a bundáját. Nem bántották, de magasra emelték, s egy olyan dobozba tették, melynek minden oldala rács. A magas valami pedig elindult, s gurult, gurult, míg az ismerős fák, bokrok tova nem tűntek. Árnyas helyen álltak meg. A kalitka, amelybe zárták, szűk volt és az alja kemény. De itt enni adtak, s beszéltek hozzá. Kis ketrecét hamar belakta, aztán körbenézett: még vagy tíz szempár meredt visz- sza rá a rácsok mögül... Neki szerencséje volt: az elsők között kiválasztották.
