Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-10 / 133. szám
1993. június 10., csütörtök HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Nincs segítség a kicsiknek Aki szegény, az a legszegényebb — Próbatétel Tiszafádon — Kijutni a zsákutcából Györke László Tiszarád (KM) — A kisközségben ma 480-an élnek. Két éve még 529-en voltak. Igaz, a szám a ki- és bejelentkezések körüli fáziseltolódás miatt nem teljesen hiteles, ám a tendencia mindenképpen az, hogy fogyatkozik a település. A rendszerváltással lettek önállóak. A nehézségek ellenére mégis tíz körömmel ragaszkodnak a „függetlenséghez”. Miért? — kérdeztem Tiszarád vezetőit. Maga a polgármesteri hivatal társbérletben van az orvosi rendelővel, ezt az épületet is majdnem elvitte a körzetesítés. Most hozzák rendbe a nagytermét. Hárman, — Papp Endréné tiszteletdíjas polgármester (civilben a helybeli postahivatal vezetője), Papp Sándor jegyző, Papp Jánosné iskolaigazgató, a képviselő-testület tagja — mondják el ennek a szép, s mégis a „világ végén túl” fekvő településnek a gondját-ba- ját, örömeit. Az alapok alapja hiányzik P. S.: — Az a mi legnagyobb gondunk, hogy az elmúlt negyven év alatt itt mindössze egy kéttantermes iskola épült. De az sem akkor, amikor Vasmegyer társközsége voltunk, hanem még az összevonás előtt. Tehát a kényszerházasság a községnek semmit nem adott. A válás sem hozott semmi jót, hiszen a vagyonmegosztás nem történt meg. Ha azt mondhatnám, hogy a nulláról kellett kezdeni, nem is mondanék igazat, hiszen a hátrányos helyzetű településeken állami támogatással sok minden épült az utóbbi időben, mert volt legalább valami alap. Itt az alapok alapja is hiányzik. Mert ugye, csak arra lehetett pályázni, ami benne volt a cél- és címzett támogatásokban. Csakhogy mi olyan létesítmények építésével kellett hogy kezdjük, amit a többiek már rég elfelejtettek. Ezekre viszont nem kapunk támogatást. Szép példa az összefogásra P. E.-né: — Itt van például a ravatalozó, az orvosi rendelő, vagy az öregek napközi otthonának ügye. Hiába pályáztunk, kértünk támogatást a Megrakodva hazafelé minisztériumtól, az volt rá a válasz, hogy nincs rá jogi alap. (Úgy gondolom, hogy a kicsik méltányossági alapon történő támogatása nem a paragrafusokon múlik. A szerk.) Ez a kisközség éppen akkor, amikor mindenütt falba ütköztünk, akkor mutatta meg, hogy mire képes, ha a falu ügyéről van szó. Maguk az emberek, a kisnyugdíjasok, a szerényen élők kezdeményezték, hogy gyűjtsünk a ravatalozóra. Még szebb megnyilvánulása volt az összefogásnak, amikor tavaly ősszel hozzáláttunk az építkezéshez. Legalább ötvenen ajánlották fel a két kezüket — társadalmi munkában. Hamarosan avatásra kerül sor. P. S.: — Áthúzódó beruházásként mindenképpen szeretnénk felépíteni a községházát, amely hármas funkciót töltene be. Itt kapna helyet a polgár- mesteri hivatal, az egészségügy és a házasságkötő terem. Iskolaügy P. J.-né: — Ma harminchármán tanulnak az elemi iskolánkban. A felső tagozatosok Vasmegyerbe járnak. A régi, 1928-ban épült kéttantermes egyházi iskolát hárommillió forintért tették rendbe, de itt legalább már többé-kevésbé elfogadható körülmények között tanulhatnak a gyerekek. A másik iskola viszont nagyon elavult, rossz állagú. Bánt viszont bennünket, hogy a tavalyi fél millió helyett az idén csak 350 ezer forintot kapunk az iskolára fenntartására az államtól. P. S.: — Az az igazság, ha a két nyugdíjazás előtt álló pedagógusunk annak idején nem ragaszkodik az iskolához, Tiszáid teljesen tanintézet nélkül maradt volna... Útkeresés P. E.-né: — Tiszarád sorsát az is nagyban befolyásolja, hogy amolyan zsákutcatelepülés volt sokáig, hiszen egyetlen úton lehetett megközelíteni Vasmegyer felől. Hogy átmenő forgalom legyen, ami bármiféle fellendülésnek, a holtpontról való elmozdulásának az alapja, nagy szerepe van a Nagyhalász felé vezető út megépítésének. Az út lényegében járható, de a műszaki átadása nem történt meg, mert nincs teljesen befejezve. így a közúti igazgatóság nem veszi át, tehát nincs gazdája. A járulékos gondokat, következményeket hadd ne soroljam! Nyolcmillió forint hiányzik a befejezéshez, ami a mi erőnket ugyancsak meghaladja. Vázoltuk Schamschula úrnak az út befejezésének fontosságát — hiszen számunkra létkérdés, mert például Ibrány- ba járnak az itteni gyerekek gimnáziumba, Nagyhalászba pedig sok ügyes-bajos dolgot elintézni megyünk —, és kértük közbenjárásukat-támo- gatásukat, ám eddig válasz még nem érkezett. P. S.: — Nyomasztó a munkanélküliség a településen, hiszen a felnőtt lakosság mintegy húsz százalékának nincs kenyérkereseti lehetősége. Ha ehhez hozzátesszük, hogy százkilencven nyugdíjasunk van, bizony túl nagy derűlátásra nincs okunk. A földosztás rendben lezajlott, akik nem Elek Emil felvétele rendelkeztek még kárpótlási jeggyel, azok is megművelhetik a földet. Remélhetőleg utólag sem adódik abból probléma, hogy jelenleg még sok földet nem vehetett az egyébként jogos tulajdonosa a nevére. Hogy miért, erről most hadd ne beszéljek... A lényeg, hogy rádi határban nincs parlagföld — legalább ez sem súlyosbítja a falu helyzetét. P. E.-né: — Szűkös időkben az ember a kis eredményeknek is tud örülni. Ilyen, hogy segély gyanánt kiosztottunk huszonnégy rászoruló családnak kétezer forintot, amit megtízszereztünk. Hogyan? - A „segélyezetteknek” adtunk 200 öl földet, vetőburgonyát. Sőt, el is volt vetve, nekik csak kapálni kell. A termés az övék. Az öröm ebben, hogy mind a huszonnégyen — cigányok — nagyon becsületesen gondozzák a krumpliföldet. P. S.: — Abban bízhatunk csak, hogy nagyon szorgalmas emberek élnek itt, akiknek a szülő- és anyaföldhöz való ragaszkodása tiszteletet parancsoló. Éppen ezért ez a falu nem fog eltűnni, hanem fejlődni, hiszen ha a Vasmegyer- ben üzemelő hűtőház a zöldségkistermelőknek biztosítani tudja a piacot, akkor a rádiak kihúzzák a szekeret a kátyúból. — Hogy miért ragaszkodunk az önállósághoz, még ha az áldozatokkal is jár? Nemrég hangzott el egy falugyűlésen: Tiszarád az elmúlt két évben többet fejlődött, mint addig negyven év alatt. Hát ezért...--------------Tárca— t j irágzó bodzabokrokkal V szegélyezett ösvényen jutunk el a folyópartig. A bodza illata a palaj — ahogy itt a homokpadot nevezik — feletti meleg levegőt is elborítja. Érdemes mélyen belélegezni belőle, mert a pünkösdi bodzavirág illatterápiája biztos, hogy megtisztítja a lég- utakat. Oldja az arc melléküregekben lerakodott és fejfájást okozó nyákot is. A palaj meleg homokján az illatárban ülve érzi az ember, hogy a természet elfogadta, annak ő is része. Ezt bizonyítja a máskor olyan óvatos örvösgalamb viselkedése is. Méltósággal lépdel közvetlenül a vízparton és néha, egy hirtelen mozdulattal felcsippent valamit a homokból. Viselkedéséből láthatóan kitetszik, hogy nem tart ellenségnek és nem is gondol arra, hogy ártani akarsz neki. És ez a meghittség az egész téged körülvevő természetből kisugárzik. Az elfutó Szamos lágy fecsegése jelzi, hogy nem fél az esetleg vizét érő merénylettől. Még elképzelni is borzalmas, hogy nagy, szürke és otromba műtárgyakkal bárki is tönkre tehesse ezt a szelíd, de mégis oly hatalmas áramlást a mederben. A sodrásba úszó lombos, zöld ágakból a folyó majd új halbölcsőt fog valamelyik sekély, langyos vizű öblében építeni. A benne lerakott ikrákból nemsokára cérnavékony, áttetsző süllő, harcsa, ragadozóőn csemeték kelnek ki, de lehet, hogy a békák ráaggatott petegyöngysorát fogja a vízfalának halai elől védelmezni. Itt nincs előnye sem a leendő vadásznak, sem leendő áldoztának. Itt csak az életnek van előnye. Azért kell az új halbölcsőt felépíteni, mert a régit szétverte a tavaszi áradásban úszó ágak tömege és a hatalmas víz magával vitte. A törmelék azután beágyazódott az iszapba és elkorhadt. Ez az iszap fog a legközelebbi áradáskor az árterületen szétterülni, életerőt vive fáknak, bokroknak, föveknek. Itt az erőszakra, a pusztításra gondolni szentségtörés lenne. Még a bodzavirág letépése sem fér bele a hangulat varázsába. Most csak a légutak tisztulására, az ön’ösgalamb peckes sétájára, a zöldike dalára, a szellő és a homok melegére jó odafigyelni. Ez maga a testetlen nyugalom, az önmagunkban feloldódás. Ekkor pattant a palaj homokjára az első nagy gumilabda. Hallatszott a letört ágak recsegése, amikor az utánna csörtető játékosok nagy rohanásukban legázolták. A galamb nyílként vágódott a folyó fölé, tele rémülettel. Te is feltápászkodtál, és a csönd cserepein átgázolva elindultál a hazafelé vivő úton. Cserbakőy Levente Szamos-parti áhítat Alapítványt hoztak létre a vásárosnaményiak az óvodai feltételek javítására Molnár Károly felvétele Magasabb szempont M. Magyar László M egyénk apró falvait járva mindig összeszorul a szívem, ha magára- hagyott, üres házikókkal találkozom. A szorgos gazdakéz nélkül maradt udvart felveri a gyom, a lehullott vakolat alatt látszik a vályog, a betört ablakokon szabadon kószál a szél. Napjainkban nem is kell már vidékre mennem, hogy ilyen lehangoló képet lássak, elég, ha végigsétálok Nyíregyháza belvárosában. Több hónapja bezárt üzletek árválkodnak koszosán, magányosan. Be kell vallanunk őszintén, szégyenfoltjai a megyeszékhely központjának. Jó-jó, tudom, hogy lassan halad a privatizáció, nehéz megtalálni a megfelelő vállalkozót, de sok olyan üres helyiség van, amelynek régóta van már gazdája, ám számukra továbbra is a mostohagyermekek sorsa jut. Elkelt már például a Csemege, a járműbolt, a Pál Gyula Terem, de átalakítási, felújítási munkálatoknak még semmi nyoma. Nem elég, hogy a városba látogató idegen a gödröket kerülgeti, egyes helyeken még a kirakatokban sem gyönyörködhet. A járműboltnál és az egykori kiállítóteremnél egyszerű megoldást választottak: csomagolópapírral fedték be az ablakokat abban a hiszemben, hogy így el tudják takarni a bent lévő raktárt, illetve a felfordulást. A polgármesteri hivatal arra hivatkozik, hogy nincs beleszólása (!) az üzletek profiljába, mert a legtöbb helyiség előprivatizációban kelt el. Ha a profilba nem is lehet beleszólni, azt azonban elő lehet írni, hogy meddig kell átalakítani a boltot, s hogyan nézzen ki kívülről egy üzlet. Ha a figyelmeztetés nem használ, keményebben kell fellépni a városképért felelős szakembereknek, hiszen ez az egész város érdeke. S ez talán magasabb szempont, mint a bérlő üzleti(?) vállalkozása! Kommentár _____________ Szerencsekerék Balogh Géza at em tudom, hogy né- iV zik-e Önök vasárnap esténként a magyar televíziót. Én többnyire igen. Úgy hét óra tájban az ember már csak megszokásból is benyomja a gombot, s ha az egyesen reklám van, akkor átkapcsol a kettesre. S minduntalan elcsodálkozik azon a tapsviharon, mely az utóbbi évtized egyik legnagyobb baromságának, a Szerencsekerék című műsor kezdetét jelzi. Tudják melyik az: ahol egy nagy kereket forgatnak a versenyzők, s valami eszméletlenül nagy összegeket nyernek. Nem az a dühítő persze, hogy egyesek tekintélyes summákat vihetnek haza, hanem az, hogy ahhoz a legcsekélyebb erőfeszítésre sincs szükségük. Ha legalább azt kérdeznék tőlük, hogy mennyi kétszer kettő, hol van a Balaton, milyen színű Magyarország zászlója... Isten látja lelkem, már az erre adott válaszukat is komoly teljesítményként értékelném. A verseny előtt természetesen bemutatják a kerékforgatókat. Jön Viktor, meg Tamás, meg a nemtudom milyen nevű játékmester, s kérdezi a lámpaláztól nem is látó szerencsejelölteket. Most legutóbb például Viktor jött, s faggatott egy remegő hangú középkorú férfit. Nős? Igen. Gyermek? Még nincs. Hát eddig csupa jó hír... szerencsére, csillant meg Viktorunk bársonyos szeme, s mélyenszántó kérdéseivel a következő áldozathoz fordult. És annak a megszeppent férfinek nem volt bátorsága megszólalnia: azt tartaná igazán szerencsének, ha legalább három gyermekkel áldja meg az Isten. De egyik se üssön a kérdezőre...! Nézőpont )
