Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-22 / 118. szám

A Xeíet-Maqiiarorszáfl hétvégi meftéljfáte ] 5

Barangolás

A SZERZŐ FELVÉTELE

Cservenyák Katalin

A

z orgonaillatról nekem most már mindig Gemzse fog eszembe jutni. Persze, mert májusban jártam ott: s ilyenkor szinte minden udvarról integet lila vagy fehér „ujjaival” az orgonabokor.

De micsoda május ez? Cipőtalpon keresztül süt az aszfalt, porzik a szomjas föld, árnyékba zavar a tikkasztó, augusztusinak beillő hőség. Megbolondult már a természet is.

Délidőben kihalt a falu. A fodrász, a bolt, a községháza bezár — itt még szent az ebédidő. Aki délelőtt nem tudta elintézni hivatali dolgait, majd jön délután. Nem türelmetlenkedik, nem veri ököllel az ajtót, s nem érzi, hogy demokratikus szabadságjogaiban korlátoznák, amiért őhozzá hasonlóan más is magához vesz néhány falatot délben.

Csak én nyomkodom a kilincset a kulcsra zárt vegyesbolt ajtaján, míg a közelben beszélgető férfiak felém fordulva kedvesen meg nem magyarázzák: nyugodjak

meg, hamarosan kinyit, csak hát egyedül van, szegény...

Ezt irigylem a vidéken élőktől. A határtalan nyugalmat, a megértést egymással szemben. Ja, persze nekik a boltos, az ügyintéző nem „csak” az eladó vagy a tisztviselő, hanem „arca” és neve is van: Marika, Erzsiké, János.

Egy szép, magas homlokzatú, borostyánnal befutott ház előtt állok meg. A gazdasszony épp a kapuban nézelődik, s mikor elmondom, mi járatban vagyok, zárja is maga mögött a kertkaput:

— Jöjjön csak, kedves, majd elviszem én egy okos emberhez — s már lépdel szaporán a földúton.

Néhány házzal odébb megállunk. Ügy látszik, megérkeztünk. Középkorú asszony fogad, a hűs szobába tessékel, s hívja az urát fel a kertből. Már messziről hallani az „öreget”, amint visszakérdez:

— Aztán kapálni tud?

Ez nekem szólt. S hogy nem lelkesedtem az ötletért, meg is kaptam a magamét:

— Csak akarni kell — nyújtotta mosolyogva a kezét bemutatkozásra Julcsisin Endre.

Ritka név, de nem is innen való: dédnagyapja hozta magával Kassa mellől. Pusztadoboson kötött házasságot, ezt már „kinyomozták”, aztán Gemzsére került a család.

De az még mindig nem derült ki, miért okos ember Endre bácsi. Aztán csak „kibukik”: 32 évig dolgozott az áfész-boltban, 26 évig egyedül gondoskodott a falu teljes ellátásáról. Persze, hogy mindenkit ismer.

— Ma már négy helyen árulnak, de szombaton így sincs kenyér — legyint bosz- szankodva. Aztán témát vált — Sok mindennel nem értettem egyet az elmúlt negyven év alatt, de azt meg kell mondani, többet fejlődött az ország, mint Szent István óta addig. Itt szalmatetős kétvé- gű házak voltak. Középen a konyha, egyik oldalt az egyik, másik oldalt a másik asszony kotlósa ült. Csak el- szalajtottuk a csikót! Túlba

engedtük az életszínvonalunkat, nem volt mögötte termelés. A negyven év lefutott. Pénz nincs, csak úgy lesz, ha keményen dolgozunk. Köny- nyen éltünk, s az árát még meg fogjuk fizetni.

— 1969-ben mentem jogosítványt szerezni motorra — folytatja Endre bácsi. — Mondták, vegyek inkább kocsit. Hat gyerekem volt. Kérdeztem: adjak el közülük kettőt, abból vegyek?

Aztán csak összejött egy Trabant ára, a mostani pedig már a hatodik: ez is Trabant, de már négyütemű.

— Visszavettem tizenhárom hold földet. A fiam kért rá. S mire megkaptuk, ő meghalt. A föld nekem olyan, mint hátamon a púp: hat kilót fogytam a tavasz óta, mert örökösen azon töröm a fejem, mit termeljek rajta 62 éves létemre. Még enni sincs se időm, se kedvem. Nekem a krumpliért tíz forintot adnak, maga a boltban megveszi huszonötért. Aki csak eladja, annak van haszna rajta. Kimegyek szántani, beülök a traktorba, nyolcvan fok meleg van... Ötször annyi munka ez! Én annak idején a boltba jártam pihenni, pedig elláttam a feladatomat. Sokan badarért eladták, odalökték a földet. Három év múlva a szemüket fogják törölgetni. Mert mi lesz, ha nem lesz nyugdíj, miből termel? Áldott a föld, az itt van örökké. Nekem a kilenc unokám jövőjéről gondoskodni kell.

Hosszasan búcsúzkodunk, volna még téma, csak az idő kevés. Jóval odébb két asz- szonnyal próbálok még beszédbe elegyedni, de nemigen sikerül: az újságtól jövök? Ők ugyan nem politizálnak, kérdezzem inkább a férfiakat. Egyébként is — gondolom — a legrosszabbkor zavartam meg őket: betegségről, gyógyszerekről tereferéltek.

A szövetkezetben viszont épp egy megbeszélés kellős közepébe csöppenek. Megjött a Magyar Közlöny, s most azt „bogarásszák”, értelmezik a kacifántos szöveget.

Itt nem várták meg a rendszerváltást, kilenc éve folyamatosan adják ki a földeket, eddig úgy 350 hektárt, aki kért, mind kapott. Panasz még nem érkezett, békésen igyekeztek elrendezni mindent. Most 2400 hektáron gazdálkodnak, csak az a baj, hogy későn, április 30-án volt az árverés. Emiatt — meg még rásegített a szárazság is — pedig késnek a munkával.

Nehezen áll rá a nyelvem az új névre, ezért minduntalan ki kell, hogy javítsanak: ez már nem téesz, csak „sima” szövetkezet. Arra büszkék, hogy senkit nem kellett elküldeni, voltak viszont, akik elmentek önként. Az ilkiekkel közösen 140 tag van, 40 alkalmazott, s 240 nyugdíjas. Igyekeznek lehetőségük szerint róluk is gondoskodni. Működik a virágkertészet — az 57 fokos termálvíznek köszönhetően — és a ládaüzem is.

Király Sándor elnök nem a „dicsekvős” fajtából való, azt azért csak kimondja: hitelt nem kellett felvenniük (az kéne még, azzal megölik az embert), s megőrizték állandó fizetőképességüket, azon kevesek közé tartoznak, akik még bélyegzővel vásárolhatnak az Agrokemél — s ez nagyon nagy dolog. De inkább nézzem meg a virágkertészetet, az érdekesebb.

Szűcs Barnabással indulunk útnak, aki magát egyszerűen csak „mindenesnek” mondja, ő a fólia-, a szárítótelep és a traktorüzem vezetője egyszemélyben. Állattenyésztési és növénytechnikus, levelezőn most végzi az egyetemet Kaposvárott. Két hónap múlva nősül, menyasszonya Ilken tanít. Nem ők az egyetlen fiatal pár Gem- zsén, egyre többen maradnak itthon: már nincs hová elmenni, nincs munka.

A szárítótelep bizonyára mehetne jobban is, de lecsökkent a dohánytermelés. Borzasztó a szárazság, mutatja a fólia alatt kikelt dohánypalántákat, már lehetne ültetni, de a vevők mind az esőre várnak, addig nem viszik el. Szép a szegfű, a kála, az asztromélia, s amit kevesen tudnak: a megyében egyedül itt termelnek aszparáguszt, legközelebb csak Debrecenben. Az pedig kell a csokorba!

A polgármestert, Szászi Pált („civilben” agrármérnök) délután hivatalában találom. Nyolcszázhuszonkét ember megelégedésére kell végeznie a munkáját — ekkora a falu lakossága. S itt kell elmondani: a lélekszám stabil, amivel nem sok község dicsekedhet.

Gyorsan megismertet Gemzse egyetlen nevezetességével, a nemrég felújított műemlék fatoronnyal, amely „vadházasságban” él a hozzá tartozó katolikus templommal — elég messze épültek egymástól. Egyébként a lakosság egyharmada katolikus, kétharmada református. Sajnos, tíz éve elment innen mindkét pap, most az ilkiek járnak át istentiszteletet tartani.

— Gemzsének sosem volt önálló vezetője — magyarázza a polgármester — előbb Gyüréhez, majd Lövőpetrihez tartozott, legutóbb Ilk társközsége volt. A választásoknak azonban már önálló tanácsként állt elébe a falu: 1990. január 1-jén felbomlott a kényszerházasság. A különválással aztán elölről kellett mindent kezdeni, hisz Ilken épült közös erővel az iskola az óvoda, a tanácsháza.

Azért itt is megindult az élet — bár most rosszul hangzik, hogy épp a ravatalozóval kezdjük, de erre már hosszú ideje nagy szüksége volt a falunak. Pályáztak, és nyertek: így újult meg a fatorony, három kilométernyi útra pedig aszfalt került. A legnagyobb beruházás idén a gáz lesz: 15,6 milliós állami támogatást kaptak hozzá, hamarosan kezdik ásni az árkot a vezetékeknek.

Nagy gond viszont, hogy nincs munkalehetőség. Ä polgármester azt mondja, szorgalmas nép lakik itt, élni akar a falu. Gemzse idén 17 millióból gazdálkodik. Tanévkezdéskor 18 éves korig minden gyerek 2000 forint segélyt kapott, de úgy, hogy ebből előre megvették nekik a tankönyveket, füzeteket, s csak a különbözetet adták oda a szülőknek.

Üres ház itt alig van: ha nem is lakják, valaki már megvette. Egy pesti vállalkozó pedig most építkezik a falu végén. Állítólag üzemet nyit — s ez már jó jel!

T