Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-15 / 112. szám
1993. május IS. 14 A %eiet-Magyarors zag hétvégi melléklete A KM vendége ________________ A természet fotósszemmel D. Bojté Gizella Tiszátok (KM) — Néhány héttel ezelőtt csodálhatták meg az érdeklődők Bodnár Mihály gyönyörű fotóit Nyíregyházán a művelődési központban. A tárlat vándorújának ez volt az ötvenedik állomása, a címe: Élet a Tisza mentén. Madarak, virágok, a természet igazi kincsei ejtették ámulatba a nézőket. — A fotóimmal szeretném felkelteni az emberek érdeklődését és felelősségét: lássák, milyen gyönyörű a természet, mennyi értékünk van, amiket vigyáznunk kell és megbecsülni. Ha úgy tetszik, az én politikám a természet-, a környezetvédelem. A képeimmel politizálok. Korábban tagja voltam az MSZMP-nek, kizártak, majd újra visszavettek. Sok minden nem úgy történt, ahogyan szerettük volna. Ma nem egészen értem a pártok igazi szándékait, nincs azonban egyetlen olyan párt sem, amelyikben ne találnék valami szimpatikus vonást, de több dolog van, ami taszít. Bodnár Mihály napi munkájától valóban távol esik a politika, Debrecenben a Tiszántúli Környezetvédelmi Felügyelőségen dolgozik. Gödöllőn végzett az egyetemen, s a diploma megszerzése után egy évig ott is maradt, mint kutató. Ezt követően a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársa lett. A jelenlegi munkahelyén 1988- tól tevékenykedik, ahol szerencsére — véleménye szerint— olyan munkamódszer alakult ki, hogy a főnök megmondja mi a feladat, s a megvalósítás mikéntje a beosztottra marad. A munkájának lényege: az élő környezet változásának vizsgálata, a különböző hatótényezők laboratóriumi feldolgozása, értékelése. Egyik fontos feladata még a környezetvédelmi oktatás, nevelés. Vetélkedők, pályázatok szervezése, mint például legutóbb a Föld-napi programok lebonyolítása Debrecenben. Nagyon fontos ismemi szülőföldünk, lakóhelyünk múltját, azt a növény- és állatvilágot mely körül vesz bennünket, hiszen így tudjuk tisztelni környezetünket. Mint környezetvédelmi szakmérnöktől nyilvánvalóan nem állhat távol a természet fotózása. — Emlékszem, az első gépem egy Szmena 8-as volt. A középiskolában kedveltem meg igazán a fotózást, a Krúdy Gyula Gimnáziumba jártam. Az egyetemen kitűnő fotóművészeti szakkör működött Kresz Albert vezetésével, ahol nagyon sok hasznos dolgot megtanultam. Ez egy kiváló szellemi műhely volt, elsajátítottam a szakma összes csínját-bínját. Végül megszereztem a fotózásból a szakmunkásképző bizonyítványt is, azt hiszem 1987- ben. Erre azért volt szükség, mert keresetkiegészítésként jól jött néha egy-két fény- képraegrendelés, és nem akartam engedély nélkül dolgozni. Néhány évvel ezelőtt alakult Szegeden a Natur-art, a Magyar Természetfotósok Szövetsége, melynek alapítója volt Bodnár Mihály is. A tagok egyik elve: a fotó van alárendelve a természetnek, és nem a természet a fotónak. Ezért a legmesz- szebbmenőkig figyelembe veszik az élővilág életterét, és nem kívánják zavarni azt. — Nagyon sok időbe kerül és sok-sok türelem kell ahhoz, míg elkapom a legalkalmasabb és legtökéletesebb pillanatot egy állat vagy növény fényképezéséhez. Nem elég csupán csak a fotózás technikáját tudni, hanem ismerni kell az állatok szokásait, a tájat. Természetesen mindez sok pénzbe is kerül, hiszen a fényképezéshez szükséges -anyag meglehetősen drága. Fizikailag se olyan könnyű a fotózás, a felszerelésnek ugyanis 5-6 kilogramm súlya is van. Tudatosan törekszem arra, hogy a fotóimon keresztül egy-egy élőhelyet mutassak be a legapróbb részletekig. Ilyen volt például a legutóbbi összeállításom a Tiszáról. Már majdnem kész vagyok egy hortobágyi összeállítással is. Én nem jutottam el abba a lelki magasságba, szent ködbe, ami egy igazi fotóművész érzelmi világát jellemzi, inkább dokumentaris- ta fotósnak tartom magam. Olyan képeket készítek, melyek információt hordoznak. Szabadidőmben egy áttünés- es diavetítési anyag összeállításon is dolgozom. Többezer felvételt készítettem már, ezeken keresztül talán sikerül az emberekhez még közelebb hozni a természetet, s a két fiamnak is átadni saját példamutatásommal ti- szalöki lakóhelyünk, az élővilág szeretetét. Bodnár Mihály Szekeres Tibor felvétele Tiszta szívű gyilkosok Hamar Péter Keresem a filmről szóló sajtóban Szabó Ildikó Gyerekgyilkosságok című filmjének nyomát és álmélkodom. Itt van egy alkotás, amely elnyeri az idei magyar szemle fődíját, mellé megkapja a Moskowitz- díjat, azt az elismerést, amelyet a rendezvényen jelen lévő külföldi kritikusok ítélnek oda, s ha az emlékezetem nem csal, példa még nem volt rá, hogy az említett két díj ugyanazon filmé legyen, s erre a Filmkultúra megelégszik egy rendezői önvallomással, kritikát viszont nem közöl a filmről. A Gyerekgyilkosságokat meghívják a cannesi fesztiválra (ha nem is a versenyprogramba, mert odavaló film már évek óta nem született itthon, legalábbis a szervezők így vélekednek), a Filmvilág pedig megelégszik annyival, hogy munkatársa egy mondattal elintézi imigyen: „Le lettünk anyázva. Amúgy ez volt a játékfilmszemle jószerivel egyetlen gyönyörűsége, meg a kritikusokat anyázó Szabó Ildikó filmje, annak leginkább az első félórája (A Csutak és a szürke ló gyerekgyilkosságokban elbeszélve...)” A kritikusi asszociációk — gondolom naivan — azt a célt szolgálják, hogy segítsék a nézők tájékozódását. Hogy az említett Várkonyi Zoltán-film (vajon hányán emlékeznek rá?) 1961-ből hogyan jön ide, meg nem fejthetem. Egy elhagyott vasúti kocsi mint menedékhely aligha elegendő az összehasonlításra. Az idézett mondat olvastán viszont hajlamos vagyok megérteni Szabó Ildikó annak idején kibuggyanó, szalonképesnek nehezen nevezhető indulatait. Arra pedig már talán szót sem lenne szabad vesztegetni, ahogy a Cinema című mozimagazin elintézi a Gyerekgyilkosságokat: „...minden provokatív részlete ellenére a valóság felszínén úszik.” Ha a rendezőt a sokat emlegetett, lassan legendává váló kirohanása miatt provokatívnak nevezné, elfogadnám. De a filmet? Annak éppen a meditativ részletei a legtartalmasabbak! A visszafogottsága! Az az attitűd, amelyet az Andorai Péter megformálta rendőrtiszt képvisel. Egy rendőrtiszt, aki gondolkodik, érzelmei vannak, beleélő képességgel rendelkezik, nem is csoda, ha Cinemáék, akik csak ostoba krimik zsaruiban vélik a valóság mélységeit felfedezni, nem tudnak mit kezdeni vele. A magyar film — ökölvívónyelven szólva — évek óta a padlón van. Feltápászkodási szándékában (s ilyen Szabó Ildikó munkája) támogatást igényel, nem pedig az újra lesújtó kesztyűt. Ez (lenne) a kritika dolga, s egyben ez a felelőssége is. Nem arról van szó, hogy az értéktelen nyilváníttassák értéknek, de arról mindenképp, hogy ami első látásra is nyilvánvalóan értéknek ítélhető, az kapja meg az elismerést és annak az útját egyengetni kell az elpártolt (elidegenített?) közönség felé. A Gyerekgyilkosságok csak mellesleg szól arról, amit a cím ígér. Főként arról szól, hogy a kegyetlenül működő társadalmi mechanizmusok hogyan sodorják a perifériára az embereket, s közülük is a legvédtelenebbeket, a gyerekeket. Meg arról, hogy ezek a gyerekek miként alakítják magukban ki védekező reflexeiket, amelyek az eltorzult körülmények következtében maguk is torz formát öltenek. Továbbá arról, hogy miként tudja intézményesen kezelni, pontosabban nem tudja kezelni a társadalom az így kialakuló ellentmondásokat. Valójában igazat adhatunk a napilapok recenzenseinek, akik a film bizonyos részlet- kérdéseinek elnagyoltságát, nem kellő hitelességét firtatják, de ez a munka minden bizonnyal más kulcsra jár. Ha a zár nem nyílik a részletek felől, érdemes megkísérelni az egész felől közelíteni a részletekhez. A Tipikus és a különös (itt terjedelem hiányában ki nem fejthető) sajátos viszonyáról van szó, amelyet Szabó Ildikó rendkívüli érzékenységgel kezel, és következetesen visz végig. Gyerekfőhősének sorsa megrendítő élmény, szívszorongató magyar valóság, hitelesen ábrázolt társadalmi folyamatok törvényszerű következménye, a Tiszta szívvel pedig soha nem hangzott még ilyen érvényesen, mint Tóth Barnabás gyerekszínész szájából. Mellesleg: Ranódy László Czin- kóczi-Csöréje óta, vele egyenértékűen, ezé a kisfiúé a legteljesebb „színészi” remeklés, amihez azért kellett a rendező irányító munkája. És igazságtalanok lennénk, ha említet- lenül maradna Kállai Ilona ágyhoz kötött primadonnanagymama figurája. Micsoda nő ez a férfi! Színes, szinkronizált angol filmvígjáték. Rendezte: Christopher Monger. Főszerepben: Jukie Walters és Adrian Pasdar Hanta-palinta. Színes, szinkronizált francia filmvígjáték. Rendezte: Gerard Lauzier. Főszerepben: Gerard Depardieu Könyvespolcunk Memóriáié, a pálya delén Dúsa Lajos A mindenkori költőnek az a dolga, hogy a maga hiteles átéléseivel fölmutassa a kor lényegét, az örök emberi ragyogását és kényszerű nyomorúságát. Szó sincs róla, az utóbbit Magyar József elég érzékletesen kontúrozza. Költői karaktere hiteles és meggyőző, verseinek erejével azonban baj van. Elképesztő, hogy pályája deléhez közeledve egyre inkább úrrá lesz rajta a szinte fá- tumszerű belenyugvás, a fáradt beletörődés. Másként megfogalmazva: bizony, ez a nemcselekvő „krónikási álláspont”, ez a „sorsot elszenvedői” nézet eddigi költészetének lényege ellen munkál. Számomra ugyanis a Keleti limes versei — keserűségükkel együtt is — erőt sugalltak. A szinte természetes túllépés azonban Magyar József részéről elmaradt. Mégsem szeretném túllépni recenzáló lehetőségeim határait. Elismerem, hogy a panasz maga is lehet költői tett, elismerem hogy Magyar költői hangja nagyon is rokon mostani érzületeinkkel. Sorsa hitelével Magyar József érvényesen szól, s olyan természetes versbeszéddel, ami példának állítható a nyakatekert evan- gard-fiúk és az erőltetett mívesek ellenében is. Állításomat három versre alapozom, arra a három versre, amely — szerencsére — ellentmond az egész kötet bá- gyadságának. Hivatkozom az Elvénült hatalom pontos képeire, a Te című vers meggyőző életörömére és a Megröntgenez a föld konok hitére. Magyar Józsefnek túl kell lépnie a Memóriáié apátiáján. Nem feltétlenül politikai-köz- érzeti értelemben, hiszen lehet másként is. A természet, a szerelem, de még a moralitás is olyan egyéb életörömös tartalmakat hordoz, aminek észre nem vételével szegényebb lenne a mai magyar líra. Tanácsot tudok adni, ám kalácsot nem. Talán nem lenne hiábavaló, ha jobban törődne a kisebbik haza poétája köznapi sorsával. Ha engedné fölröppenni is, mert így sebesült albatrosz a Valóság nevű hajó fedélzetén. Mondom ezt azért, mert Magyar József tehetségében régen nem kételkedek. Mondom azért, mert még keserű versei is megérintettek. Mondom azért, mert a Memoriale-t is jó szívvel ajánlhatom minden értő verskedvelőnek. (Nyíregyháza, 1993.)