Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
1993. április 30., péntek Kelet-Magyarország 9 Az édesanya: családi kapocs Pajtása, játszótársa, cinkosa a jóban a gyerekeknek — vallja a pedagógus Györke László Nyíregyháza (KM) — Annyit hallhatunk, olvashatunk felbomlott családokról, szétszórt gyerekekről, kibicsaklott életekről. A háttérben mindig ott a család. S a családnak is kétségkívül központi alakja: az anya. Ahogy riportalanyom, Tóth Istvánné, a nyíregyházi 5. sz. általános iskola pedagógusa mondta: a családi kapocs. Valószínűleg, ha száz családanyát találomra megkérdezünk, abszolút többségük az életszínvonal-romlással járó gondokkal kezdte volna a beszélgetést. — Meggyőződésem, és ezt a családban gyakoroljuk is, hogy e kis közösségen belül egymás kölcsönös megértése az első. Az anyagi gondok — hol nincsenek? — háttérbe szorulhatnak, ha harmonikus életre törekszünk. Édesanyám volt ilyen családösszetartó kapocs, s ezt láttam otthon, Ján- don, tehát ezt követem én is. Persze, mindennapi kenyérgondok nálunk is jelen vannak, mint minden átlagos magyar családban. De meggyőződésem, hogy azon úrrá lehet lenni, ha megértés, egymás iránti tisztelet tapasztalható a családon belül. Ha valakinek valamire szüksége van, akkor azt megbeszéljük. Mindig a realitásból indulunk ki, hamis, nagyra vágyó álmaink nincsenek. □ Mint pedagógus, mit tart az anya szerepéről? — Magam is anya vagyok, Tóth Istvánné... hiszen gimnazista lányom, általános iskolás fiam van. Az iskolában, ahol történelmet és németet tanítok, és osztályfőnök is vagyok, igen gyakran találkozom olyan gyerekekkel, akik mélyen szellemi képességeik alatt produkálnak. Szétszórtak, figyelmetlenek, nincs példaképük, céljuk. A háttérben, egyértelmű, hogy a rendezetlen családi viszonyok vannak. Aligha lehetne tagadni, hogy a harmonikus családi élet első számú felelőse az anya. Tudjuk, hiszen napi gond, hogy sokszor az apa felelőtlen magatartása is oka lehet a család felbomlásának, de hiszem: az anya erélye vagy erélyte- lensége itt is döntő. Nem mindig voltak meg a külső körülményei a Tóth család harmonikus életének. Évekig laktak egy piciny debreceni albérletben, ahol a napi gondok éltesebben jelentkeztek. Az anyában volt tartás és kitartás, hogy a nehézségeken túltegye magát, és ezzel átsegítette a családot is a kritikus szakaszon. □ Milyen az ideális anya? — faggatom tovább Tóth Ist- vánnét. — Szerintem az anya az, aki a szeretetet, a melegséget jelenti a családban. Hogy milyen az ideális anya? — ezt nem tudom. Édesanyám példája lebeg mindig előttem, aki a család békéjét, egységét tartotta első számú feladatának. Ugyanakkor sose volt zsarnok, sose kényszerítette senkire rá az akaratát. Inkább meggyőzte, hogy igenis annak a bizonyos dolognak úgy kell lenni, mert úgy logikus, mert úgy szolgálja a család érdekeit. Szerintem az anya pajtása, játszótársa, hogy úgy mondjam cinkostársa is a gyereknek — a jóban. Ezt az elvet nemcsak saját gyermekeim nevelésében követem, hanem az iskolában is. Érdekes, hogy tanítványaim hogyan „értékelnek”. Egyik például túl szigorúnak tart, míg a másik túl engedékenynek, elnézőnek. Az igazság valószínűleg valahol középen van. □ Kudarc érte-e pályája során? — Mint anya, úgy érzem, nem, mert bár szinte sose emelem a hangom, sose mondtam egyiknek sem, hogy hagyj békén, mégis mindkét gyermekem szófogadó. Pontosabban: partner. Az iskolában akadt egy nyolcadikos legény, akinél kudarcot vallottam módszeremmel. A végén, mikor már a türelmem elfogyott, olyat mondtam neki, amit sose szoktam: hogy fölpofozom. Erre nevetve válaszolta: azt hiszem, fél az én pofonomtól, amikor őt otthon vizes kötéllel verik... Megdöbbentem, s be kellett látnom: itt már minden ésszerű érvből kifogytam. Szerencsére, nem ez az általános... □ Mégis, mit tart a legfontosabbnak? — Nézze, lehet, hogy ezt el sem kellene mondanom, de elmondom: nálunk úgy kezdődik és fejeződik be a nap, hogy megpuszilom a gyerekeket... Renoir: Anyaság Ratkó József Tavasz Feszengenék a suhanc akácok, helyüket örömest odahagynák. Kis, nedves újszülött levélkék félve a fényt tapogatják. Röpülni akar a bokor, próbálgatja szárnyát a szélben. De gyönge még. Hát elkapirgál, s megül a melegedő fészken. Gyalogol az út kőcsizmában, jegenyefa a vándorbotja. Hóna alatt gubancos árok, gizgazból szőtt üres tarisznya. A táj szegény még; tücsök tüsszög, cincog a villanó egérke. Ezt a telet is átvészeltük. Hámlik az ég. Nap süt. Megérte. Valóságunk közelképben Az ígérgetések földjén Ésik Sándor Vajon eljut-e mindenki az ígéret földjére? Mózes, népével együtt sikeresen szabadult meg az egyiptomi rabságból, így aztán az akkor élő zsidók közül senkinek sem lehetett panasza rá, hacsak valamilyen okból ott nem maradt a fáraók országában. Nem tudom, hogy azóta létezett-e a valaha, valahol olyan uralkodó, újabban párt, vagy program, aki, amely úgy ígért, hogy annak teljesülése egyaránt jó volt mindenkinek. Ha egyáltalán teljesült. A munkásosztály a paradicsomba megy — hirdette a kommunista ideológia, ha nem is ezekkel a szavakkal. Az osztálynélküli társadalom ígérete mindenesetre annak tűnt. A mondat gúnyolódó hangsúlyt kapott az olasz film címeként. Ennek ellenére sikeresen ment filmszínházainkban a régi rendszerben. Annyiban volt mózesi a gond nélküli társadalmi rend kilátásba helyezése, hogy kivétel nélkül oda vezette volna minden tagját az uralkodó osztály. A dolgok jelenlegi állása szerint utópiának tűnnek az akkori ígéretek, és nem nagyon van kilátás ezzel a programmal a közeljövőben jelentős politikai pozícióra szert tenni. Az új rendszer új ígéretei tagadhatatlanul közelebbiek, reálisabbak, és kézzelfoghatóbbak. Magára valamit is adó és súllyal bíró párt, irányzat, nem követi el azt a baklövést, hogy a programjában túlságosan messze helyezze időben az áldásos tevékenysége folytán bekövetkező pozitív változásokat. Ennek legalább két oka van. Egyrészt kényelmetlenül közeli a következő választás, másrészt itt a konkurencia más pártok és irányzatok képében, akit nem lehet akárhogy elcsendesíteni. A programok és bennük az ígéretek tehát a földre szálltak. Az első szabad választást követően talpon maradt, és képviselőit a parlamentbe bejuttatott pártok külön-külön az általuk képviselt társadalmi csoportok érdekeinek megfelelő és ideológiai elemeket csak a szükséges mértékben tartalmazó programokat alkottak. Több-kevesebb sikerrel próbálják megvalósítani, és megvédeni a többiek kritikájától, támadásaitól. Ennek jegyében aztán felerősödő, elhalkuló vitákkal kisebb-nagyobb botrányokkal zajlik a parlamenti ciklus immáron három esztendeje. Az Országház falain kívül pedig, ugyancsak hol csendesen, hol zajosan ballagdál a rendszerváltás, a társadalmi átalakulás. A politikai színtér négy esztendőre berendezkedett pártjainak már közvetlenül a választás után fel lehetett volna tenni a kérdést: ha majd jobbra fordul minden, akkor minden állampolgárnak egyformán jobbra fordul? Politikus elmékben nyilván megfordult a gondolat, dehát nem tízmillió politológus országa vagyunk. A polgárok között érdemes lett volna elvégezni egy közvélemény-kutatást. Ki az aki úgy érzi, hogy íaz új leosztásban nem néki jutnak a legjobb, de legalábbis jó lapok? Túlnyomó részük minden bizonnyal azt gondolta, hogy a nyertesek között lesz. Megkockáztatom: aki szavazott, mindenképpen. Hiszen annak a pártnak a legszimpatikusabb ígéretei lebegtek a szemei előtt, amelyre akkor voksát adta. Ezek pedig lett légyen szó bármelyik pártról, kivétel nélkül biztató jövőt vetítettek szimpatizánsaik elé. Nem is lehet ez másként. Képzeljünk csak el egy programot, amely tartalmazza a következő szakaszt: ha vég- hezvisszük mindazt, amit terveztünk, akkor a társadalom ötven-hatvan százaléka jobban fog élni, a többiek nem. Sőt lesz vagy tíz százalék, amely éppen ellenkezőleg. Pedig egy jól megalapozott program elkészítői kellő mélységű elemzésekkel még azt is megtudhatják, mely társadalmi rétegek lesznek azok, amelyeknek egyáltalán nem volna szabad a szóban forgó programmal ígérni. így aztán Átlag János ózdi hengerész már ki- lencvenben megtudhatta volna, hogy egyik jelenlegi parlamenti pártra sem érdemes szavazni. Az unokatestvére, Átlag Zoltán nyírségi földműves pedig úgyszintén..., hogy csak kettőt mutassunk meg a neuralgikus pontok közül. Az ő pártjuk vagy nem létezik, vagy nincs a parlamentben. A két említett polgártársnak százezerszámra vannak ma már sorstársaik. Jókora túlzással két csoportra lehet ma osztani társadalmunkat. Azokra, akik nyertek, és azokra, akik nem. Utóbbiak hanyatló, vagy stagnáló egzisztenciával veszik észre magukat, előbbiek pedig vagy megpróbálják titkolni, vagy nem gyarapodásuk szembeötlő jegyeit. A csalódottak népes táborának volna gyógyír a mostanában kilátásba helyezett gyorsított privatizáció. A kormány- koalíció részéről természetesen hiba volna elismerni, hogy híveket akar szerezni magának a közelgő választásokra való tekintettel. Ez a lépés mindazonáltal további csapdákat is rejt, ha választási fogásnak tekintjük. Amennyiben ismét tulajdonossá válik egy vékony réteg, a tulajdonhoz megint- csak nem jutók még ingerültebbé lesznek. Márpedig a kistulajdonosi rétegnek is megvan a saját mikrorétegződése. és ezen belül a módosabbak válnak még módosabbá. Ahol pedig a munkahelyi közösségek válnak tulajdonossá, ott is előbb- utóbb megindul a vagyon koncentrálódása, ezáltal visszaáll- nak az eredeti szimpátia és antipátiaviszonyok a politikai irányzatokkal kapcsolatban. Semmiképpen nem szabad tehát figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egy adott ország gazdasági és társadalmi viszonyaiban, szinte a lehetetlennel határos rövid idő alatt sorsfordító változásokat véghezvinni. Századunk történelme határainkon belül és túl mellbevágóbbnál mellbevágóbb példákkal illusztrálja ezt az állítást, ám az ember hiszékeny természet. Hagyja magán eluralkodni vágyait, és hajlamos bedőlni a szólamoknak. Különösen akkor, ha komoly pártok is engednek a csábításnak és e vágyak megvalósítását kilátásba helyezik, program szintjére emelik. Programok, ó programok... ígéretek, ó ígéretek... Már elkészítésük módszertana is annyira árulkodó, hogy csak a vak nem látja: mézezik a madzagot. Vessünk csak egy pillantást a nemrég lezajlott amerikai elnökválasztásra. Mivel régebben öntözik a demokrácia gyepét, otthonosabban mozognak rajta. A társadalmi rétegződéseket legalább úgy feltérképezték, mint műholdjaikról a föld felszínét. A kampányban tehát mindenkinek meg kellett mutatni a szebbik oldalt. Jelentős réteg például a homoszexuálisoké. Clinton tehát közéjük is tüntetőén elment, és ígért... Miért citálom éppen ezt? Mert ismert, hogy első csalódásukat éppen ők szenvedték el, hiszen az elnök ígérete már a választások utáni napokban elszállt. A hadseregben nem tudta bevezetni a kilátásba helyezett homokosemancipációt. Hja, kérem, a tradíciók ellen nem lehet politizálni. ígérni még csak-csak. Végezetül szeretném megnyugtatni mindazokat, akik célozva érzik magukat, és úgy találják, rájuk gondoltam. Konkrétan senki nem jelent meg lelki szemeim előtt, amikor soraimat rovom. Azt gondolom ugyanis, hogy semmilyen szervezet, és semmilyen személy nem tud megszabadulni attól a régi beidegződéstől, hogy attól szegényebb ember nincs, aki már ígérni sem tud. Az ígéret földje helyett azért érkezünk meg mindig és mindenkor az ígérgetésekére, mert valahol a lelkünk mélyén még igényeljük is, hogy ígérjenek nekünk. Más kérdés, hogy vajon honnantól számít ízléstelenségnek visz- szaélni ezzel a vággyal. Aztán pedig helyzete is válogatja, mit kell ígérni, és teljesíteni. De Gaulle azt mondta, hogy ami elkerülhetetlen, annak az élére kell állni. Hozzátehetjük, az elkerülhetetlent kell beígérni, azt nem nehéz teljesíteni. A választó és szavazó ember bölcsessége pedig abban van: felismeri e, hogy most erről van é szó, vagy másról. MAJÁLIS ...és gyermekei Amatőr felvételek
