Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
12 ni Xeíet-aÍMuarország hétvégi mdíéicCete 1993 ápritis 3. Virágvasárnap Dr. Csonkaréti Károly Budapest (MTI) — „...A tanítványok elmentek — olvassuk a pálmaszentelés evangélumában, amelyet Máté evangélista vetett papírra —, s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták a szamarat, s csikaját, ráterítették ruhájukat, ő pedig felült rá. A nép közül sokan eléje terítették ruhájukat az útra, mások ágakat tördeltek a fákról, és az útra szórták. Az előtte járó és az utána tóduló tömeg így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban! Amikor beért Jeruzsálembe, az egész város izgalomba jött. Ki ez? — kérdezgették. Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből — felelte a nép.” Jézus jeruzsálemi dicsőséges bevonulásának napját hívjuk virágvasámapnak, mert a nép üdvrivalgás közepette virágokkal hintette tele előtte az utat. Vannak nemzetek, ahol pálmavasámap- nak nevezik ezt a napot, amely az ünnepélyes bevonuláson kívül Jézus szenvedésének, tehát a nagyhétnek , a kezdetét is jelzi. Igazán nagy fénnyel csak a keresztényüldözések megszűnése után a IV. századtól lehetett megünnepelni. Először az Olajfák-hegyén gyűltek össze a Jeruzsálemben lakó keresztények, és felolvasták a szentírás fent idézett részét, majd pálmaágakkal, olajágakkal kezükben bevonultak ők is püspökükkel és papjaikkal a városba. A VÜI. századtól nevezik e napot Dominica (in ramis) Palmarum-nak. Ettől az időtől vált szokássá a pálmaágak megszentelése, a „száraz mise” (missa sicca). Ez olyan szertartás, amely liturgikusán úgy van felépítve, mint a szentmise rítusa: de a kenyér és a bor helyett a pálmaágakat ajánlja fel a pap. Ezt követik a pálmaágszen- telési imák, az ágak meghin- tése szenteltvízzel, és meg- füstölése tömjénfüsttel. Nálunk, valamint azokban az országokban, ahol nincs pálmafa, az olaj- és pálmaágakat a barkák helyettesítik. „Hozsánna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jő!” — zúg az ének, miután a hívek a megszentelt pálmavagy barkaágakkal kivonultak a templom elé, amelynek ajtaját azonban visszavonulásukkor zárva találják. Belülről ünnepélyes ének hangzik: „Dicséret, tisztelet és öröm legyen neked, Krisztus Király...”, amelyet a kí- vüllevők többször megismételnek. A keresztvivő ezután háromszor ráüt a kereszt nyelével az ajtóra, amely kitárul, s a künnrekedtek ünnepélyesen bevonulnak. A pálmaszentelő körmenet a VII. századtól válik általánossá, bár már a IV. századtól ismerünk ilyen szertartást. A középkorban gyakran az evangéliumoskönyvet vitték, mint Krisztus szimbólumát. Később Jézus szamáron ülő alakját vitték magukkal, felidézve vele a jeruzsálemi bevonulás eufóriáját. Ezt követi a tulajdonképpeni szentmise, amelynek keretében felolvassák vagy eléneklik Krisztus szenvedésének a történetét, a passiót, Szent Máté Evangéluma szerint. Nyelvőri ajánlás Helytelen a „médiák” használata Keresztessy Attila Nyíregyháza — Kisebbfajta „médiaháború” folyik nyelvi berkekben is — csekély számú résztvevővel. A fontos fogalomra ugyanis igyekszünk használható és ragozható magyar kifejezést találni. Erről írt a Kelet-Ma- gyarország március 6-i számában Minya Károly nyelvőrtársam. Vele azon négyek közé tartozom, akik az Anyanyelvápolók Szövetségének alakuló ülésén mint meghívottak részt vettünk, s az „al- kotmányozó” gyűlésen megszavaztuk az alapszabályzatot. Nos, a küzdelem során újabb eredmények születtek, erről hadd számoljak be mint illetékes. A „hírközlő szerv(ek)” magyarítás valóban hosszú kifejezés, nem is terjedhetett el. A székében használt latin szó azonban tarthatatlan, nem azért, mert latin (a templom, ceruza szavunk is latin, sok száz más jövevényszóval együtt). Inkább görög-latin szavakat használjunk modem fogalmakra, mint élő nyelvieket, de jelen esetben nyomós ok van a medium kerülésére (a latinban rövid e ejtendő!). A szó közvetítőt, közeget jelent, így a sajtó, rádió, televízió rövid megnevezésére alkalmas volna, csakhogy hallatán elsősorban a hipnotizált személy „ugrik be.” Magyar többese (médiák) még hagyján volna, de a latin plurális (media) már alkalmatlan, tovább ragozni nem volna szabad, mégis „mé- diák”-at emlegetnek. Olyan nyelvi hibázás ez, mint az Alpes, eleve többes alakú (Alp és francia többesrag) földrajzi nevet Alpeseknek mondani (helyesen: Alpok). Emez alkalmatlanságok miatt javasoltam Grétsy László tanár úrnak a magyarítási pályázatot, melyet ő meg is hirdetett a televízióban. Néhány hónap múltán elbírálták javaslatainkat, és elfogadták a hírközeg és a hírszerv szavakat, melyek rövidek és ragozhatok. Az utóbbit jobbnak érzem (az előbbivel szemben, melyet én küldtem be), és szeretnék (az Álljunk meg egy szóra... tévéműsorral egyetemben), ha elterjedne az egyik vagy mindkét rövid, magyar szó. Rövidesen tanácsolom me- gyénkbeli képviselő barátomnak, hogy említse meg a Parlamentben a magyarítás ezen termékeit, hátha elfogadnák a honatyák, és a temérdek „médiák” hibás forma emlegetése helyett ezeket alkalmaznák. Nyerne ezzel anyanyelvűnk, egyszersmind a sznobság leküzdését is szolgálná a lépés. (Grétsy tanár úr a pályázat óta nyilvánosan a hírközeg kifejezését használja már.) A Kínai Állami Népi Opera vendégjátéka egyik különleges eseménye volt a Debreceni Tavaszi Fesztiválnak. A több ezer kilométernyi messzeségből érkezett színészek művészetük hasonlóan távoli stílusát hozták magukkal. A hagyományos kínai opera nem azonos az általunk ismert opera fogalmával, több mint kétezer éves színházi és tánc- művészeti hagyományok folytatója. Ennek a legjellegzetesebb képviselője a Pekingi Opera, amelynek négy darabjából láthatott részleteket a debreceni közönség. A Pekingi Opera egy önmagában teljes színpadi rendszer, melyben keveredik az ének, a párbeszéd, a pantomim, az akrobatika és a harcművészet technikája. Kevés díszletet és kelléket használnak, ezeket mozdulatokkal jelenítik meg. Az előadás mégis színpompás, hiszen a színészek gazdagon díszített jelmezekben, festett arccal lépnek a közönség elé. A ruhák színe és formája, az arcfestés színe és jellege jelzik a színész szerepkörét. A darabok felépítésében, a mozdulatok hangsúlyozásában nagy szerepet kapnak a dobok, gongok és más ütőhangszerek. Szekeres Tibor felvételei Ferenczes István Azután élni U tánam jöttek... Ezzel a légszomjas, halkan elrebegett, semmibe lejtő tőmondattal állt elénk az alkonyodó erdő szélén édesapám azon a nyárutói napon, mely legelső eltévelyedésemnek, máig lázálmosító elbo- londulásomnak is a napja volt. Nyári tüzelőt gyűjteni indult el kora hajnalban anyai nagyapám és édesanyám, s vízhordónak, tehénpásztomak vittek engem is, az alig ötéves gyermeket, aki életében először szembesült a hatalmas, félelmetes, gyönyörű erdővel. Szerelmetes álmaimban időnként ma is látni vélem a sóhajtozó, tündérmesés, menyasszony árvaságú nyírfaerdőt, amely a hajnali derengésben olyan sejtelmesen világított, mint a halottaknapi temető, s amelyen úgy imbolygóit át velünk a két kicsi piros tehénke, akár egy Kormos István versen a delfinek. A Nyíres után hancúrozó mackóiskolának tűnt mogyoróbokraival a verőfényes Mogyorós-oldal, serketáncos vasárnap délutánnak, a kökény- bokros, kecskerágós, egres, cserjés Fábiánvölgy kitárulkozása a Várdomb előtt, de nem hallgattak el jöttünkre a fekete fenyőkkel népesített Lucsos torokszorító, farkasámyékú rémmeséi sem, kik által teljessé, hatalmassá lett életem első Nagy Utazása, ki későbbi sorsaim szülőföldjévé tette Robinson szigetét és Afrikát. Anyám és nagyapám gallyat gyűjtött, esti tűzhöz könnyű rozsét, rakták a szekérre, én pedig őriztem a két tehént, amíg az egyik, az otthon hagyott kis borjáért nyugtalankodó Virág nem függetlenítette magát: felcsapott farokkal bebogározott az erdőbe. Kányádi Sándor riadalmasán gyönyörű verse, a Fá- tól-fáig történt meg ott velem, lettem az égtájtalan, úttalan, hatalmas bükkfaerdőben a poéma előtt vándorló, elveszett lélekké, a vers teremtéselőtti káoszának egyik lehetséges víziója: „sírni kéne, énekelni /éjnek lenni /nem is lenni / csak ne kéne beljebb menni... /csak ne kéne lovait kereső /kisgyereknek lenni...” Nem volt út, és nem volt égtáj, nem voltak virágok, pillangók, madarak, csak huhogó kísértetek, ördögök, krampuszok, ökörszemű békák, kígyók, nem voltak napsugárban fürdő lombok, ezüstfenyőágak, csak csattogó, fényesen izzó farkasfogak, boszorka ormányok, villogó vadkanagyarak... És bénító, paraliktikus, kígyószem tükörébe fagyott félelem, ki úgy állított a hangtalan zokogás kivégző osztaga elé, hogy számba tömte az egyetlen szót is, mely megmenthetett volna; befele vérzett, s alvadt vérrögökké némult az Édesanyámat kiáltó jaj... Az édesanya viszont hangosan sírt, rettegve kereste fél délutánon át az elveszett gyermeket, aki egy odvas bükkfa tövén várta a halált, s akit szűzmáriás örömében jól elfenekelt, mikor megtalált. — Hálistennek, hogy megvan a gyermek — fogadott az útrakész szekér előtt nagytata, aki a riadalomtól még szó- fukarabb lett, s aki ezután csupán csak egyszer szólalt meg azon a napon, ott az erdőszélen, ahol az utánajövők elől menekülő édesapám tőlünk elköszönt: — A gyermek megkerült, az apa elveszett... Az apa elveszett, öt hosszú esztendőre a gyermek árva lett, mert a sátánfattyak, a vörös postakocsi, a vászonfedelű, mozgó siralomház érte jött. Érte jött, mert előtte való este a korcsmában, enyhén spiccesen politizált... Azaz: szidta a népi demokráciát, köpött a béketáborra, gyalázta a népek atyját, a kommunista párttagsága által kereskedővé avanzsált analfabéta kocsmáros feljelentése szerint a népi Románia államrendjének megdöntésére bújtogatott. Pedig csak annyit mondott, hogy le kellene venni az öreg Jóska képét a falról, mert légy szaros, s különt jn sem kocsmatöltelék, hogy egész nap itt lebzseljen. És az a hír járja, hogy meghalott, csak a láncoskutya imperialisták megtévesztéséért tartják titokban. íme, a történelem, a fin- torgó, a groteszk megismétli önmagát, dialektikusán fogalmazva, azonos helyzetek, azonos cselekedeteket, történeteket szülnek: a derék katona ama kocsmabéli esete reinkarnálódott ötven évekkel errébb, amelyben ugyancsak egy hirhedt Jóskának a portréja a főszereplő. Bár hajói utá-
