Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-29 / 99. szám

12 "Keieí-Magyarország KU LTÚ RA 1993. április 29., csütörtök A színház Nagy Zsuzsanna Nyíregyháza — Az em­beriség lélektani egységét egy bantu közmondásból érthetjük meg igazán: Egy törzsből valók vagyunk mindannyian, a halottak tör­zséből. Kezdetben az ember nem is társának szánja alko­tását, mert tőle nem fél, ha­nem a szellemeknek. A megjelenítés megvalósulás, aki eljátssza a halált, az el is hárítja. A színjáték áthárítás, helyettesítés, a természettől, az istenektől való félelem ki­fejezése. A modem ember már nem retteg az» istenektől, azt vi­szont ösztönösen tudja, ha az istenek meghalnak, meg­hal a művészet is. Ezért nem űzte el isteneit, csak bezárta őket. A kőfalak között meg­próbáljuk újra és újra életre hívni a bennünk létező ősi lényt. A színház, ha jól műkö­dik, térbeli költészet, mely megőrzi a természetfölöt­titől való titokzatos, ősi fé­lelmet, mégpedig elsősorban az érzékekre hatva. Ez a köl­tészete. A térbeli hatás alap­ja a jelmez és színész met­széspontja, mely a föld min­misztikája den pontjára érvényesen mutatja be ezt a félelmet. Gondoljunk a tűz körül tán­coló, kifestett primitív népek szertartásaira, ahol a valós lény mellett ott mozog an­nak felnagyított árnya is, mely az eget, a földet össze­köti. A jelmezben a színész nem is önmaga, hanem ön­nön hasonmása. A távol-keleti színház adja vissza leginkább ezt a fel­sőbbrendű szellemek által diktált rítust. Itt a dramatur­giai séma is ezt követi: Az úton levő találkozik és be­szélget valakivel, akiről ki­derül, hogy nem is élő, ha­nem álomalak. E találkozás emlékére borzalmat keltő táncdrámát táncolnak. Jellegzetesek az ámyfigu- rák, bábuk, maszkok, me­lyek játéka nem konfliktusra épül, hanem az örökérvé­nyűbe való belenyugvást szimbolizálja, ezáltal létre­jön a tökéletes egyensúly, a teljesség érzete, az úgyneve­zett szanta, mely szemben áll az európai kathar- zwsal, melynek lényege ép­pen ellentétes, azaz az egyéni, emberi kegyet­lenségekre fordítja a figyel­met az általános emberi he­lyett. A tánc világnapja Tímár Sándor Budapest — Hajlamos az ember elfeledni azt, hogy a tánc velünk él, mint a nappa­lok és éjszakák, mint a leve­gő, amit belélegzünk, vagy mint a táplálék, amit az éle­tünk fenntartására nap mint nap magunkhoz veszünk. Arra is hajlamosak va­gyunk, hogy a táncot csupán társas szórakozásnak, kelle­mes időtöltésnek takintsük. Pedig a tánc ennél sokkal több: az emberi kultúra fon­tos része. Ősidők kezdete óta az ember segítője akkor is, ha vallási szerepe volt, akkor is, ha az ember mági­kus erejében bízva akart a természet erői fölé kereked­ni, akkor is, ha csupán egy- egy kisebb közösségnek adott összefogó erőt. A civilizált világ racioná­lis embere ma kétféle módon él a tánccal. Egyrészt szóra­kozik vele, szavak nélkül „beszél” a másik emberrel vagy a nem táncoló szemlé­lővel, másrészt színházi mű­fajként műveli, a tánc segít­ségével a legbensőségesebb emberi érzelmeket, gondola­tokat közvetítve a nézőkö­zönség felé. A tánc nyelve rendkívül gazdag népek és korok sze­rint, s a színpadi értelmezése és színpadi irányzatai szerint is nagy gazdagsággal bír. A tánc léte fontos éltető erő a sok gonddal-bajjal küszködő világunkban, erőt ad a jövő­ért vívandó kemény har­cainkban. A tánc világnapján gon­dolnunk kell a tánc „pap­jaira” és „papnőire”, a tán­cosokra, akik teljes szellemi és fizikai képességüket latba vetve kicsiny gyermekko­ruktól kezdve, nap mint nap szolgálják a hivatásukat, sokszor nagyon szerény elis­merés mellett. Nagyon reméljük, hogy a tánc ünnepe is hozzájárul a tánc értékeinek teljes felis­meréséhez, azok méltó meg­becsüléséhez. Hiszem azt, hogy a jövő évezred küszö­bén átlépő emberi civilizá­ció nem mond le olyan fon­tos segítőjéről és támogató­járól, mint a tánckultúra. Pregitzer Fruzsina a La Mancha lovagjában Harasztósi Pál FavémE Az oldalt összeállította: Nagy István Attila A felfedezés gyönyörűsége Beszélgetés Simor Ottóval, aki hosszú nyíregyházi évek után megválik a színháztól Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — A színészház egyik zegzugos lakásában, a nagyszobában a falon színházi plakátok. Katonás rendben. Csak la­pozni kell, és rögtön megtud­ja a látogató, hogy Simor Ot­tó mikor, melyik darabban játszott. Tíz esztendő köti a Móricz Zsigmond Színházhoz, sok­sok sikeres főszerep, a közön­ség szeretete. Most mégis el­megy Debrecenbe, ahol a Cso­konai Színházban ötéves szer­ződés várja. Az asztalon az el­ső szerep szövegkönyve, Si­mor Ottó az olvasópróbára ké­szül. □ Elterjedt a hír, hogy azért hagyod itt a színházat, mert Verebes Istvánnal nem jönnél ki. — Nem Verebes István mi­att megyek el. Az utóbbi évek­ben furcsa értékrend alakult ki a színházban. Mesterségesen gerjesztett nemzedéki ellentét jött létre, s ez nagyon elhara­pódzott. Ez mindenképpen a színházvezetés hibája. Nem­csak a helyi rendezők, hanem a vendégek terveiben sem sze­repeltek az idősebb színészek. Schlanger elfelejtett az idő­sebb generációban gondolkod­ni, így azok tagjai nem válhat­tak főszereplőkké. Bennünket, a színház ,-,tartó pilléreit” kö­rítésnek akartak használni. Mensáros László sem azért ment el, mert nem érezte jól magát Nyíregyházán, hanem, mert nem akarta a „piaci” érté­két leszállítani. Nem lehet a színházról úgy gondolkodni, hogy a korszerű színház ürügyén „a színházat elviszi a tűzvész, a színészeket meg a járvány”, s majd ezután felépül a modem színház. Minden mai előítéletet sú­lyosabbnak tartok, mint a há­ború alattit. Én nem vagyok semmilyennek a rabja, ez eléggé köztudott. Nem azért szeretek valakit, mert magyar, hanem mert tisztességes. Ha zsidó, ha magyar. A rendszerváltás után olyan szellemek is kiszabadultak a palackból, amelyeket nagyon nehéz — ha egyáltalán lehet­séges — demokratikus eszkö­zökkel visszaszorítani. Mivel a szellem láthatatlan, örök rej­tély marad, hogy milyen mér­tékben van jelen a magyar tár­sadalomban. Ilyen az antisze­mitizmus is. □ Szeretsz politizálni? — Nem. Gyűlölve szeretem a politikát. Szeretek vele fog­lalkozni, de gyűlölöm, mert rákényszerít a napi élet arra, hogy a politikával törődjek. Szeretem, ha az embereknek az a tapasztalatuk, hogy tájé­kozott vagyok ezekben a kérdésekben is. □ Ennyire fontos ez neked? — Nagyon érdekel, hogy milyen kép alakul ki rólam. Ez a bizalom egyik jele. Anélkül pedig nem lehet élni. A rosszindulatú megjegyzések­től úgysem tudja az ember tá­vol tartani magát. □ Verebes István nagyon szerette volna, ha maradsz. — Amikor megtudtam, hogy ő lesz az igazgató, hada­Simor Ottó Elek Emil felvétele koztam ellene, mert amit tud­tam róla, nem tette szimpati­kussá. Amit a kabaréban hal­lottam tőle, emlékeztetett a Friderikusz-mentahtásn. Azt pedig nem szerettem, mert fel­színes és harsány. Amikor az első hivatalos megbeszélésünk volt, a legna­gyobb meglepetésemre egy olyan színház körvonalait vá­zolta fel, ami mindig is közel állt hozzám. ígért „pénz, pari­pát, fegyvert”, ahogy mondani szokták, mégsem mondhattam igent. □ Miért? — Mert akkorra már aláír­tam a debreceni színházzal egy öt évre szóló szerződést, ami a mai bizonytalan világ­ban megbecsülésre érdemes. Verebes Istvánnal abban ma­radtunk, hogy a következő szezonban két darabban is ját­szom. □ Színházról beszéltél, amelyik közel áll hozzád. Mi­lyen ez a színház? — Az én életem arról szól, hogy a hagyományos színház­nak vagyok az elkötelezettje és a szolgálója. Az alternatív színház csak annyiban érde­kel, ha magában hordozza az igazi színház ismérveit. Eredetileg textilmémöknek készültem. A szövőgyárban, áltól dolgoztam, rengeteg gép volt. Azért tudtam megkülön­böztetni a szövőgépet a fonó­géptől, mert jobban hasonlított a szövőgéphez. □ Frappáns felelet, de nem jutottunk közelebb a válasz­hoz. — Nem szeretem a színház­ban a kitalációkat. A darabnak el kell jutnia a nézők leikéhez. Shakespeare és Moliere még sohasem csapott be senkit, de egy országot meg lehetne töl­A peleskei nótárius Elek Emil felvétele teni azokkal az emberekkel, akiket Shakespeare és Moliere ürügyén becsaptak. A múltban is boldogítottak kísérletezé­sekkel (frakkos Hamlet, non­figuratív arcú színészek, über­marionettek), de senki sem akarta őket szentesíteni, és a közönségnek nagy része volt abban, hogy ezek üdvözültek- e vagy sem, ma pedig állam­pénzen, erőszakosan forszí­rozzák őket. A színházművé­szet a tömegekhez szóló mű­vészet. Shakespeare-nek csak­nem minden darabja a közön­ség minden rétegéhez eljut. Az egyikhez ez a jelentés, a má­sikhoz meg amaz. Csak az ilyen színház képes arra, hogy a színész lobogó fáklyaként lépjen a színpadra. Ha ez nem így történik, nincs értelme színházat csinálni. □ Tartok tőle, hogy a mai színházat illetően rosszak a tapasztalataid. — Napjainkban ez a lobo- gás a legritkábban valósulhat meg, mert a fiatal rendezők, színházvezetők nem ismerik a hagyományos színházat, eh­hez sem színészük, sem tehet­ségük nincsen. Ki a tehetséges? A tehetség a földbe rejtett titkok egyike. Az alapanyag nem változik, csiszolható, mint a gyémánt. De tehetséget semmilyen főis­kolai képzés nem ad. Az el­múlt negyven év távol tartotta a színháztól a született tehet­ségeket. A mai kor színháza a maga számára alakítható em­bereket keres. Jaj a következő négy évtizednek. □ Nem arról van szó, hogy nem tudunk változni az idővel, nem tudjuk befogadni az új törekvéseket? — Nem tartom magam ult­rakonzervatívnak, de minden újításnak csak akkor van értel­me, ha gazdagítja az embert, ha beépül a világképébe. Valahol olvastam egy szel­lemes gondolatot. Az idő las­san telik azoknak, akik várnak, túl gyorsan azoknak, akik fél­nek. Túl hosszú az idő azok­nak, akik szenvednek, és túl rövid azoknak, akik boldogok. Azok számára pedig — s ezt már én teszem hozzá —, akik igazán játszanak — a gyere­kek és a színészek — talán nem is létezik. □ Sok-sok szerepet játszot­tál el eddig, hiszen hamarosan éppen öt\>en éve lesz, hogy át­lépted az Országos Színész­egyesület színészképző iskolá­jának a küszöbét. Mi voltál inkább: önmagad vagy a sze­rep? — Szerepe válogatta. Azt a szereplést tartom sikeresnek a magam számára, amikor fölül­ről látom önmagamat, és tu­dom a játékomat irányítani. Ha gondom volt egy-egy figu­rával, elképzeltem, hogy ott ülök a nézőtéren, s azon töp­rengek, elhiszem-e, amit a színpadon látok. Szerencsére, ritkán kerültem abba a hely­zetbe, hogy lassan alakult vol­na ki az elképzelésem az elját­szandó figuráról. □ Nosztalgiázzunk egy ki­csit! A nyíregyházi színháznál töltött egy évtized szerepei közül melyekre emlékszel szí­vesen? — Nagyon szerettem a Sok hűhó semmiértben Lasponyát. Azért, mert amikor a pálya elején arra gondoltam, milyen színész leszek, a tragikomikus figurákat éreztem a leginkább testemre szabottaknak. Laspo- nya bumfordiságában sok olyan elemet találtam, ami iz­gatta a fantáziámat. A peleskei nótáriust azért szerettem, mert ígéretes talál­kozás volt a fiatal Schlanger Andrással. Amikor később hozzáértem az idősebb figu­rákhoz, már nem kaptam ilyen feladatokat. De ez már az ele­jén említett változás következ­ménye. Szerettem az Úrhatnám pol­gárt, A windsori víg nőket és a Rokonokat is. □ Tízévi nyíregyházi tartóz­kodás után hogyan látod a színház jövőjét? — A várost ötven éve isme­rem. A színház jövőjét — a mostani ismereteim alapján — biztosítva látom. Nagy tragé­dia lenne, ha történne vele va­lami rossz. De féltem is. Keve­sen engedhetik meg maguk­nak, hogy a féltésüknek han­got adjanak, mert a vidéki színészek többsége földhözra­gadt ember, aki félti a kenye­rét. □ Mit hagysz itt, és mit vi­szel magaddal? — Idáig még minden szín­házat úgy hagytam el — s nem volt belőlük sok —, hogy ott maradt az életem egy része. Amikor utoljára végigjárom a színpadot, olyan, mintha pa­noptikumban lennék. Örökké fájdalmas marad, hogy a vidé­ki színész nem jut el a megis­merés olyan pontjára, mint a közepes tehetségű fővárosi színész, ha eljátszik a tévében két epizódszerepet. Olyan bol­dogító keserűség járja át az embert, amikor búcsúzni ké­szül.-Én még abban a naív hit­ben nőttem fel, hogy majd fel­fedeznek, mint valamikor Kiss Manyit, Csortos Gyulát, Pá- ger Antalt és másokat. Ma már nincs ilyen. A vidéki színész elvesztette a felfedeztetés gyö­nyörűségét. Ezzel együtt sem bántam meg semmit az élet­ben. Jelenet a Rokonokból Harasztósi Pál felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents