Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-29 / 99. szám
12 "Keieí-Magyarország KU LTÚ RA 1993. április 29., csütörtök A színház Nagy Zsuzsanna Nyíregyháza — Az emberiség lélektani egységét egy bantu közmondásból érthetjük meg igazán: Egy törzsből valók vagyunk mindannyian, a halottak törzséből. Kezdetben az ember nem is társának szánja alkotását, mert tőle nem fél, hanem a szellemeknek. A megjelenítés megvalósulás, aki eljátssza a halált, az el is hárítja. A színjáték áthárítás, helyettesítés, a természettől, az istenektől való félelem kifejezése. A modem ember már nem retteg az» istenektől, azt viszont ösztönösen tudja, ha az istenek meghalnak, meghal a művészet is. Ezért nem űzte el isteneit, csak bezárta őket. A kőfalak között megpróbáljuk újra és újra életre hívni a bennünk létező ősi lényt. A színház, ha jól működik, térbeli költészet, mely megőrzi a természetfölöttitől való titokzatos, ősi félelmet, mégpedig elsősorban az érzékekre hatva. Ez a költészete. A térbeli hatás alapja a jelmez és színész metszéspontja, mely a föld minmisztikája den pontjára érvényesen mutatja be ezt a félelmet. Gondoljunk a tűz körül táncoló, kifestett primitív népek szertartásaira, ahol a valós lény mellett ott mozog annak felnagyított árnya is, mely az eget, a földet összeköti. A jelmezben a színész nem is önmaga, hanem önnön hasonmása. A távol-keleti színház adja vissza leginkább ezt a felsőbbrendű szellemek által diktált rítust. Itt a dramaturgiai séma is ezt követi: Az úton levő találkozik és beszélget valakivel, akiről kiderül, hogy nem is élő, hanem álomalak. E találkozás emlékére borzalmat keltő táncdrámát táncolnak. Jellegzetesek az ámyfigu- rák, bábuk, maszkok, melyek játéka nem konfliktusra épül, hanem az örökérvényűbe való belenyugvást szimbolizálja, ezáltal létrejön a tökéletes egyensúly, a teljesség érzete, az úgynevezett szanta, mely szemben áll az európai kathar- zwsal, melynek lényege éppen ellentétes, azaz az egyéni, emberi kegyetlenségekre fordítja a figyelmet az általános emberi helyett. A tánc világnapja Tímár Sándor Budapest — Hajlamos az ember elfeledni azt, hogy a tánc velünk él, mint a nappalok és éjszakák, mint a levegő, amit belélegzünk, vagy mint a táplálék, amit az életünk fenntartására nap mint nap magunkhoz veszünk. Arra is hajlamosak vagyunk, hogy a táncot csupán társas szórakozásnak, kellemes időtöltésnek takintsük. Pedig a tánc ennél sokkal több: az emberi kultúra fontos része. Ősidők kezdete óta az ember segítője akkor is, ha vallási szerepe volt, akkor is, ha az ember mágikus erejében bízva akart a természet erői fölé kerekedni, akkor is, ha csupán egy- egy kisebb közösségnek adott összefogó erőt. A civilizált világ racionális embere ma kétféle módon él a tánccal. Egyrészt szórakozik vele, szavak nélkül „beszél” a másik emberrel vagy a nem táncoló szemlélővel, másrészt színházi műfajként műveli, a tánc segítségével a legbensőségesebb emberi érzelmeket, gondolatokat közvetítve a nézőközönség felé. A tánc nyelve rendkívül gazdag népek és korok szerint, s a színpadi értelmezése és színpadi irányzatai szerint is nagy gazdagsággal bír. A tánc léte fontos éltető erő a sok gonddal-bajjal küszködő világunkban, erőt ad a jövőért vívandó kemény harcainkban. A tánc világnapján gondolnunk kell a tánc „papjaira” és „papnőire”, a táncosokra, akik teljes szellemi és fizikai képességüket latba vetve kicsiny gyermekkoruktól kezdve, nap mint nap szolgálják a hivatásukat, sokszor nagyon szerény elismerés mellett. Nagyon reméljük, hogy a tánc ünnepe is hozzájárul a tánc értékeinek teljes felismeréséhez, azok méltó megbecsüléséhez. Hiszem azt, hogy a jövő évezred küszöbén átlépő emberi civilizáció nem mond le olyan fontos segítőjéről és támogatójáról, mint a tánckultúra. Pregitzer Fruzsina a La Mancha lovagjában Harasztósi Pál FavémE Az oldalt összeállította: Nagy István Attila A felfedezés gyönyörűsége Beszélgetés Simor Ottóval, aki hosszú nyíregyházi évek után megválik a színháztól Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — A színészház egyik zegzugos lakásában, a nagyszobában a falon színházi plakátok. Katonás rendben. Csak lapozni kell, és rögtön megtudja a látogató, hogy Simor Ottó mikor, melyik darabban játszott. Tíz esztendő köti a Móricz Zsigmond Színházhoz, soksok sikeres főszerep, a közönség szeretete. Most mégis elmegy Debrecenbe, ahol a Csokonai Színházban ötéves szerződés várja. Az asztalon az első szerep szövegkönyve, Simor Ottó az olvasópróbára készül. □ Elterjedt a hír, hogy azért hagyod itt a színházat, mert Verebes Istvánnal nem jönnél ki. — Nem Verebes István miatt megyek el. Az utóbbi években furcsa értékrend alakult ki a színházban. Mesterségesen gerjesztett nemzedéki ellentét jött létre, s ez nagyon elharapódzott. Ez mindenképpen a színházvezetés hibája. Nemcsak a helyi rendezők, hanem a vendégek terveiben sem szerepeltek az idősebb színészek. Schlanger elfelejtett az idősebb generációban gondolkodni, így azok tagjai nem válhattak főszereplőkké. Bennünket, a színház ,-,tartó pilléreit” körítésnek akartak használni. Mensáros László sem azért ment el, mert nem érezte jól magát Nyíregyházán, hanem, mert nem akarta a „piaci” értékét leszállítani. Nem lehet a színházról úgy gondolkodni, hogy a korszerű színház ürügyén „a színházat elviszi a tűzvész, a színészeket meg a járvány”, s majd ezután felépül a modem színház. Minden mai előítéletet súlyosabbnak tartok, mint a háború alattit. Én nem vagyok semmilyennek a rabja, ez eléggé köztudott. Nem azért szeretek valakit, mert magyar, hanem mert tisztességes. Ha zsidó, ha magyar. A rendszerváltás után olyan szellemek is kiszabadultak a palackból, amelyeket nagyon nehéz — ha egyáltalán lehetséges — demokratikus eszközökkel visszaszorítani. Mivel a szellem láthatatlan, örök rejtély marad, hogy milyen mértékben van jelen a magyar társadalomban. Ilyen az antiszemitizmus is. □ Szeretsz politizálni? — Nem. Gyűlölve szeretem a politikát. Szeretek vele foglalkozni, de gyűlölöm, mert rákényszerít a napi élet arra, hogy a politikával törődjek. Szeretem, ha az embereknek az a tapasztalatuk, hogy tájékozott vagyok ezekben a kérdésekben is. □ Ennyire fontos ez neked? — Nagyon érdekel, hogy milyen kép alakul ki rólam. Ez a bizalom egyik jele. Anélkül pedig nem lehet élni. A rosszindulatú megjegyzésektől úgysem tudja az ember távol tartani magát. □ Verebes István nagyon szerette volna, ha maradsz. — Amikor megtudtam, hogy ő lesz az igazgató, hadaSimor Ottó Elek Emil felvétele koztam ellene, mert amit tudtam róla, nem tette szimpatikussá. Amit a kabaréban hallottam tőle, emlékeztetett a Friderikusz-mentahtásn. Azt pedig nem szerettem, mert felszínes és harsány. Amikor az első hivatalos megbeszélésünk volt, a legnagyobb meglepetésemre egy olyan színház körvonalait vázolta fel, ami mindig is közel állt hozzám. ígért „pénz, paripát, fegyvert”, ahogy mondani szokták, mégsem mondhattam igent. □ Miért? — Mert akkorra már aláírtam a debreceni színházzal egy öt évre szóló szerződést, ami a mai bizonytalan világban megbecsülésre érdemes. Verebes Istvánnal abban maradtunk, hogy a következő szezonban két darabban is játszom. □ Színházról beszéltél, amelyik közel áll hozzád. Milyen ez a színház? — Az én életem arról szól, hogy a hagyományos színháznak vagyok az elkötelezettje és a szolgálója. Az alternatív színház csak annyiban érdekel, ha magában hordozza az igazi színház ismérveit. Eredetileg textilmémöknek készültem. A szövőgyárban, áltól dolgoztam, rengeteg gép volt. Azért tudtam megkülönböztetni a szövőgépet a fonógéptől, mert jobban hasonlított a szövőgéphez. □ Frappáns felelet, de nem jutottunk közelebb a válaszhoz. — Nem szeretem a színházban a kitalációkat. A darabnak el kell jutnia a nézők leikéhez. Shakespeare és Moliere még sohasem csapott be senkit, de egy országot meg lehetne tölA peleskei nótárius Elek Emil felvétele teni azokkal az emberekkel, akiket Shakespeare és Moliere ürügyén becsaptak. A múltban is boldogítottak kísérletezésekkel (frakkos Hamlet, nonfiguratív arcú színészek, übermarionettek), de senki sem akarta őket szentesíteni, és a közönségnek nagy része volt abban, hogy ezek üdvözültek- e vagy sem, ma pedig állampénzen, erőszakosan forszírozzák őket. A színházművészet a tömegekhez szóló művészet. Shakespeare-nek csaknem minden darabja a közönség minden rétegéhez eljut. Az egyikhez ez a jelentés, a másikhoz meg amaz. Csak az ilyen színház képes arra, hogy a színész lobogó fáklyaként lépjen a színpadra. Ha ez nem így történik, nincs értelme színházat csinálni. □ Tartok tőle, hogy a mai színházat illetően rosszak a tapasztalataid. — Napjainkban ez a lobo- gás a legritkábban valósulhat meg, mert a fiatal rendezők, színházvezetők nem ismerik a hagyományos színházat, ehhez sem színészük, sem tehetségük nincsen. Ki a tehetséges? A tehetség a földbe rejtett titkok egyike. Az alapanyag nem változik, csiszolható, mint a gyémánt. De tehetséget semmilyen főiskolai képzés nem ad. Az elmúlt negyven év távol tartotta a színháztól a született tehetségeket. A mai kor színháza a maga számára alakítható embereket keres. Jaj a következő négy évtizednek. □ Nem arról van szó, hogy nem tudunk változni az idővel, nem tudjuk befogadni az új törekvéseket? — Nem tartom magam ultrakonzervatívnak, de minden újításnak csak akkor van értelme, ha gazdagítja az embert, ha beépül a világképébe. Valahol olvastam egy szellemes gondolatot. Az idő lassan telik azoknak, akik várnak, túl gyorsan azoknak, akik félnek. Túl hosszú az idő azoknak, akik szenvednek, és túl rövid azoknak, akik boldogok. Azok számára pedig — s ezt már én teszem hozzá —, akik igazán játszanak — a gyerekek és a színészek — talán nem is létezik. □ Sok-sok szerepet játszottál el eddig, hiszen hamarosan éppen öt\>en éve lesz, hogy átlépted az Országos Színészegyesület színészképző iskolájának a küszöbét. Mi voltál inkább: önmagad vagy a szerep? — Szerepe válogatta. Azt a szereplést tartom sikeresnek a magam számára, amikor fölülről látom önmagamat, és tudom a játékomat irányítani. Ha gondom volt egy-egy figurával, elképzeltem, hogy ott ülök a nézőtéren, s azon töprengek, elhiszem-e, amit a színpadon látok. Szerencsére, ritkán kerültem abba a helyzetbe, hogy lassan alakult volna ki az elképzelésem az eljátszandó figuráról. □ Nosztalgiázzunk egy kicsit! A nyíregyházi színháznál töltött egy évtized szerepei közül melyekre emlékszel szívesen? — Nagyon szerettem a Sok hűhó semmiértben Lasponyát. Azért, mert amikor a pálya elején arra gondoltam, milyen színész leszek, a tragikomikus figurákat éreztem a leginkább testemre szabottaknak. Laspo- nya bumfordiságában sok olyan elemet találtam, ami izgatta a fantáziámat. A peleskei nótáriust azért szerettem, mert ígéretes találkozás volt a fiatal Schlanger Andrással. Amikor később hozzáértem az idősebb figurákhoz, már nem kaptam ilyen feladatokat. De ez már az elején említett változás következménye. Szerettem az Úrhatnám polgárt, A windsori víg nőket és a Rokonokat is. □ Tízévi nyíregyházi tartózkodás után hogyan látod a színház jövőjét? — A várost ötven éve ismerem. A színház jövőjét — a mostani ismereteim alapján — biztosítva látom. Nagy tragédia lenne, ha történne vele valami rossz. De féltem is. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a féltésüknek hangot adjanak, mert a vidéki színészek többsége földhözragadt ember, aki félti a kenyerét. □ Mit hagysz itt, és mit viszel magaddal? — Idáig még minden színházat úgy hagytam el — s nem volt belőlük sok —, hogy ott maradt az életem egy része. Amikor utoljára végigjárom a színpadot, olyan, mintha panoptikumban lennék. Örökké fájdalmas marad, hogy a vidéki színész nem jut el a megismerés olyan pontjára, mint a közepes tehetségű fővárosi színész, ha eljátszik a tévében két epizódszerepet. Olyan boldogító keserűség járja át az embert, amikor búcsúzni készül.-Én még abban a naív hitben nőttem fel, hogy majd felfedeznek, mint valamikor Kiss Manyit, Csortos Gyulát, Pá- ger Antalt és másokat. Ma már nincs ilyen. A vidéki színész elvesztette a felfedeztetés gyönyörűségét. Ezzel együtt sem bántam meg semmit az életben. Jelenet a Rokonokból Harasztósi Pál felvétele