Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-24 / 95. szám

1993. äpnfis 24. 5\ JQfet-lMatfifarorszáq hétvégi meűé&fate 1 1 5 éppen finom szörpöt csinál­janak. A természetnek sincs már sok lustálkodásra szánható ideje, az embernek meg még annál is kevesebb. Bizonyítja ezt, hogy a fák között friss kaparások, ásások nyomait láthatja az erdőn járó: valakik már összegyűjtötték a mag­házföldet, hogy a melegágy­ba téve hasznos tápanyago­kat adjon az elvetett magok­nak. A falu csendes, olyan ezen a hétköznap délelőtt, mint bármelyik más társa az or­szágban. A bolt meg a kocs­ma előtt várakozó biciklik, beszélgető emberek, az utcán sokan vezetik madzagon kedvenc házőrzőjüket, amire ezúttal igen egyszerű a ma­gyarázat: eboltás van Fehér­tón. Pali kutya már megkapta a szurit, mérges is miatta egy kicsit. Előbb csak a szeme sarkából figyeli az idegent, később valamivel közelebb jön, majd gazdasszonya. Jászfalvi Mihályné szavaira szemmel láthatóan megnyug­szik. Tudomásul veszi, hogy barát jött, nem pedig ellen­ség, ilyen esetekben pedig neki nincs dolga, inkább vi­gyáz a juhokra. Merthogy bármily szokatlan is, most ő meg gazdaasszonya lettek a birkapásztorok. Jászfalvi Mi­hály, a gazda, lovastul együtt elszegődött szántani. — Ha tud egyáltalán, mert vizes a főd, mindig esik az eső — mondja a feleség, mi­közben egyetlen percre se té­veszti szem elől a birkákat. Azok pedig egy pillanatra se állnak meg, hol itt, hol ott gyűlnek egy kupacba a csut­ilyenkor még kevés. A szél is feltámad, csípőssé teszi az időt. Nincs hát könnyű dol­guk azoknak, akiket egyszer csak az út mellett megpillan­tunk. Egy autó motorházának tetején kiterített térképet ta­nulmányoznak, szemmel lát­ható, komoly taktikai megbe­szélés zajlik. Közelebb menve megtu­dom: a leendő, M3-as autó­pálya esetleges nyomvonalát járják végig, régészeti lelőhe­lyeket keresnek a nyíregyhá­zi Jósa András Múzeum és a budapesti Eötvös Lóránd Tu­dományegyetem munkatár­sai, diákjai. Kétszáz méter szélességben, valóságos csa­tárláncot alkotva haladnak, s ha csontot, cserepet találnak, azokat összegyűjtik, s bejelö­lik a térképeken. Amikor majd az útépítés földmunkái elkezdődnek, ezekre a pon­tokra régészek érkeznek, s megpróbálják az esetleges le­letek alapján alaposabban ki­faggatni a múltat. Amíg Almási Katalintól, a Jósa András múzeum régé­szétől mindezeket megtu­dom, a domb tetején egyszer­re csak összegyűl a kis csa- pat. — Úgy látom, találtak va­lamit — konstatálja beszél­getőtársam, majd kérdő arco­mat látva magyarázatba kezd. — Ez azért is lehetséges, mert a dombhát gyakorta adott helyet korabeli telepü­lésnek. hiszen a letelepedés­hez legfontosabb két tényező ilyen helyeken rendelkezésre áll: a domb a lakásokhoz szükséges száraz helyet, az alatta elhúzódó árok pedig az élethez nélkülözhetetlen vi­zet szolgáltatta. Amikor a csutkaföldön átvágva a kis csapathoz közelebb érünk, már zacskóban várják az ala­posabb vizsgálódást a lele­tek. Apró, megfeketedett cse­rép- vagy kődarabok ezek, a szakember feltételezése sze­rint valószínűleg neolit telep maradványai. Első látásra az őskor emlékeit tartjuk tehát kezünkben, bővebbet és biz­tosabbat persze csak alapo­sabb tanulmányozás után tudhatunk. A régészek csapatában dol­gozó angol egyetemi hallga­tók talán nálunknál is jobban örülnek a kincsnek. Ugyanis azért érkeztek magyarországi tanulmányútra, hogy kiderít­sék a Kárpát-medence tele­pülésszerkezetének változá­sait. Úgy tartják, a Kárpát­medence, a hegyek és alföl­dek találkozópontja valósá­gos átjáróház volt annak ide­jén, s mint ilyen, alaposabb tanulmányozása beszédes megállapítások, következte­tések alapja lehet. M indezek után nem kizárt, hogy ahol járunk, a fe­hértói Maró-tag­ban megtalált leleteket eset­leg Oxfordban, vagy Cam- bridgeban rakják majd mik­roszkóp alá. Ki tudja? Ez is lehetséges. Maró. Rugós-hegy, Vékei- tanya, Páskum, Kishomoki- dűlő... Mind olyan nevek, amelyeket az évszázadok so­rán az ófehértói emberek ad­tak a határnak, földjeiknek. A múltat tehát már nagyjából ismerik. Szeretnék, ha nem is tudni, de legalább sejteni jö­vőjüket is... Kovács Éva M ikor a vadga­lamb benne költ” — tartja a népdal, mely­nek megálmodója bizonyára e napokban is szívesen látná az Ofehértót szinte félkör ív­ben átkaroló gyögyörű erdőt, s talán rögtön felül is bírálná saját szövegét. Mert a fehér- tai erdő — ahogyan errefelé mindenki nevezi —, nem csak zölden gyönyörű. Gyö­nyörű az most is, amikor még csak éppen éledezik benne a természet. A hatalmas fák ágain duzzadva várják a tava­szi napsugarakat a rügyek, ugrásra készen, hogy ha vég­re felmelegedik az idő, egy­kettőre kibomoljanak. Az er­dő szélén, a forgalmas baktai út mentén kökény bokrok sor­jáznak, türelmetlenül várva, hogy végre virágba borulhas­sanak. Ma még csupaszok az ágak, de olyanok lesznek ak­kor, mint a legszebb ruhába öltöztetett menyasszonyok: hófehér, apró virágok lepik be a bokrokat, látványuk a legfinomabb brüsszeli vagy éppen havasi csipkéével ve­tekszik. A bodza jár a tavaszvárás- ban legelébb. Hosszú szárain már körömnyiek a kecses formájú, harsogó zöld leve­lek, mintha csak versenyben állnának a köröttük lévő szomszédokkal, mintha csak mondanák: ti csak aludjatok, várjátok a meleget, mi bi­zony nem érünk rá pihenni. Nemsokára jönnek az embe­rek, s leszedik tányérnyi virá­gainkat, hogy belőlük a fel­vásárlóknak adva pénzt, vagy kaföldön, s ha kedvenc cse­megéjükre, a pemyefűre ta­lálnak, nem tágítanak, amíg egyetlen szálat is látnak belő­le. — Nem nagy haszon már a juhászkodás — zohorál köz­ben gazdaasszonyuk — el kéne adni mindet, de nem ve­szi most ezeket a kutya se. Nem kell itt már semmi — folytatja a bosszankodást —, legjobb lenne otthon ülni, pi­henni. Itt volt ősszel a meggy is. Csak túrkált benne az át­vevő, utána meg nem győz­tük kivárni az árát. Úgy lát­szik, azt hiszik, a parasztnak élivei áll a szekrényben a pénze. A birkák eközben hol a fü­vet, hol a megmaradt száraz kukoricaleveleket szemezik, láthatóan kedvükre való a do­log. Ügyet se vetnek a válto­zásra, arra, milyen rossz most, s milyen jó volt az áruk valamikor. Legfeljebb ha ar­ra emlékeznek, amikor pici korukban gazdájuk cumis­üvegből adta nekik a tejet, s szeretettel babusgatta, etette őket az egész család. Jászfalvi Mihálynéval igencsak szórakoztató a be­szélgetés. Megtudom tőle, itt született Ofehértón, azóta is a főutcán lakik, a falu távolab­bi részét szinte alig ismeri. Maga a téeszben, férje pedig a fatelepen dolgozott. Csa­ládjukban eddig ismeretlen fogalom volt a munkanélkü­liség, de mint mondja, ezután nem lesz az. férjének most kifele áll a szekere rúdja. — Milyen változás van a faluban? — néz rám moso­lyogva a kérdést hallatán. — Hát nem sok. Csak a nagy felfordulás. Épült néhány út, járda, most meg jön ez a gáz — bök hosszú botjával az előttünk tekeredő fekete cső­kígyóra —, csak legyen majd miből a számlát kifizetni. Ed­dig legalább biztos volt a ke­reset, megvolt a rendszeres jövedelem, de hogy ezután mi lesz, azt senki nem tudja megmondani. A tsz — a polgármester szóhasználhatával élve — „éppen még megvan”, a törvény felszámolásra, áta­lakulásra ítélte, az egykori tagok viszont igencsak ra­gaszkodnak hozzá. Miért is ne tennék, hiszen amíg volt, megélhetést. biztonságot adott. Az öregek kérik ugyan a földet, csak éppen már bán­ni nem bírnak vele, a kár­pótlás számukra egyféle lelki vigasz. A falu másik munka­helye, a vegyesipari szövet­kezet, megállna a lábán, hi­szen nem csak dolgozója, megrendelése is van, csak az nincs, aki a kész ablakokat, ajtókat kifizese. Éppen kezdenénk nekike­seredni, amikor a kövesúton elhalad egy szekér. Két férfi ül a bakon, egyikük nem állja meg, hogy a nőnemű pásztor­kodást szóvá ne tegye. — Hát te mit csinálsz itt? — kiált le a szekérről — az embert kell a birka mellé állí­tani, nem téged! — mondja incselkedve, de kapja is a vá­laszt ízibe. — Vedd meg, akkor nem állunk itt tovább! — tromfol vissza a szekéren ülőknek, majd még csendben, szinte csak magának hozzáteszi: — Szellemes! Nem szakadhat ketté az uram se. A nap hol elbújik, hol meg előbukkan, ereje azonban — Barangolás--------

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents