Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-17 / 89. szám

1993. április 17.

Ä “Kelet-Magyarország hétvégi műélfcte ] 5

Fények és árnyak esőben

Réti János

E

sős, párás, ködös időben, még tavaszi reggelen sem volna szabad elindulni az ismeretlenbe, nehogy az időjárás hatására borúsan lássuk a dolgokat. Vagy épp ilyenkor jó nekivágni, hiszen nem tölthet el bennünket a napsütötte határ tündöklő látványa, a kertek friss illata több derűlátással a kelleténél. Nyírgelse felé menet a vonaton mindez már nem kérdés. Esik. Az ablakon túl minden nedves. A nehéz pára mint súlyos fátyol nyúlik el a táj fölött. Az égből valósággal lelóg a szürkeség.

Az állomástól a falu felé vezető út mentén az udvarokból jövő halk mozgások jelzik, hogy kezdődik a nap. Téli álomból előnyalábolt szerszámok vasán vízcseppek gyülekeznek, ázott, bizalmatlan kutyák rohangálnak fel-alá a kerítések mögött és bőszükén ugatják az arra járó idegent.

Az útra lovaskocsi fordul. Hajtója útbaigazítja a kérde- zősködőt, sőt felajánlja a helyet maga mellett a bakon. — Ha nem sietős a dolga — toldja hozzá. A jövevény, mi tagadás, körülményes kászálódás- sal kapaszkodik fel gyermekkora sokszor áhított magaslatába. A nagytestű igavonó, Gabi — így hívják a lovat — egykedvűen bandukol fogatával a falu központja felé. Gazdája, idősebb Huszti Károly szerint erős, de lomha, a saját ritmusából alig kizökkenthető jószág. Még ostorral sem bír- ható tartósan nagyobb sebességre. - Néha megugrik, de amúgy lassú, nyugodt, teherbíró. — Lám milyenné lesz

egy ló Magyarországon? — gondolja az utas.

Takaros — a falu egyszerű, tiszta, rendezett házaihoz illő — a polgármesteri hivatal épülete, amiről látszik, hogy nemrég újíthatták fel, sőt jelenleg is még amolyan félkész állapotban lehet. A váratlan, bejelentetlen vendég türelmesen vár a polgármester előszobájában. Figyelve a hivatal forgalmát arra gondol, mi is lenne az emberekkel a sokat bírált tisztviselők nélkül, akik így vagy úgy, de mégiscsak intézik ügyes-bajos dolgaikat. Az irodából férfihangok hallatszanak, mondatfoszlányok a vasárnapi bajnoki mérkőzésről, aztán nyílik az ajtó, a polgármester pedig betessékeli a jövevényt és bár útra készülődött, mégis szentel időt a beszélgetésre.

— A legnagyobb baj nálunk is a foglalkoztatás - fog bele

Földesi László. — A termelőszövetkezet, ami Nyírbogánál közös volt, szinte biztos, hogy eddigi formájában nem működik tovább. A nálunk lévő fűrészüzemet bezárták, dolgozóit elküldték. Az intézkedés mintegy harminc helybeli megélhetését veszélyezteti. A hutőház és léüzem, a másik munkahely április elsejével bocsátott el embereket. De a legfájóbb talán, hogy többen már munkanélküli segélyt sem kapnak.

Harmincra növekedett azok száma, akik a jövedelempótló támogatásra szorulnak. Az összeg ötven százalékát az önkormányzatnak kell fedezni és bizony, nem köny- nyű kigazdálkodni egy hátrányos helyzetű településen.

— A hátrányos helyzet itt közelebbről hogyan értendő? — kérdez közbe a látogató.

— Korábban Nyírgelse közigazgatásilag Nyírbogát nagyközséghez tartozott, ott volt a központ. Önálló hivatal is csak 1990 januárjától működik a faluban. Ez a szegény kis település szinte a semmiből teremtette meg mindazt, ami azóta létesült. Ha az önállóságnak, az összefogásnak nem lennének eredményei, talán már nem lennék polgármester. Engem az éltet, hogy eredményét látom a munkámnak.

Sorra vesszük az adatokat: Nyírgelsének 1250 lakosa van, ami hozzávetőlegesen 450- 460 családot jelent. Gyermek, vagyis 14 éven aluli 204 él a faluban, nyugdíjkorhatár fölött 306-an vannak. Ezeknek a számoknak ismeretében már az idegen számára is elgondolkodtató, de méginkább elszomorító a 170-es nagyságrendű munkanélküliség.

Amennyire első látásra megállapítható: Földesi LászAz önállóság jelképe a községháza

A SZERZŐ FELVÉTELE

ló nem az az ember, aki megijedne a saját árnyékától, amikor nehézségekkel találkozik. Bár bevallja, nem gondolta, hogy olyan nehéz lesz a feladat, mint amilyenné alakult. Végzettségét tekintve technikus, korábban Máriapócson dolgozott épít é s v e z e t ő beosztásban.

Egyike volt azoknak, akik a leginkább szorgalmazták Nyírgelse önállósulását.

— Mindent elölről, nulláról kellett kezdeni. Egy hölgy volt itt, Tölgyesiné, amolyan kirendeltségvezető, egy íróasztal, meg egy írógép. Fotókat is készítettem az akkori állapotokról. Azóta készül a díszterem is.

Ahogy megtudom tőle, a gelsiek szolid, mondhatni szegényes körülmények között élnek. Ez lemérhető a vásárlásokon, a boltok forgalmán is. Földet sokan igényelnek, de nem nagy területet: 1-2-3 holdat, ha megművelnének saját erőből. A kisembereknek nincs tőkéjük az induláshoz, joggal tartanak tőle, hogy nem tudják megvenni a magot, vagy elvégeztetni a gépi munkát. Mindehhez még a piaci bizonytalanság: hiába termel akármit egy gazda, mire elérkezik az értékesítés ideje, addigra abból az áruból szinte biztos, hogy telítve lesz a piac. Mindig azzal, ami a szabolcsiaknak is megterem.

— Ennek ismeretében próbálunk mindenben résztvenni, beszállni, amitől remélhetjük, hogy valamilyen módon a település felemelkedését, a lakosság foglalkoztatását szolgálja.

Figyelmembe ajánlja a község történetének kutatóját, akinek házához maga viszi vendégét egy Aroval. Útközben még az eredményekről és a tervekről beszél: az iskola és a községháza bővítéséről, a művelődési ház átalakításáról, a gázprogramról és a Mihálydi irányába építendő összekötő út megépítésének fontosságáról.

A krónikásnak szerencséje van: Enyedi János tanár úr — ő az alpolgármester is — épp szembejön az úton, mikor a portája előtt megáll a kocsi. Mint kiderül, füstölésből tart hazafelé. Feleségével együtt már az ünnepre készülnek. Nyírgelse történetét feldolgozó munkáit mutatja és mesél. Alapos felkészültség, hatalmas ismeretanyag bontakozik ki a megszállott falukutató, helytörténész szavaiból. Közel hétszáz év története. A XIII. századtól napjainkig. A török időkkel, Rákóczi korával, a háborúkon és ’56-on át egészen az önállósulásig.

— Gelse történetében a legsötétebb dátum mégis 1978. Akkor kezdődött a kis falvak elsorvasztása. Még szerencse, hogy az iskolát meg tudtuk menteni. Hála istennek már ez is a múlté, de az árnya még kísérni fog egy darabig bennünket. A mai napig nem történt meg a vagyonmegosztás Nyírbogánál.

Valóságu n le V közelképbe n

Próféták által szólt régen

Nagy István Attila

A

mikor még naivan közeledtem a világhoz, és csak az érdekelt belőle, amit még nem ismertem, úgy gondoltam a prófétákra is, mint valamiféle rendkívüli lényekre. Tudják az igazságot, de nem rejtik véka alá, sőt mindent megtesznek azért, hogy mindenki megértse: vannak a legkisebb energiával bejárható utak. Olyanok, amelyeken érdemes végighaladni, mert nem várnak rajta gyötrelmek, kínok, kudarcok. Kitárulkozhat az emberi lélek, szabadon, szorongások nélkül.

Tiszteltem őket, én is szakállat akartam növeszteni, mert úgy gondoltam, hogy a próféták mind szakállasak, ujjaik közé veszik és morzsol- gatják, miközben bölcs gondolatokat fogalmaznak meg. (Eszembe se jutott még akkor, hogy mindnyájan bölcsek leszünk egyszer, ha lesz elegendő bátorságunk szembenézni a világgal, s levonni azokat a kézenfekvő tanulságokat, amelyeket az élet dob elénk.)

Akkor ámyalódott valamelyest a kép, amikor Babits Jónás könyve című művét megismertem. Megértettem: nem elegendő tudni az igazságot, még az is kevés, hogy a meggyőződésünk párosul a szókimondás bátorsága mellé. A magunkévá tett igazság hite egy idő után belőlünk sarjad- zik és táplálkozik, a mindennapi kenyerét mi kölcsönözzük neki. Hozzánk tartozik, mint a tüdőnkhöz a levegő, mint a szerelemhez a tavaszi ébredezés, az önfeledt mámor és a kilépni önmagunkból szomjas kívánsága. Mindezek szükségesek, de nem elegendőek. A bölcsességhez a türelem is nélkülözhetetlen. Annak a megértése, hogy nem gondolkodik mindenki úgy, mint Jónás vagy a többi próféta. Hit nélkül nem érdemes cselekedni, nem érdemes élni, de a másság elismerése legalább annyira hozzátartozik a bölcsesség lényegéhez, mint az, hogy akár a máglyára is megyünk, ha a meggyőződésünkről van szó.

A hatvanas éveket szokás a puha diktatúra esztendeinek is nevezni. Annyi minden kimondható, megfesthető, lefilmezhető, megírható volt. Haladtunk előre a jóléti szocializmus irányába. Ha nem is mi jártunk az élen. Talán jobban éreztük a szabadság levegőjét akkor, amikor csupán fuvallat volt, mint most, amikor a tágra nyitott ablakokon nemcsak a friss levegő jön be a lakásba, hanem huzatot is kapunk.

Akkoriban kezdtünk gondolkodni önmagunkról. Mert ha tapasztalatokat szerezhettünk a világról, ki állhatott a gondolkodás útjába? Visszanéztünk a mögénk került néhány évtizedre, s azonnal kiderült, nem minden úgy történt, ahogy apáink tanították. Az új ismereteknek megvan az a „hátrányuk”, hogy megváltoztatják a jelent szemlélő ember optikáját is. Erről a csalódásról szólt még 1965- ben Somogyi Tóth Sándor kisregénye, a Próféta voltál szívem. Szabados Gábor, a mű újságíró főhőse nem tudja összhangba hozni az elméletet a gyakorlattal, illúziói zátonyra futnak. Idegösszeroppanással a kórházba kerül, s ott mondja a kezelő orvosának: „Tudja, én afféle próféta voltam. Népi próféta. Holnapra megforgatjuk az egész világot. Fölszállott a páva... Ismeri? Micsoda mozgalom volt, bátyusként, micsoda mozgalom. Na, de ne politizáljunk, nem akarom én a magam bűneit a politikára kenni. Csakhogy nem egyedül voltam próféta. Prófétáltunk, harcoltunk, folyt a hátunkról a veríték. Aztán egyszer csak körülnéztem, nagyon figyeljen, dottore. Most is elfog a röhögés, ha arra a látványra gondolok. Képzelje, meghíztak körülöttem a próféták. Látott már kövér prófétát? Nagyon ronda látvány.” A kövér próféták a fizetett forradalmárok voltak, akik az új világ eljövetelét hirdették

éjjel-nappal. Alig maradt idejük önmagukra. Ezért soványak lettek, nyúzottak. De a szemük a hitet ragyogta. Aztán már nem gyalog jártak, hanem állami autó került a fenekük alá, titkárnő az előszobába. Ha mentek valahová, a biztonsági emberek előkészítették az utat is, az éljenzést is. Úgy jártak-keltek, mint Mátyás király.

A próféták a nép közül emelkedtek ki, és a nép szószólói voltak. Ihletett embereknek tartották őket, olyanoknak, akik rendkívüli módon hatásos fellépésükkel tanúságot is tudnak tenni arról, hogy nem a maguk, hanem Jahve nevében beszélnek. Nincs új a nap alatt, mondhatnám némi cinizmussal. Csakhát ez többezer évvel ezelőtt volt. Vagy a pártfunkcionáriusok akkor is olvasták a Bibliát, amikor a „széles néptömegek” számára még tiltott olvasmány volt? Megtanulták, hogy az emberek ösztönösen, de tudatosan is vágynak az igazmondás hitére. Szívesen hallják azt, amit hallani szeretnének.

A hatvanas évek után jöttek a hetvenesek, a nyolvanasok. Számtalan próféta tűnt fel „hazánk égboltján”. Mindegyik azt mondta, hogy ő az igazi, aki előtte volt, kivétel nélkül mind hazudott. Nagyon gyanús volt a dolog, mert ha előtte mindenki hazudott, akkor ő is

az utána jövő előttije. Következésképpen hazudik. Kétséges lett a prófétaság őszintesége. Napjaink politikusainak tekintélyes része úgy gondolja, hogy ha szót kap, akkor feltétlenül okosakat kell mondania, s főképpen biztosítania kell a hallgatóságát arról, hogy ha alaposabban belenéznek a zsebébe, akkor a bölcsek kövét is megtalálják. Nincs igazság azon kívül, amit hirdet. Lehet keresni másutt is, de nem érdemes. Ezért aztán játszi könnyedséggel nyilatkoznak a nép nevében. Bizonyára arra gondolnak: ha Petőfinek lehetett, nekik miért ne? Dörgedelmes szónoklatokat hallunk, vagy éppen ellenkezőleg: a szónok csöndes, kulturált modorban, az észre hivatkozva megfélemlít. Ha nem követjük, bizony úgy járhatunk, mint a magyar történelemben annyiszor már: Európa peremére sodródunk, mindennapos lesz nálunk a balkaniz- mus.

Hallgatom a szónokot, azt gondolom, hogy lengető karja buta asszociációt indít el bennem csupán. Nincs itt semmi baj. Inkább nevetséges, mint félelmetes. Eszembe jut An- csel Évának egy frappáns gondolata: „Ha tiltakoztam ama próféták ellen, akik át akarják formálni az embereket, nem azért tettem, mintha nem tudnám, hogy változásra nagyon

is képesek... Az ember köny- nyebben alakítható, mint a lágy viasz, csak az istenért, elé ne álljanak, mondván, hogy most pedig meg fogják változtatni. Az ember folyamatosan változik. Nem természete, nem lényege az állandóság. Fönnmaradásának éppen ez a mozgás a biztosítéka. Csak meg kell adni neki az önfeladás nélküli cselekvés lehetőségét. A döntését, amely nem elnyomorít, hanem felemel.

Az ember szeret végigmenni azon az úton, amit maga választott. Akkor is, ha számtalan buktató várja, ha a keserűség könnyeit is kell nyelnie útközben, ha a kétségbeesés számtalanszor térdre rogyaszt- ja, ha elátkozza százszor is, hogy útra indult. Minden keserű pillanat önmaga becsülésének a lehetőségét gazdagítja. Az ember szereti, ha okos ember a társa, mert tudja, hogy olyan ismeretekkel ajándékozhatja meg, amelyekkel ő még nem rendelkezik.

A szerelemben is felnézünk kedvesünk arcára, megmártózunk benne, de nem szolgálni szeretnénk, hanem azt, hogy a társunk legyen, hogy a közös égbolt alatt kibírjuk a havat is, a szelet is, meg a ragyogó napsütést is. Felemelt tekintettel.