Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-06 / 55. szám
1993. március 6. Ä 9&(et-Magyarorsz0ß hétvégi meíléffcu 1 5 Egyedül a földben bíznak Nábrádi Lajos A Holt-Számos és az Ecsedi Láp széle közé ékelődött Győrtelek, ez az 1575 lelkes szatmári község. A falu szélén lévő S kanyarnál ágazik el az út Gyarmat felé, de ha kanyarodás nélkül haladunk, vagy Mátészalkán, vagy Csenger- ben kötünk ki. Földrajzilag jó helyen fekszik a település. A vasút szinte súrolja a szélső házakat. E kedvező helyzetből egyelőre semmit sem tudnak profitálni az itteniek. A reggeli vonatra alig néhányan szállnak fel, a mátészalkai munkahelyek nem vonzzák már az ittenieket. A településen átsuhanó Daciákban, Ladákban többnyire seftelők ülnek. A falu központja is néptelen, az emberek behúzódnak a házukba, a télvégi csendbe. Nincs itt semmilyen üzem, azt beszélik, a téeszben csak néhány állat- gondozó dolgozik. Úgy tűnik, nehéz lesz így tükröt tartani a falu elé. A boltból jön ki félig telt bevásárlószatyorral egy fiatalos hölgy. Nem nehéz szóra bírni. Amíg a keskeny járdán hazaér, felvillantja az itt tipikusnak mondható életét. Kissé szégyenkezve mondja, hogy munkanélküli. Mindjárt hozzáteszi, hogy nemrég éveken át férfiak módjára vasas szakmát gyakorolt. Lelassít a járdán, egy kicsit kihúzza magát és ezt mondja: Törő Magda vagyok. A szálkái ISG-ben vasesztergályos voltam, leépítettek. Jó kis fizetést kaptam, mindig bíztam a jövőben, amíg le nem építettek. A beteges bátyámmal ketten élünk. Nekünk a föld nem kell. Csak azt remélem, hogy majd jóra fordul a helyzet és a környéken egy ipari, vagy kereskedelmi cégnél munkát kapok. Már nincs gondja munkára annak a kucsmás bácsinak, aki kérés nélkül csapódik az újságíró társaságába és ízes szatmári beszéddel szól múltról és jelenről. Szabó Menyhárt ő, büszkén mondja, hogy nem csak itt, a környező falvakban is jól ismerik, hiszen sokáig útfelügyelőként dolgozott. Fürgén mozog, egészségesnek látszik, így örömmel halljuk, hogy neki még kell a föld, művelni akarja. Ezeket mondja: Még csak hatvanhárom éves vagyok. Az ócska Szamos mellett jó földje volt családunknak. Visszaigényeltem, de nehezen kapom vissza. Kárpótlás ügyében, földügyben fent voltam nemrég Nyíregyházán, magánál doktor Sveda Bélánál, a hivatal vezetőjénél. Szépen fogadott, ő is intézkedett, de nem vagyok biztos abban, hogy tavasszal kezdhetem-e a mezei munkát. Szíves örömest kezdeném. Járjuk a falu utcáit. Megvannak még a régi, tipikus szatmári porták. Kúttal, pajtával, óllal, szapora baromfiudvarral. A pajták, az ólak többségét kikezdte az utóbbi 2-3 évtized, de még felújíthatok (kevés kivételtől eltekintve) ezek az épületek. Sok-sok kertben az alma, a szilva és a diófák várják a melegebb napokat, hogy aztán rügyet fakasszanak. Érdekes, hogy szekeret és lovat nem látunk sehol. Még inkább hiányoljuk^ a fiatal emberek mozgását. Érdekes, hogy a bolt kirakatában egy plakát hívja fel magára a figyelmet. Azt hirdeti, hogy minden hétfőn az általános iskolában aerobikra várják a falu lányait, asszonyait. „Idősebbek is jöhetnek” — invitál hangsúllyal a plakát. Kell is a mozgás mindenkinek. Morfondírozik magában az újságíró. Ha nincs munka, legalább az iskola parkettáján legyen egy kis egészséges mozgás. A falu közepén egy középület homlokzatán a jól ismert t betű vonzza a tekintetet. Ez a falu bankja, a takarékszövetkezet. Ide belépve üzleti titkot nem kérünk, csak azt kérjük: tendenciáról szóljon valamelyik hivatalnok pár mondatot. Fülöp Istvánná vállalja a „nyilatkozatot”. Örömmel említi, hogy az ismert gondok ellenére a helyi lakosság betéti állománya nem nagyon csökken, inkább stagnál. Gond viszont — a szövetkezetnek is gond —, hogy egyre kevesebben vesznek igénybe hitelt. Fülöp- né szakszerűen magyarázza, hogy a munkanélküliek nem számítanak hitelképeseknek, a nyugdíjasok közül csak kevesen vehetnek fel hitelt. Igen, hát nincs garancia a visszafizetésre — mondjuk szinte egyszerre. így látatlanban, ismeretlenül is sajnáljuk azokat, akik igényelnének, de nem kaphatnak hitelt. Milyen az itteni lakosság anyagi kondíciója, miből lehet itt pénzt csinálni, mekkora a munkanélküliek hada, mi jelenthet kilábalást, mivel gyarapodhat a település? Kérdések tömegét zúdítjuk B. Téri György polgármesterre. Mellbevágó a statisztikája, amely szerint immár 139 helybéli eszi a munkanélküliek keserű kenyerét. Küzülük ötvennek hamarosan lejár a munkanélküli-járadék folyósítása, részükre az önkormányzat ad majd havonta és személyenként 4800 forintot. De miből? — kérdezi széttárt karokkal a polgármester. Csak négy embernek tudnak biztosítani közhasznú munkát. A gépjárműadóból visszacsorog egy kis pénz a közös kasszába, más forrás nem nagyon van. Sajnálkozva közli B. Téri György, hogy a településen mindössze két vállalkozó működik. Többet szeretnének. Erdő nincs, amiből pénzt lehetne csinálni. A Holt Szamos a vízügyi igazgatóságé, a természet szépségét az önkormányzat nem tudja forintokra váltani — tudjuk meg a polgármestertől, aki a gondok felsorolását lezárva mondja: A földben bízunk, a földből akarunk megélni. Dicsekedni valója is akad a derék polgármesternek. Mint mondja, pályázat útján céltámogatást kapott a falu a rend- szerváltás után gáz, út és telefon építésére. Most a közművesítést szeretnék befejezni. Vágóhidat is épített a falu az óvoda konyhájához. Az óvodában az irodisták is ebédelhetnek, s itt főznek 9 magára maradt idős, szegény embernek. Hangulatjavító az a tény — magyarázza a polgármester —, hogy a gázprogram megvalósítását már elkezdték, a lakásokban dolgoznak a szakemberek. Tavasztól kissé feltúrják a falut, kissé kellemetlen lesz a gödrök kerülgetése. Az itteniek többsége azonban csak arra gondol: késő ősztől szinte minden lakásban korszerű lesz a fűtés. A tsz-irodán Kiss Ernőné elnök asszony semmiről nem hajlandó nyilatkozni. Nem is erőltetjük, amikor közli: cikkünk várható megjelenésével egy időben tartják itt a közgyűlést, amely dönt majd földről, gépekről, emberi sorsokról. Az iroda közelében a szabad ég alatt traktorok, gépek állnak, olvad róluk a rozsdás hó. Ha tavaszodik, kik dolgoznak velük a győrteleki határban? Szekeres Tibor felvétele Valóságunk közelképben Ingázók légüres térben Páll Géza Ú gy érzem magam, mint egy hontalan, akit az egykori faluja nem fogad be, mert már el is felejtett jószerivel. Az évekig, évtizedekig munkát, kenyeret adó város pedig kivetett a partra, nem kell a tudásom, a szorgalmam. Pedig gondoljunk bele, mi építettük fel a fővárost, az utakat, vasutakat, hidakat, mindenütt a mi kezünk nyoma maradt az ország testén. Sorolhatnám a kőolajvezetékkel, a villamos távvezetékekkel, vagy a metróval. A szabolcsi ingázók mindenütt ott voltak, de nemcsak a fővárosban, hanem az egykori Sztalinvá- rosban, vagy Dorogon, Tatabányán, Kazincbarcikán, Miskolcon, Ózdon, mindenütt, ahol szükség volt a munkáskézre. Most pedig, szépen ki- seprűznek bennünket, jöhetünk haza, oda, ahonnan elindultunk, de az a község már nem ugyanaz, már-már idegennek érezzük magunkat itthon. Mi lesz velünk? Ki törődik velünk? Már arra is gondoltam, mi lenne, ha megalakítanánk a volt ingázók pártját, vagy valamilyen gyűjtést indítanánk, hogy legalább a családunk ne jusson koldusbotra... De ezek csak álmok, megvalósíthatatlan vágyak, mert olyan magányos ember nincs ebben az országban, mint az egykori ingázó, aki teljesen légüres térbe került. Akiből nemigen lesz vállalkozó, üzletember, mert vagy nincs hozzá tehetsége, vagy nincs hozzá pénze... Akkor viszont mi lesz velünk, akik a munka végett a leg- meszszebbre is elmentünk, mert dolgozni, keresni, élni akartunk. S amikor pedig kihúzzák alólunk a lepedőt, senki nem foglalkozik velünk. Ha munkát keresünk, netán erélyesebben lépünk fel, azt a választ is megkapjuk, maguk már dolgoztak eleget, várjanak, most azokon a sor, akik még fiatalok, most kezdik az életet. * Itt önkényesen megszakítom a volt ingázó monológját, amelyet akár órákig idézhetnék, s aligha kellene bizonygatni, hogy nem egyedi sérelemről, nem egy saját hibáján kívül a perifériára sodródott ember hétköznapi drámájáról van szó. Sajnos, a megyében ezreket, tízezreket, egyes számítások szerint hatvan — nyolcvanezer embert érint a volt ingázó vallomása. De szavait nevezhetnénk vádbeszédnek is. De ki a vádlott? — kérdezhetnénk. A volt társadalmi rendszer, amely tíz, és százezreket késztetett arra, hogy szülőhelyüktől távol keressenek megélhetést, munkalehetőséget? Bizonyos, hogy az aránytalan és nem mindig megalapozott ipartelepítés, az ország fővárosközpontúsága mindenképpen a vádlottak padjára állítható. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy az ingázó szavaival éljek, kezük nyomán új városok, gyárak, utak, hidak, megannyi létesítmény született, amelyek mégiscsak az országot gyarapították. Egyénileg pedig, ha igen szerény mértékben is, nem mindig arányban az elvégzett igen nehéz munkával, a távoli ingázás viszonylag biztos megélhetést adott a faluról elvándorolt embereknek. Az is eléggé közismert, hogy az ingázás nem valami magyar jelenség, a föld minden országában lezajlott, vagy lezajlik ez a sajátos népvándorlás, amely az egyik oldalon pozitív, mert kenyeret ad a munkára váróknak, a másik oldalon viszont hihetetlen emberi konfliktusokkal, családi válságokkal is jár. S bárkit, bármikor utolérhet az a sors, amelyről a szabolcsi ingázók egyike beszélt nekem, kötetlenül, és nem csak a saját sorsa miatti aggodalomtól vezetve. Ilyen kitekintés után talán napirendre is térhetnénk az ingázók mai sanyarú helyzete fölött, de ezzel aligha lennének elégedettek a megfáradt, hazatért, de még dolgozni akaró ezrek, tízezrek. Munkát teremteni a toll, az írott szó erejével, sajnos, mi sem tudunk, legfeljebb segíthetünk kimondani, megfogalmazni, vagy legalább közreadni véleményüket, fájdalmukat. Talán ez is valami. Meglehet ez a köny- nyebb megoldás, de más eszközzel nem rendelkezünk munkahelyteremtés ügyében. Abban bízunk azért, hogy a kormány kihelyezett nyíregyházi ülésén hozott intézkedés- sorozata, az általános pénztelenség miatt, nem marad papíron, s valóban láthatóvá, érezhető válik az a kiemelt gondoskodás, amely új munkahelyeket eredményezhet a megyében, s nem kötődik feltétlenül a világkiállításhoz, amely sok tekintetben esetleges, többesélyes. A megyét szorongató igen magas, az országos rekordot jelentő munkanélküliségi mutató sokkal enyhébb lenne a hazaáramlott egykori ingázók nélkül. Ez kétségtelen. De lehetetlen úgy tenni, mintha ez a népes embertömeg nem létezne, s egyedül az ő egyéni gondjuk lenne, hogy megoldást találjanak, s olykor fekete bárányként tekintsenek rájuk, mert hazajöttek, s itthon szaporítják a munkára várók táborát. Jól emlékszem arra is, mennyi negatív minősítés társul az ingázók címszóval jelölt életformához. Sokan a kifejezés hallatán csak a feketevonatok randalírozó, kártyázga- tó, a keresetet a hazautazás alatt italra költő vándormadarakra gondolnak. Az évek során számos könyv, dokumentumkötet, film foglalkozott az ingázók lélektanával, hontalanságával, a vonaton, vagy a munkásszálláson töltött idő lélekromboló hatásával. De tudunk olyan példákról is, amelyek egy magasabb életminőség lépcsőihez vezettek. Akiknek volt elég kitartásuk és erejük, s nem engedtek a környezet olykor visszahúzó csábításának, azok közül sokan magasabb iskolai végzettséget szereztek, szellemileg megújították magukat, szélesebb látókörre tettek szert. így az is hozzátartozik a képhez, hogy az egykori ingázók nem egyformán élik meg a mostani kilátástalan helyzetüket. Vannak, akik enerváltan beletörődnek, várakoznak, vegetálnak, míg vannak, akik a pénztelenséggel is megküzdve, felveszik az eléjük dobott kesztyűt. Keresik a megoldást, nem várnak a csodára. De akadnak olyanok is, akik felőrlődnek, meghasonlanak és feladják az egyenlőtlennek vélt küzdelmet... * Végül álljon itt újra a volt ingázó monológjának második része, amely a közös felelősségről, az olykor embertelen körülményekről ad S. O. S. jelzéseket. Szomorú történet elevenedik meg a szavakból... Az egyik legkedvesebb barátomtól kellett elbúcsúzni a minap. Olyan ember volt, aki nem tudott meglenni munka nélkül. Valóságos szenvedés volt neki, ha táppénzre küldték, vagy fagyszabadságra. Ez a barátom jó másfél évig kínlódott, kilincselt, reggeltől estig bújta az újságok hirdetési rovatait, de nem talált munkát. Már a családja is szemrehányásokkal illete, mert fogytán volt a kis megtakarított pénz, a munkanélküli-segélyből pedig a havi kötelező kiadásokra se nagyon telett. Az az ember, aki soha italhoz nem nyúlt, pedig az ingázó évek alatt lett volna bőven alkalma, heteken belül alkoholista lett, elhagyta a családját, a minap pedig úgy találták meg a fészerben, holtan. Vegyszert ivott. Nem bírta tovább a reménytelen küzdelmet. Még a szomszédos faluból is eljöttek a temetésére a barátok, volt ingázó társak. Sírt mindenki, mint a záporeső. De, kérdem én, a sírás segít? Ha sírunk, együtt sírunk, attól megváltozik az életünk?
