Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-03 / 52. szám
1993. március 3., szerda Kelet-Magyarország 5 Megvalósítható döntéseket hozhatunk Válasz egy nyugdíjas tanárnő bizalmat kifejező, de szomorú hangú levelére Egy nappal az 1993-as évi nyugdíjakról történt parlamenti döntés előtt levelet kaptam Sárvári Sándorné nyugdíjas tanárnőtől. A szép, kiforrott, egyenes jellemre valló írás a tervezett nyugdíjemelésre vonatkozóan szomorú hangú, be- csapottság érzetét tükrözi, ugyanakkor bizalmat is fejez ki, mert támogatást kér a szabolcsi nyugdíjasok érdekében. Mivel a feladó neve alatt csak annyi szerepelt, hogy Szabolcs, nem tudhattam, hogy Szabolcs községet, vagy tá- gabb régiónkat értsem alatta, annál is inkább, mert a bélyegző tanúsága szerint a levél Záhonyban került a postaládába. Ezért válaszolok a tanárnőnek ezen az úton, meg azért is, mert az általa felvetett kérdések megjelentek egyes ellenzéki pártok propagandájában, s természetes dolog, hogy — kellő ismeretek híján — azt mindenki könnyen magáévá teszi, ha azt reméli, hogy azon az úton jobban járna. Csakhogy más az óhaj és más a lehetőség, más dolog kormányzói felelősséggel dönteni, és más ellenzéki pozícióból olyasmit felvetni, amit nem nekik kell teljesíteni. Mi, kormánypárti képviselők nem hozhatunk olyan döntést, amit nem lehet, nem tudunk teljesíteni! Mit vállaltunk? Jogszabályt alkottunk arról, hogy minden évben két alkalommal márciusban és szeptemberben karban tartjuk a nyugdíjakat. Ennek alapja csak a várható bér- kiaáramlás lehet, hiszen ennek arányában képződik a Társadalombiztosítási Alap, amiből a nyugdíjakat finanszírozzák. Nem állja meg a helyét a Nyugdíjasok Pártja elnökének a Magyar Nemzet február 18-i számában megjelent megállapítása, hogy törvény van arról, miszerint a nyugdíjemelésnek az inflációt kell követnie. Ez nagyon jó lenne, de eddig lehetetlen volt megvalósítani. Biztató azonban, hogy 5 évre visszatekintve ezen a téren javuló tendencia mutatkozik, és ezt várjuk 1993-ra is. A jelenlegi Parlament 1991. évtől készíti a költségvetést, azóta tehát csökken a nyugdíjak inflációtól való lemaradása és a nyugdíjak emelése eléri a bérkiáramlás szintjét. (1991- ben 100,8%, 1992-ben 100%). El kell azonban ismemi, hogy a nyugdíjasok fogyasztási szerkezetét illetően rosz- szabb a helyzet. Ennyire képes ma a Társadalombiztosítási Alap, ami nincs, azt nem lehet elosztani. De mi az oka, ennek a szűkösségnek? 1. A társadalombiztosításnak kb. 80 milliárd Ft alig behajtható kintlévősége van, ami a szocialista gazdaság összeomlásával függ össze a világpiacra alkalmatlan termékeket gyártó vállalatok csődje következtében. 2. A magyar társadalom hosszabb ideje tartó elöregedése folytán példátlanul magas (26% fölötti) a nyugdíjasok aránya. Jelenleg kb. 2,7 millió. 1989 és 92 között a különböző típusú nyugellátásban részesülők száma 30%-kal nőtt. Részben ez a magyarázata annak, hogy a nyugdíjra kifizetett összeg 1989-ben 151,4 milliárdról 1993-ra 361,5 mil- liárdra nő! Mindemellett nemcsak a nyugdíjra jogosultak száma nő, hanem a járadékot befizetők száma csökken! Ma 100 aktív keresőre 68 eltartott, 59 nyugdíjat, vagy egyéb járadékot kapó, és 16 munkanélküli jut. így minden 100 aktív kereső 143 másik emberről kell, hogy gondoskodjon. 3. Bizonyára sokan visszaemlékeznek arra, hogy nem is olyan távoli múltban voltak nálunk 260 meg 340 Ft-os tsz- nyugdíjak, melyek akkor 1/5— 1/10 részét tették ki a „rendes” nyugdíjaknak, továbbá, hogy 10 év munkaviszonnyal már lehetett nyugdíjjogosultságot szerezni. Nos, ezeket a nyugdíjakat, melyek a legutóbbi évekre is érthetően csak nagyon alacsony szintet értek el, „kezelni” kellett, hogy legalább a létminimummal lépést tartsanak. És bizony ez meglehetősen nagy tömeget jelentett. 4. A társadalombiztosításnak nincs tartalékalapja, mert az államosításkor megfosztották vagyonától, amiből azt képezhetné. 1994 végéig szándékozunk az állami vagyonból mintegy 300 milliárdnyit juttatni a most már önálló társadalombiztosításnak. 5. Közvetve e témához tartozik, hogy a mi kormányunknak kötelessége visszafizetni azt az adósságot, amelyet nem ő vett fel. Jó, ha erről tudnak nyugdíjasaink és emlékezzenek erre azok a régi vágású politikusok is, akik ma annyira szociálisan érzékenynek tüntetik fel magukat. Az adósság és kamat törlesztése 1992-ben 3,5 milliárd dollár volt, ami fedezte volna az egész tavalyi nyug- díjösszegtömeget, és kétszerese a magyar egészségügy 1 évi költségének! Jellemző az is, hogy a 21 milliárd dolláros adósságunk 1985. és ’90. között megduplázódott, ami azt jelenti, hogy a már akkor romló színvonalon csak külföldi pénzből, hitelből tudták finanszírozni az országot. Ne óhajtsa tehát senki, hogy ismert politikusunk a közelmúltban tett szellemesnek szánt kívánsága megvalósuljon: „Remélem, olyan működőképes országot adnak át 1994-ben, mint amilyet mi 1990-ben átadtunk”! Még egyszer mondom, az átvett ország hitelben működött! De mi köze ennek a nyugdíjakhoz? Miközben összeomlott az ún. szocialista gazdaság, a mi kötelességünk és az ország minden lakosságának terhe a felelőtlen adósságok visszafizetése. Ha ezt a pénzt ma a gazdaságba pumpálhatnánk, megindulna a gazdasági növekedés, emelkednének a bérek, ezekkel párhuzamosan a nyugdíjjárulék-befizetések és természetesen a járadékok is. A meglévő népesedési problémák ellenére is döntő mértékben javulna a nyugdíjasok helyzete! Azt hiszem, a fentiekből világos, hogy évtizedek alatt felgyűlt mély társadalmi és gazdasági okokkal magyarázható, hogy a nyugdíjak ilyen alacsonyak, és választ ad arra is, hogy miért nem emelhetjük szívünk szerint azokat. A másik kérdés amire válaszolnom kell, hogy a 14% valójában 9,6%-e? így számolnak egyébként bizonyos ellenzéki politikusok azért, hogy bizonyítsák: nem szavahihető a kormány, hazudnak és becsapnak a kormánypárti képviselők. Kedves levélíróm is precíz számításokkal igyekszik ezt bizonyítani. Csakhogy mi nem azt mondtuk, hogy a decemberi nyugdíj fog 14%-kal emelkedni, hanem hogy az 1992-es évihez képest 1993- ban lesz ilyen mértékű az emelés. Ez statisztikatudomány által ajánlott és elismert módszer, általában az egész világon ezt alkalmazzák, ugyanis a viszonyítási alapok, az infláció és a bérkiáramlás (amiből a járulék révén a nyugdíjalap képződik) sem december 31- éről január 1-jére alakul ki, hanem folyamatosan. Össze kell adni a tavalyi 12 hónap alatt kapott összes nyugdíjat és a mostani döntés alapján már kiszámítható ’93 évi összes nyugdíjat és a kettő aránya adja a 14%-ot. Kedves Tanárnő és Nyugdíjas társai! Tudom, a szűkölködők számára könnyű elhinni, hogy biztosan lehetne többet adni. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy minden lehetőséget megvizsgáltunk és mindent megadtunk amit felelősen lehetett. Elvtelen, „kampány lépések” a társadalom- biztosítási rendszer összeomlását eredményezhetnék. Nem azzal szolgáljuk a nehéz helyzetbe került nyugdíjas társadalmat, hogy a jövő évi választásokra gondolva megalapozatlanul nagylelkűsköd- nénk, hanem azzal, hogy ígéretünkhöz híven végrehajtjuk azt a történelmi fordulatot, aminek része a társadalombiztosítás reformja és a gazdaság új alapokra helyezése, amelynek folyamatában az 1993-as év — független gazdasági szakértők szerint is — azt ígéri, hogy csökken az infláció és megáll a gazdaság zsugorodása. így minden reményünk szerint lassan jobbra fordul annak a magyar nyugdíjas társadalomnak a sorsa, amelyik az elmúlt fél évszázad minden súlyát vállán cipelve kitartásával, lelkierejével, alkotó munkájával lehetőséget és hitet adott nekünk, a következő generációknak, hogy jö- vőnkben bizakodva végrehajtsuk a Magyarország sorsát kedvező irányban eldöntő fordulatot. Tisztelettel: Dr. Mezey Károly MDF Év: Árnövekedés: Nyugdíj- Átlagos emelés: nyugdíjemelés aránya az árnövekedéshez: 1988. 15,7% 9,8% 57,9% 1989. 17,0% 11,8% 69,4% 1990. "28,9% 15,3% 52,9% 1991. 35,0% 24,7% 70,5% 1992. 23,0% 19,5% 84,8% 1993. (várható) 14-17% 14,0% 85-100% A patikusból lett politikus kisgazda FKgP Tiszabecsről származó alapítótagja, aki kormánybiztos és államtitkár volt Balogh László Tiszabecs — A Tisza mellől indult, onnan, ahol II. Rákóczi Ferenc katonái alig másfél évszázaddal korábban vitézi bravúrral úsztattak át a folyón, ahol vágtató kuruc lovak dobogó patája véste az ősmagyar anyaföld szívébe az örökös szabadságvárás vágyát. Gaál Endre onnan jött, hisz 1875. november 26-án Tiszabecsen született. Azt sejtjük még, hogy elemi iskoláit szülőfalujában végezte el, de arról már nincsenek kielégítő adataink, hogy hol folytatta középiskolai tanulmányait. Tudjuk viszont, hogy kiváló patikus lett belőle. Már 1903-ban megszerezte gyógyszerész diplomáját Budapesten, három esztendő múlva pedig a gyógyszerész doktorátust is sikerrel tette le. így nem kell csodálkoznunk azon, hogy a főváros hatósága 1908-ban minden akadékoskodás nélkül megadta számára a patikajogot. Gaál Endre politikus patikus volt. Keményen kiállt a gyógyszerészek szociális érdekeinek védelmében. Ezt, mint a Magyarországi Gyógyszerészek Egyesületének 1921-1936 közötti elnöke, hivatalból is megtehette. De szakterületén amolyan ismeretterjesztőnek is számí- tot(. Széleskörű nyelvismerete és alapos szaktudása ugyanis arra is képessé tette, hogy figyelemmel kísérje az európai gyógyszerészet eredményeit. így szerzett tapasztalatait aztán a Gyógyszerészek Lapjában folyamatosan ismertette. Érdeklődési köre nem rekedt meg a szakma szűk korlátái között. Jelentős szerepeket vállalt a közéletben is. Már 1920-ban a Népjóléti Minisztérium államtitkára lett, öt esztendőn át pedig kormánybiztosként működött a Tisza-Szamos-menti Árvízmentesítő Társulatnál, majd 1928-tól a szatmári református egyházmegye gondnokaként tevékenykedett. Biztosan sok mai olvasó számára meglepetés lesz, de Gaál Endre a pártpolitikának is élenjáró személyisége volt, minthogy neve ott szerepel a FKgP alapító és vezető tagjai között. Hogy pártjának fóruma is legyen, kiadta és szerkesztette a Független Kisgazda című lapot. Tevékeny és eredményes életének 1943. március 24-én Budapesten vetett véget a halál. Elhunytéról, méltatásáról a korabeli szak- és politikai lapok nem feledkeztek meg. Illendő hát, hogy szülőmegyéje mai lakossága is főt hajtson egy percre emléke előtt. Ő ezt joggal és nagyon kiérdemelte, nem úgy, mint méltatlan és kései pártutóda. Tornyosuló házak és felhők Nyíregyházán Túl a statisztikán Rendhagyó módon szeretnék most az olvasók figyelmébe ajánlani egy könyvet, nevezetesen a Bánfalvy Csaba és Laki László szerkesztésében megjelent tanulmánykötetet. (Alkalmazkodás a munkanélküliséghez, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1992). A könyvben szereplő két fő tanulmány ugyanis nemcsak nekünk, hanem rólunk is szól. Közvetlenül is rólunk szól annyiban, hogy a második, terjedelmesebb Laki László által írt munka Nyírbátor és közvetlen vonzáskörzetének egy rendkívül aprólékos szociológiai feldolgozása, ami a munkanélküliség kutatásában mindeddig egyedülálló. Rengeteg interjúval, helyi terepmunkával gondosan elkészített tanulmány ez, ahol- is bizonyára jó néhány szereplő és nyilatkozó magára ismerhet a sorok olvastán. Ezen részben megismerkedhetünk az önkormányzatok (polgármesterek, jegyzők) munkanélküliséggel kapcsolatos álláspontjával, s bizony néha elég eltérő véleményével, minősítésével, de megismerkedhetünk a helyi pártok, munkaerőpiaci intézmények a munkanélküliség kezelésében betöltött szerepével, s kitekinthetünk az egészségügy, az iskolarendszer és a devianciatünetek munkanélküliséggel összefüggő jelenségeire. Ez a könyv nem akarja helyettünk megoldani a problémákat, nem is csodaszereket ajánl, hisz nem is ez a feladata. Pusztán annyit tesz — s ez nem kevés! —, hogy bepillantást enged a munka- nélküliek lelki és egészségügyi állapotába, abba a drámába, ami a munkahelyük elvesztése kapcsán őket érte. (Az adatokból és az interjúkból is lehet ugyanakkor következtetni a visszaélésekre, a fekete munkavállalásokra, az adókijátszásokra is.) Időszerű ez a könyv azért is, mert hazánkban a tömeges munkanélküliség az utóbbi két év rendkívül kellemetlen és fájdalmas tünete, s mindmáig nagyon sok előítélet, téves megítélés kapcsolódik hozzá. Számos nyugati vizsgálat támasztja alá azt a megállapítást, hogy a munkahely elvesztése nem pusztán anyagi visszaesést jelent egy dolgozónak, hanem önbizalmát, önbecsülés, s egy idő után még az egészségét is aláássa. Mint Bánfalvy Csaba idézi, a munkára „Sokféle ösztönző létezik, de normális körülmények között a pénzt az egyik legkevésbé fontos. A munkanélküliség hatalmas negatív ösztönző... azért félnek tőle, mert a munkanélküliség az embert elszakítja a társadalomtól.” A több mint 2500 fős mintán végzett kutatás számos eredménye gondolkoztat el bennünket, s ezekből is különösen figyelemre méltóak a pályakezdő munkanélküliek gondjai, problémái. Az adatok nagyon jól mutatják a fiatalok teljes „számkivetett- ségét”, azt, hogy mivel ők illeszkedtek az életük során a legkevésbé még a társadalomba, ezért a munkanélküliség negatív pszichológiai és szociális hatásai rájuk nehezednek a leginkább. Ezt a tényt mutatja az az adat, hogy az emberekkel való találkozás gyakoriság tekintetében az aktív munkavállalóknál 20, az összes munka- nélküli átlagához képest pedig 10 százalékkal rosszabb mutatót produkálnak. Míg arra a kérdésre, hogy egész nap van-e valami elfoglaltsága az aktívak 86,5 százaléka, az összes munkanélküliek 60,3 százaléka, addig a pályakezdőknek a 45,2 százaléka adott csak igenlő választ! A pályakezdő munka- nélkülieknek csupán 16,7 százaléka érzi azt, hogy amit ő csinál, az az egész társadalom számára hasznos! Mádi László közgazdász, országgyűlési képviselő HAZAI HOL-MI
