Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-27 / 72. szám
Balogh Géza f cska, kifordíO tott bunda a határ. A varrások mentén felszakadva a fehér bélés, tenyérnyi foltokban sötétlik ki alóla a posztó. Megy, mendegél a tél, a fasorok alatt már meleg, tavaszi-barna a föld, s már csak a nagyobb laposokon maradt hó. A szél ugyan még téli, keményen rázza az akácok üstökét, de a nap már tagadhatatlanul márciusi. Fent állok egy nagy, meredek domb tetején, alattam a falu, Nyírtét. Az utcák egy széles mélyedésben kanyarognak, de amerre nézünk, mindenütt csak dombok, meg dombok. Egyedül délnek látni nyílást, az az egész nyírtéti határ lelke. Az apagyi út vágja ketté, mindkét oldalon kövér, bamásfekete föld. Jórészt még szántatlan, tavalyi dohánykórót zörget benne a szél. Kihalt a vidék. Csak egy cinégeféle röpköd az ágakon, s messze, a meredek dombokra kapaszkodó fenyvesek fölött vitorlázik két ölyv. Aztán sokára egy bicikliző férfi zörög át a csenden. Megtorpan, mikor észrevesz fent a dombon, a homokbánya tetején. Gyanús szemmel nézeget, ami teljesen normális dolog, mióta hivatalos ember, azaz közmunkás lett belőle. — Feró Miklós — nyújtja a kezét. — Csak nem homokot akar venni? Mert ahhoz a hivatal engedélye szükséges. A hatvan felé járó férfi itt lakik mindjárt a szomszédban, s miután lassan húzzák a delet, ebédelni iparkodik. Amúgy nem idevalósi, De- mecserből nősült, de régen, még ötvennyolcban. Úgyhogy megismerhette Nyírtétet. — Látja itt ezt a földes utcát? ;— néz rám kíváncsian. — Úgy nézzen rá, hogy ez valamikor igen fontos hadiút volt. Még a katonai térképeken is szerepelt. Bizony, nem abból kell kiindulni, hogy most elkerülnek bennünket a forgalmas országutak. Nem volt mindig a mi falunk eny- nyire háttérbe szorítva. Még a templomunk is majd ezeréves...! * * * A derék kőműves így okítja a messziről idetévedt idegent, s ha téved is két-három- száz évet, azért az mégiscsak dicséretes, hogy „bekerült- ként”, minden főiskolai tanulmány nélkül is tudja, hogy az ő falujának temploma még az Árpádok idején épült, a legrégebbik egyike a Nyírben. Maga az épület Egyébként így, első látásra eléggé szürke, jellegtelen, de ha alaposabban szemügyre vesszük a vastag támpilléreket, a félköríves záródású szentélyét, nyomban láthatjuk, ritka kis kincs ez a templom. Tisztában voltak ezzel már a múlt század derekán is a község elöljárói, mert például egy 1864. június 11-én kelt jelentésükben így írják le a templomukat: „Anya egyház, benne a Helv. h. v. követőké, temploma régisége mutatja, hogy még 1400-ból, a csehek idejéből való..., mutattja ezt a templom szent edényeinek év száma is, jelesen van egy szent kenyér osztó tányér 1651-ből, egy boros kanna 15-ből, anya könyve a legrégibb 1760-ban kezdett...” S a helybéli presbiterek még alá is becsülték az épület korát, hiszen mint a szakemberek e század harmincas éveiben megállapították, a templomot a XÜI. században építették, s egykor beborították a falakat a szebbnél szebb freskók. E faliképeket azonban még akkor, vagyis a harmincas években, egyidőben a templom bővítésével lemeszelték, így aztán azokat a legtöbb nyírtéti már nemigen láthatta. Nem láthatta persze Bessenyei Ferencné, s Kántor Emilné sem. Ám ha a régi időket nem is ismerik, a községháza alkalmazottjaiként a maiakat annál inkább. Örömmel újságolják, hogy megállt a falu lélekszámúnak apadása, a három évvel ezelőtti állapotokhoz képest még gyarapodtak is. Kilencvenben mindössze 1163-an voltak, tavaly viszont már 1172-en! Sokan persze akár meg is mosolyoghatják ezt a növekedést, dehát azok nem is ismerik akkor a kis szabolcsi telepüések sorsát. Melyeknek az önállóságát egyetlen tollvonással szüntették meg — no jó, ez azért így túlzás, sok helyen azért elrendelték, hogy meg kell szavaztatni a népet —, s mire a helyiek felébredtek, már máshol volt a téesz, a tanács. Miért lett volna kivétel Nyírtét? Apagyhoz csapták őket, s nem volt apelláta. Akkor borult be az ég Nyírtét fölött végképp. A kis, de virágzó téti szövetkezetre ránehezedett az apagyi téesz, s pillanatokon belül agyonnyomta. Mire eljött az évtized fordulója, az újabb választás lehetősége, a közös gazdaság már éppen csak szuszogott. A szétválás sem sokat segíthetett. Ennek ellenére itt még igen sokan bíznak a földben. Az egykori tulajdonosoknak több mint fele igényelte visz- sza a földet, s próbálkozik így, vagy úgy a hasznosításával. Érdekes dolog ez egyébként, hiszen a múlt rendszerben végzett szociológiai kutatások azt mutatták, hogy azokban a falvakban volt legkönnyebben megszervezhető a téesz, s ott volt legnagyobb becsülete a szövetkezetnek, ahol igen nagy számban éltek egykor a nincstelenek. Azt sugallták e tudományos felmérések, hogy ez a réteg nem tanult meg bánni a földdel, így a téeszcsék valóságos megváltásként jöttek. A nyírtéti határ nyolcvan százaléka azonban három család kezében összpontosult egykor, a falu lakóinak túlnyomó többsége napszámos volt... S most mégis visszakérik a földet! Hát ennyit a szociológiáról, a tudományos felmérésekből. * * * Poór Józsefnek, a falu egyik legtekintélyesebb gazdájának e kutatások logikája alapján az első sorban kellene tolongania a földjéért, ám ő ehelyett kint a nyári konyhában békésen csirkét kopaszt a feleségével. Pontosabban két kakast, merthogy hárman voltak a baromfiól-, ban, s köztudomású, hogy egy csárdában még két dudás sem nagyon fér el... Nem volt nagy gazdaság az övék, huszonnégy holdja volt az édesapjának, de hatan voltak rá testvérek. Egyébként az öreget is Poór Józsefnek hívták, s majd negyven éven át töltötte be a fiú bírójának tisztét. Természetesen az öreg Poór Józsefnek az apja is Poór József volt, s természetesen községi bíró volt ő is. * * * S talán az sem véletlen, hogy a községházán e sorok íróját is pontosan az ifjabb- ifjú Poór Józsefhez irányították. Aki világéletében nyírtéti lakos volt, az igazolványában mégis az szerepel, hogy Nagyhalászban született. Kacifántos történet. Az apja Nagyhalászba nősült, gyakran meglátogatták az ottani rokonságot. 1919. augusztus 16-án is elindultak, vittek magukkal egy kis malacot. Haastanyára értek, mikor elszaladt a kismalac, az ember meg utána. Mire visszatért, fia már ott sírt a szekérderékban. Hát így anyakönyvezték őt Nagyhalászban. Aztán felnőtt, örökölt egy kis földet. Azt kérdem hát tőle, hogy-hogy nem kéri azt vissza. — Mert megvénültem — mondja mérgesen. — Lennék csak tíz-tizenöt évvel fiatalabb! Pedig most is megvannak az ekék, a boronák, méghozzá párosán, s hát persze nem beszélve a két lovamról. De késő ez már uram, sajnos késő..., majd talán a fiatalok. Bár én nem tudom, lesznek-e köztük olyan kemény emberek, mint az öreg Kántor Guszti bátyánk. Volt egy állatorvosnak tanuló fia, s mikor közelgett a doktorálásá- nak az ideje, eljött hozzánk, hogy beszéljünk az apjával. Hogy kövesse a többséget, lépjen be ő is a téeszcsébe, mert különben nem hagyják ledoktorálni. Nem lépek én sehová, mondta az apja. Ez a hat hold az enyém, az Úristen kedvéért se mondok le róla. Házigazdánk hetvennégy éves, s négy lányt nevelt fel, de nagy bánatára egyik sem maradt Téten. Azt is hihetnék hát, hogy ilyen helyzetben nem csak Téten, de tétlen is marad az ember. Mekkorát tévednénk! Sétáljunk le hát a hátsó udvarba. Nézzük meg a kocát, mely nemrég fialt tizennégy gyönyörű kismalacot. Nézzük meg a legkisebbiket, s nyugodtan szömyűl- ködjünk el, hogy mi az a nagy forradás az oldalán! álépett az anyja, R mondja majd Poór József. Egy jó tenyérnyi helyen leszakította róla a bőrt. Erre ők tűt meg cérnát fogtak, s visszavárnák. Igaz, a malacka lemaradt kissé a többitől, de azóta is él, s virul. Egészen biztos, hogy hamarosan utoléri a többit. — Látja — néz rám szigorúan Poór József, — ezért is hiszem én azt, hogy a mi falunkból egyszer megint Nyírtét lesz. Hiába taposták meg..., a hitünk megmaradt. Dolgozni fogunk, s élni. Ha halkabban is, de még mi, vének is ezt mondjuk. 1993. március 27. — Barangolás------Téten, de nem tétlen • \ > I ' , . < . ' 0 . . ' S -s , ' J -
