Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-27 / 72. szám

1993. március 27., szombat HATTER Kelet-Magyarország 3 Vihar a tiszadadai határban Aranykoronánként ezer forintot számolva jelölték ki a földalapot, most ötszázával osztják Balogh Géza Tiszadada (KM) — Csak a nagy égben tudnák meg­mondani, hány ember életét édesíti, vagy éppen keseríti meg manapság a föld, a tu­lajdonviszonyok rendezése. Aki már megkapta, az örül, bizakodik, de aki még min­dig a sorára vár, az szidja a kormányt, a parlamentet, a téeszt, az önkormányzatot..., vagy pedig fogja magát, s nekilát szántani, vetni a pa­pírok nélkül is. • A volt alsódadai járás te­lepülései közül talán éppen Ti- szadadán legnagyobb a föld­éhség, s itt a legnagyobb a tü­relmetlenség is. Nem tudnak dűlőre jutni Három hete még azt tervez­ték a kárpótlásra váró gazdák, hogy mérgükben elfoglalják a községházát, vagy legalábbis tüntetni fognak, mert sem­miképpen sem tudnak dűlőre jutni a szövetkezettel, ráadásul elterjedt a hír, hogy ki akarják semmizni őket. — El, hál’ istennek, mert ha nehezen is, de mégis csak sikerült megegyeznünk — fo­gad a helyi kisgazdák elnö­ke, Bíró Lajos. — Igaz, még mindig sok a vitás kérdés a szövetkezet és a kárpótlási pa­pírokra várók között, a holt­pontról azonban már elmoz­dultunk. A valamikor szebb napokat látott dadai termelőszövetke­zet az utóbbi két-három évben már csak bukdácsolt, mostanra több tízmilliós veszteséget ho­zott össze, felszámolás előtt áll. Már két évvel ezelőtt is sokan voltak, akik kilátásta­lannak ítélték a téesz sorsát, s kimérették a tagi tulajdont. A viták már akkor elkezdőd­tek, mert a szövetkezet egy igen sovány földdárabot adott nekik. A gazdák mára aztán elérték, hogy új, jobb minősé­gű földet kapjanak, a kárpót­lási földek körül viszont me­gint magasra csaptak az indu­latok. A faluban több mint két­százötven embert érint a kár­pótlás, a licitálás első körében viszont csak negyvenkilenc Trio Stendhal Nyíregyháza (KM - K. J.) — A jazz barátainak is­mét különleges zenei él­ményben lehet részük a kö­zeljövőben. A Trio Stend­hal elnevezésű formáció március 31-én, 19 órától ad koncertet a nyíregyházi vá­rosi művelődési központ hangversenytermében. A zenekart három kiváló jazz- muzsikus alapította 1987- ben. Indulásukkor úgy dön­töttek, csak akusztikus hangszereken fognak ját­szani, ezzel is emlékeztetve arra, honnan ered a zene, miképpen szól a XX. szá­zad végén. Az együttesben Dés László szoprán és tenor szaxofonon játszik, Snet- berger (Schnéberger) Fe­renc klasszikus (akuszti­kus) gitáron, Horváth Kor­nél pedig az ütőhangszere­ket kezeli. A Trio Stendhal kama­razenét szólaltat meg a kon­certjein. Ez a meghatározás jellemzi a tagok kölcsönös függőségét, amitől a zené­jük különlegesen érzékeny- nyé és változatossá válik. Tájkép csata közben embernek sikerült kielégíteni az igényét, százhetven hektár talált gazdára. De mi lesz a többiekkel, s a fennmaradó ki- lencszázötven hektárral? Nem így történt — Ez okozta, okozza ne­künk is a legtöbb fejtörést — folytatja Bíró Lajos, aki maga is az egyéni gazdálkodás útjá­ra lépett. — A földrendező bi­zottság igen kényes helyzetbe került.- Tavaly októberben ugyanis úgy döntöttünk, hogy nem lesz szükség a föld ingye­nes használatba adására, mert abban a hiszemben voltunk, hogy a tavaszi munkák meg­kezdéséig vígan megkaphatja minden kárpótlásra váró a földjét. Nem így történt persze, a bi­zottság az ingyenes földhasz­nálat mellett döntött tehát. Még kilencvenkettő tavaszán kijelölték a kárpótlási földala­pot, ám a termelőszövetkezet nem vette azt figyelembe. — Mintha semmi sem tör­tént volna, a terület egy het­venhét hektáros darabját beve­tette búzával — idézi az őszi eseményeket a kisgazdák el­nöke. — Mi nyomban szalad­tunk az elnökhöz, meg is egyeztünk, hogy abba hagyják--------------Tárca— C sak vajúdik itt az ember, míg végül kiyajúdja ma­gából az életet. És a halált... Szívemben kést forgatnak, vitriollal átitatott nyilak süví­tenek felém. „Oly korban él­tem..." — mormolom a költő szavait. Akár ha tegnap este (is) írta, írhatta vol­na. Bár még fejünket nem szegték. De acsarkodik felénk százfelöl a tüzet okádó sárkányok hada. Eljátsszuk naponta, hogy mi juszt se félünk a sárkánytól. Pedig félünk... Csak hát hol az a harmadik a meséből? Ki mer kiállni a sárkány(ok) ellen. Hiszen a tét itt most nem(csak) a ki­rálylány meg afele királyság, hanem az egész, vagy tán még annál is kicsivel több. A király(talan)ság előtti király­ságból is maradt még egy-két tartomány, amit ugyancsak megérdemelne a sárkány­pusztító dalia. De hol az a dalia? Messziről röpül a mérge­zett nyíl. Szíven talál. Száz éve senki nem bántotta Kos­suth Lajos szobrát Técsőn, ebben a szép kárpátaljai kis­városban. A gonosz sárkány mérges tüze pusztított is a lel­a vetést. Az elnöknek azonban úgy tűnik, akkor már nemigen volt sok szava, mert a közép­vezetők fittyet hánytak az ígéretére, egy újabb hatvanhat, illetve ötvenöt hektáros táblát vetettek be búzával. S most, január derekán, az első licit napján kaptunk egy levelet a téesztől, hogy majdnem héte­zer forintot követelnek hektá­ronként tőlünk az elvetett bú­záért. Hogy kicsit bonyolítsuk még a helyzetet, a téesz tavaly októberben közölte, csak két­száz hektárt ad át a kárpót- landóknak. A gazdák rögtön közölték, hogy a kárpótlási hi­vatal több mint ezeregyszáz hektárt, vagyis jó huszonegy- ezer aranykoronát regisztrált, ám ez a gazdák szerint nem nagyon érdekelte a szövetke­zet vezetőit. A földrendező bizottság erre úgy döntött, ha március else­jéig sem történik semmi, ők bizony elkezdik a kimérést, él­nek az ingyenes használat lehetőségével. És március 15- én hozzá is kezdtek a karózás­hoz. Összeírták az igénylőket, megegyeztek a táblákban, s nyílhúzással döntöttek. Erre a szövetkezet feljelentette őket birtokháborításért, s úgy tűnt, végleg megszakad köztük A SZERZŐ FELVÉTELE minden beszélő viszony. Sze­rencsére a falu jegyzőjének si­került leültetni őket egy asztal­hoz, ahol természetesen mind­két fél jogi szakértőkkel jelent meg, s megszületett a kompro­misszum. A gazdák végre gazdálkodhatnak, cserében visszahagytak a téesznek a kárpótlási területből három­száz hektárt, hogy ott takar­mányt tudjanak termeszteni a még meglévő jószágoknak. Békét a faluban A megegyezést sokan a je­lenlévő jogászok, s szakértők érdemének nyilvánítják, ám valószínűleg a szövetkezet új elnökének kompromisszum­készsége is közrejátszhatott benne. Balogh Miklós, az új elnök mindenképpen békét szeretne a faluban, ám az ag­gályait sem hallgathatja el. Attól kell tartani ugyanis, hogy Dadán nem lesz elég a kárpótlási földalap. A község­ben ugyanis a törvénynek megfelelően aranykoronán­ként ezer forintot számolva jelölték ki a földalapot, most azonban ötszáz forintjával os­ztják. S mi lesz, ha netán kevésnek bizonyul a föld? Kezdődik újból elölről min­den? Izekben. Másként miért dön­tötte volna le? Meg a vidék másik városában, Ungváron, ahol már többedszer tépik le a trikolort az egyik magyar intézményről. Es vajon miért mérgezte meg a sárkány an­Györke László Sárkánykodás nak a ruszin műszerésznek, annak az orosz tisztnek a szí­vét, akik a beregszászi Petőfi- szobrot tették tönkre két lép­csőben? Nincs, aki megállítsa? Vagy majd egy másik sár­kány? Tán, ha összeuszulná- nak? De mintha inkább ben­nünket uszítgatnának egy­másnak a sárkányok, s vá­lunk magunk is kicsit sárká­nyokká, amolyan házisárká­nyokká — Süsükké. De vajon ezek a Süsük nem tépnek, perzselnek, fojtogatnak-e? Nem szelíd Süsü már egyikő­jük sem, csak némelyik sze­lídebben csitít. Igazi lángot, igazi füstöt okádnak. Közben egy ógörög szót interpretál­nak, ahogy nekik tetszik. Homo homini lupus est... Ami sárkányra fordítva: a sárkány a sárkánynak sárká­nya. Na, de hagyjuk... Vagy mégsem? Nem kellene talán szövetkeznünk lupusként a farkasokkal a sárkány(ok) el- , len? Vagy ez mégsem nekünk való szövetség? Csak ne lennének olyan sokan. Csak ne lennének annyira gonoszok! Mert már a Süsük se a régiek. Ezek már harapnak, tép­nek, ciháinak. Es mérges tüzet okúdnak. Miként a seb­zett vadkan: midőn vesztét érzi, akkor a legveszedelme­sebb. De mi lesz azokkal, akiknek szíve nem farkasizálható, szájukon nem jöhet ki sem tűz, sem ordítás? Csak jaj, halk fohász. Azokkal, akik védtelenek, akik kiszolgálta­tottak, akik egy okos szóra várnak, egy jóságos, igazsá­gos királyra, egy okos gyüle­kezetre, hol a száz bajra gyógyírt is találni. Es mi lesz azokkal, akik ezen a földön az életet táplálják? Igen, lehet, hogy ő(k), ép­pen ő(k) —aki(k)nek fegyve­re a tisztaság, érve az élet — győzi(k) le a sárkány(oka)t! Csak óvatosan! Nyéki Zsolt A már-már szlogenné vá­ló európai jelzővel il­letjük az üzletkötések azon formáit, amikor a partnerek egy-egy vacsora vagy te­niszparti után puszta kézfo­gásukkal szentesítik az egyezséget. Innen, kicsit ke­letebbre elképedve nézzük, hogy az adott szónak milyen nagy súlya van arrafelé, s hogy ezt így is lehet csinálni. Am statisztikai adatok töm­kelegé bizonyítja: Nyugat- Európában sem „mindfény­lik, ami arany”. A külkereskedelem libera- lizásával számos magyar (közöttük megyénkbeli) vál­lalkozó próbál szerencsét a nyugati piacokon, s amikor szerződéskötésre kerül a sor, megpróbálnak már az elején legalább olyan nagy­vonalúnak látszani, mint amilyennek a hírből ismert viszonyok között illik lenni. A szerződéseket nemhogy szakemberrel, de néha még tolmáccsal sem nézetik át, így kanyarítják alá a nevü­ket. Aztán a fizetőképes, kor­rekt megrendelő számtalan lehetőségével élve kibúvókat talál a fizetési kötelezettsége alól. Legelterjedtebb módszer az, amikor az utolsó részle­tekkel adós marad, majd többnyire megalapozatlanul és utólag, minőségi kifogá­sokat támaszt. Ez a keres­kedő és az építőipari cégek esetében egyaránt alkalma­zott módszer. Ez utóbbiak­nál jönnek még a menetköz­ben, szóban egyeztetett mó­dosítások, aztán a tervtől való eltérésre hivatkozva az építtető a félmillió márkás költségtérítéssel szemben azonos nagyságrendű rekla­mációs összeget nyújt be. Az esetek persze nem ál- talánosíthatóak, minden­esetre nem árt az óvatosság. Nem kell rögtön hasra esni, ha valaki márkás autóval, diplomatatáskával érkezik a tárgyalásra. Ugyanis azok az eljárások is az óceán fe­lől gyűrűztek be, amikor ele­ve bukásra alapítanak meg cégeket, s fizetéskor jelentik be a csődöt „ilyen az élet" sóhajtással. Ez már sovány vigasz a veszteseknek. Elek Emil felvétele Kommentár Színház az egész világ Nagy István Attila r öbb mint húsz éve szer­te a világon a mai na­pon a függöny elé kiáll egy színész, és megemlékezik a színjátszás kezdeteiről, és szól a színházak és színészek mai gondjairól és örömei­ről. Mert igaza van Shakes- peare-nek, amikor azt írja, hogy színház az egész világ, s a színjáték feladata, hogy tükröt tartson elénk, amely­ben megláthatjuk önmagun­kat. A művész tükre azonban árnyaltabb képet mutat an­nál, mint amit a pipereaszta­lé; ebben ráismerhetünk hi­báinkra és erényeinkre, megérthetjük a felszólítást: változz meg! Még abban is segít, hogy megtaláljuk az átalakulás lehetőségeit, mert önismeretre nevel, a szembenézés bátorságával is megajándékoz. De ehhez ránk, a mindenkori nézőkre is szükség van! Közönség nélkül nincs színház. Volta­képpen ez a kölcsönös egy­másrautaltság a legnagysze­rűbb. 1961 júniusában a Nem­zetközi Színházi Intézet bé­csi közgyűlésén 40 ország küldöttének határozata alapján tartjuk a Színházi Világnapot 1962 óta annak emlékére, hogy 1957. már­cius 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházá­nak az évadnyitója. Március 27-én ünnepük Thalia pap­jait — a színészeket. 1978- tól minden országban nem­zeti üzenettel köszöntik a Színházi Világnapot. A Móricz Zsigmond Szín­ház tízesztendős parányi „történelme” is igazolhatja, hogy megalapozott volt a döntés, amelyik Thália ott­honát létrehívta. Azóta egy­millió ember ült a nézőtéren, és vitte magával a hétköz­napokba a mássá levés örömét. Azt a szellemi izgal­mat, hogy csak önmagunk­ból kilépve ismerhetjük a másik emberben is az érté­keket. A színház közben válto­zott. Új művészek jöttek. Az eltávozottakat még sokáig emlegettük, de lassan emlék­ké váltak. Ilyen az élet, ilyen a színház. Nyírségi táj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents