Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-18 / 64. szám
1993. március 18., csütörtök ry 4% *v-x ■ <V*K* *>"» • , HATTER Kelet-Magyárország 3 Vihar az almáskert körül Akik lemaradtak, méltánytalannak tartják az ügyben illetékesek eljárását Kinek terem idén az almás Nyírmadán? Elek Emil felvétele Nyírmada (KM - Gy. L.) — Ezt tessék meghallgatni! Harminchét évet húztam le a Nyírmadai Állami Gazdaságban, még gyesen sem voltam. 1991. január 16-án felmondtak, és most semmi nem jár az almásból. Hát igazság ez? Földönfutóvá tesznek bennünket! — töröl- geti párás szemét Szabadka Dezsőné. Miről is van szó? Boda András vállalati biztos: Akik lemaradtak — Azok között, akik a törvény szerint jogosultak dolgozói földtulajdonra, sorsolással döntjük el, melyik parcella kié lesz. Persze, figyelembe vesz- szük az igényeket is. Almásról van szó. Összesen 191 dolgozó kap húsz aranykorona-értékű földet. A vihar, persze, nem azok között tört ki, akik kapnak az állami gazdaság almásából, hanem azok között, akik valamilyen oknál fogva lemaradtak. Bakos Józsefné: — Január 12-én volt egy gyűlés, amelyen felolvasták, kinek jár az almásból. Abban még mi is benne voltunk, hiszen az uram ’55 óta dolgozott a gazdaságban, 25 évet ült traktoron. 1991. január 7-én súlyos beteg lett, műtötték, ’92. december 28-án pedig leszázalékolták, megszűnt a munkaviszonya. Mit ád Isten, február 19-én szétküldték a papírt, hogy ki vesz részt a sorsoláson. Mi nem kaptunk papírt. Hát kérdezem én, ha az egész életünket a gazdaságban dolgoztuk le, miért nem jár az almásból? Márton János: — Huszonnégy évig voltam itt állattenyésztő. ’91. január 16-án küldtek el. Hat napom hiányzott ahhoz, hogy az én nevem is bekerüljön a kalapba. Idézhetnénk még a többi panaszost is. Például azt a Szegedi Józsefet, aki ’52-től ’91. május 31-ig volt a gazdaság dolgozója, s aki rokkantsági nyugdíjazása miatt maradt le. Vagy Mátyus Gyulánét, Száni Sándort stb„ stb. Mindnyájan sérelmesnek tartják az eljárást, s főleg azt, hogy olyanok kapnak 20 aranykorona-értékű földet, akik egy-két évet dolgoztak csak. Esetleges elbocsátási hulláin A tavaly januárban született törvény szerint az jogosult az említett földalapra, tulajdonra (azaz a 20 aranykorona-értékű földre), aki 1991. január 1-jén és ’92. január 20-án is a gazdaság dolgozója volt. Hát akkor mi a probléma? — kérdezhetjük. Hiszen Boda András a jogszabály szerint járt el, ugyanis akik megszólaltak, azok valamelyik időpontban nem voltak az állami gazdaság dolgozói. Lehetne vitatkozni azon, hogy jó-e a törvény, vagy sem. (Magánvéleményem: nem jó, hiszen méltánytalanul bánik azokkal, akik önhibájukon kívül — betegség, felmondás stb. — nem dolgoztak valamelyik, főként a második időpontban a gazdaságnál.) De itt most nem is erről van szó, hanem egy véletlennek, esetlegesnek aligha nevezhető elbocsátási hullámról. Nézzük az adatokat! ’91. február-március folyamán sok embert küldtek el azzal, hogy majd később, májusban visz- szaveszik őket. (Erről írás is készült.) Közel negyvenen valóban visszakerültek, de ez csak kis hányada az egésznek. 1992. január 16-17-én 122 ember került az utcára. Csupán emlékeztetőül a második időpont: 1992. január 20. Hozzá kell tennünk, hogy ekkor Nagy Sándor volt az igazgató. Gondolom, az olvasónak is feltűnt, hogy almás(ok)ról beszélünk, miközben dolgozói földalapról van szó. Nos, hát úgy döntöttek, hogy valóban a földet osztják ki, a rajta lévő almafákat pedig ki kell fizetni. Attól függően, hogy milyen értéket képviselnek. így például a Baxa-dűlőben a 20 aranykorona 0,8 hektárt ér, a fákért pedig 20 ezer forintot kell fizetni. A Jegenyés-dűlőben 0,82 hektár jár, de ott csak 4800 forintot érnek a fák. És így tovább... Akikkel beszélgettem, nem értették, hogy a Törpe-1 nevű dűlő miért nem került be a kalapba. Félretájékoztatás A legtöbben azt nehezményezték, hogy többször félrevezették őket. A már említett, megváltoztatott névsoron kívül például a januári tájékoztatás szerint, akik tavaly béreltek almást, azoknak az idei al- mafakiváltásnál beszámítják a bérleti díjat, ami nyolcezer forintot tesz ki. Most pedig kiderült, hogy mégsem számítják be, mert csak akkor járhatnának így el, ha a földet tavaly december 31 -éig kimérték volna. Aki lemaradt, persze fordulhat a bírósághoz jogorvoslatért. De hogy újra Szabadkánét idézzem: „Nem ér annyit az a föld, mint ameny- nyibe kerülne a perköltség.” Ám mások véleménye szerint a „kisemmizetteknek” együtt kell pereskedni. Úgy tűnik, a vihar egyhamar nem ül el. Vendégváró falusiak támogatása Bemutatták a szakembereknek a falusi és tanyai vendégfogadók katalógusát Budapest-Nyíregyháza (ISB - R. S.) — Sajtótájékoztatón mutatták be a Magyar Falusi és Tanyai Vendégfogadók Szövetségének legújabb katalógusát. Az eseményen Csáky Csaba bejelentette: a katalógusban 199 ajánlat található, s a vendégfogadók az ország különböző területein várják azokat, akik tanyán vagy falun szeretnék eltölteni szabadságukat. A szervezet elnökétől megtudtuk, hogy kiadványuk 24 nyelven értelmezhető, s ehhez a nemzetközi gyakorlatban is ismert diagramok nyújtanak segítséget. Az adatok azt mutatják, hogy hazánkban is egyre nagyobb teret nyer a Nyugat-Eu- rópában már igencsak szép eredményeket felmutató falusi turizmus. A katalógus az Országos Idegenforgalmi Hivatal támogatásával készült, s az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség segítségével hamarosan a vidéki takarékszövetkezeti fiókokban is fellapozható lesz. A magyar falusi és tanyai vendégfogadók bemutatkoznak a jövő héten megrendezendő budapesti Utazás ’93 kiállításon is. Az eredményekről szólva Csáky Csaba leszögezte: igen nagy segítséget jelent számukra, hogy a szervezetükhöz tartozó vendégfogadók bizonyos mértékű adókedvezményt élveznek. Hasonlóan komoly segítség az is, hogy a terület- fejlesztési alap ez év második felétől várhatóan ismét ad fejlesztési támogatást a falusi és tanyai vendégfogadóknak. Túlságosan nagy jövedelemre azonban senki se számítson, hiszen az elnök által ismertetett számítások szerint egy vendégágy akkora bevételt hoz, mintha valaki egy tehenet tart.-------------Tárca — A r ézem a fekete hajú leány- l V zót, akinek kék szikrákat vet a szeme, ha sokan vannak a pultnál. Ilyenkor mindenkire haragszik. Vagy csak úgy tesz? Nem tudom. Többnyire elnéz az emberek feje fölött, valahova a távolba. De lehet, hogy csak a semmibe. Egyszer már megnézem,mit lát... — Anyukám, kapom már azt a sört? — így egy bor- (sör)ízü hang. — Anyukája magának Maris ángyom — mondja csengő hangon. •— Minek az magának? Nem volt még elég? — Ne azt mondd, angyalom, hanem azt, hogy szeretsz-e. — Na, maga vén bolond, még miket nem kérdez. — Mert ha egy kicsit, egy icipicit is szeretsz, akkor Györke László Kék Szikra adod azt a sört, mert nagyon kitikkadtam. A kis intermezzo, pardon, kis közjáték után a pultnál egy darabig semmi mozgás. Kék Szikra — magamban így kereszteltem él az amúgy ábrándos tekintetű csaposlányt — összeszedi a mosogatni valót, és a poharakra rá sem sandítva mosogat, öblöget, mosogat, öblöget. Lassan gyűlnek a kuncsaftok, ám Kék Szikra rájuk sem hederít, hiszen fontos munkát végez. Halaszthatatlant. Mert, ugye, ha nincs pohár, akkor nincs mibe kimérni a nedűt. Ha nincs mibe kimérni a nedűt, a nedű fogyaszthatatlan. Ha pedig fogyaszthatatlan, akkor nem fizet a kutya se érte. Ha meg a kutya se fizet érte, akkor egy fabatkát, mondhatnám hajítófát, sőt, egy lyukas garast sem ér az egész harap- da. Kék Szikra tehát jól gondolkodik, amikor fittyet hány a már mintegy tízfőnyi várakozóra, és csak mosogat, és csak mosogat... Úgy tíz perc múlva a sorban elöl állók kezdik elveszteni türelmüket. — Hölgyem, teljesen kihűl az ebédem. Kérem, adja már azt a kólát! — Anyuci, mit gondol, meddig várjak a felesemre? — Kislány, szánjon meg bennünket, szegény szom- jazókat. — Na, nekem ebből elegem van! — így a legtürelmetlenebb. — Ide se jövök többet! — mondja és sarkon fordul. Kék Szikra csak erre fordítja félre kissé a fejét, hogy megnézze magának a távozót. Am szólni nem szól semmit. Csak mosogat, mosogat, mint a ... (ez itt a reklám helye, ez itt a reklám helye). Kéz kezet mos Angyal Sándor M érgemben fogtam tollat, amikor, megtudtam, hogy a leányom több helyre is jelentkezett munkára 1992 évben. Mindenütt azt a választ kapta, hogy nincs felvétel. Mit ad Isten, mégiscsak volt, egyeseknek. Nem változott itt semmi kérem, a vezetők feleségének mindegyiknek van helye... kéz, kezet mos alapon. Kérdem én, ők jobban rá vannak utalva, mint az én lányom, vagy nagyon sokan, akiket elbocsátottak?..." Névtelen levélről lévén szó, nyomban illik leszögezni: mint a legtöbb esetben, ezúttal is helytelen és igaztalan az általánosítás, hiszen nagyon sok tisztességes, a közösségért élő és dolgozó vezető került az utóbbi időben felelős posztra. A régi és az új vezetők között is számos segítőkész embert találni, akinek nem elsődlegesen maga felé hajlik a keze, mint ama bizonyos minden szentnek... Amiért mégsem repült nyomban a papírkosárba a Tisza-parti településen élő nagymama levele, annak oka: olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, amely bántja az emberek igazságérzetét, s aminek döntő szerepe lehet a nem is olyan sokára sorra kerülő választásoknál. Nagyon sokat árt a közállapotok megítélésében, még ha találkozni is ilyen „kaparj kurta..." szemlélettel. Ismert a régi mondás: elég, ha egy csepp petróleum kerül az édes nedűbe, megrontja, élvezhetetlenné teszi az egészet. Márpedig, ha bármely településen a vezetői összefonódás a község szeme láttára helyez előnybe egyeseket, s taszít lehetetlen helyzetbe másokat, akkor általában is aligha erősödik a bizalom, amikor majd dönteni kell. Kiváltképp igaz ez az önkormányzatok esetében, ahol a hatalomba kerültek élete nyitott könyv a közösség előtt, nem lehet palástolni a jogtalan előnyszerzést, de annak jó visszhangját sem, ha valaki a közösséget helyezi a magánérdek elé. — Egyesek dúskálnak, mások meg a fogukhoz verik azt a kis munkanélküli-járadékot— írja a nagymama, s csupán annyit kér, hogy tegyük szóvá ezt a jelenséget, hátha ott is okulnak belőle, ahol még nem általános ez a gyakorlat. Megtettük. Megkezdték a tiszai mederhíd járdafelújítását Ger- gelyiugornyánál Harasztosi Pál felvétele Kommentár Tamás és Mihály Balogh Géza j j étfő este azt hittem lL lefordulok a székről. Túl voltunk már a nagy, délelőtti ünnepségeken, jó későre járt az idő, tévézget- tem. Valami első világháborús könyvet lapozgattam, csak néha-néha pillantottam a képernyőre. Nem lehetett valami érdekes a műsor, mert hosszú percekig el is feledkeztem a televízióról, mikor váratlanul meghallottam egy jól ismert hangot. Valahogy ekképp hangzott: Kedves Tamás! Hát akkor arról beszéljünk... A hang gazdája nem volt más, mint a történelmi emlékeink egyik legelszántabb védelmezője, Ráday Mihály. A „kedves Tamás” pedig Katona Tamás, a miniszterelnöki hivatal államtitkára, a jeles történész. Szakmájukat, élethivatásukat tekintve tehát két, egymáshoz igen közel álló szakember. A világ minden normális táján egy hajóban eveznének, hiszen közös a törekvésük, nemzeti múltunk feltérképezése, megbecsültetése. De nem nálunk. Ráadásul ők szerencsétlenségükre politizálásra adták a fejüket. Az egyik SZDSZ-es, a másik MDF-es. Tűz és víz, némi túlzással: egy kanálban is megfojtanák egymást. Es eljön 1993 március tizenötödike — érdemes lesz megjegyezni a dátumot! — s csak úgy per Tamás, per Mihály... A két fő ellenfél, egyik a chartás tüntetést szervezi, a másik a médiarohamot vezényli, most ott ül a magyar televízió stúdiójában, és kedvesen, teljesen európai módon diskurál. Arról, hogy milyen kevésbé ismert negyvennyolcas emlékek borítják el a Kárpát-medencét Pozsonytól egészen Csíkkarcfalváig. Nem tudni, e hangnem az ünnepnek szólt-e csupán, vagy talán már egy új stílusú diskurzus nyitánya volt. Nagyon sokan szeretnénk, ha az utóbbi lenne az igaz. Ha az elkövetkezőkben a szemben álló felek a másikban nem feltétlenül a nem- zet\>esztőt, de nem is a bug- ris magyarkodót látnák.
