Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-02 / 51. szám
1993. március 2«, kedd HAZAI HOL-MI Kelet-Magyarország 5 Véget ért a szakszervezeti üdülés Továbbra is kedvezményesen pihenhetünk Gyulától Hévízig, a Mátrától a Balatonig Az ország közel 65 üdülője közül válogathatnak az érdeklődők. Természetesen a Balaton is ott található az ajánlatok között Kovács György felvétele Nyíregyháza (KM - MML) — A politikai rendszer- váltással megváltozott az eddig költségvetési támogatással kedvezményessé tett üdültetés is. Véglegesen lezárult a szakszervezeti üdülés korszaka, az üdülők a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány birtokába kerültek. Az alapítvány létrehozta gazdálkodó szervezetét, a Nemzeti Üdültetési és Vagyonkezelő Részvénytársaságot, amely az üdülőhelyeket nyereségérdekeltségi rendszerben az országos hálózatán keresztül értékesíti. Irodáiban lehet hozzájutni a kedvezményes üdülési utalványokhoz, illetve magukhoz a részvételi jegyekhez. Utalvány féláron Február eleje óta Nyíregyházán is működik értékesítési iroda. — Az új rendszer szerint minden magyar munkavállaló élhet a kedvezményes üdültetés lehetőségével — tájékoztat Gégény Mónika, az iroda vezetője. — Ez vonatkozik a nyugdíjasokra és a segélyben részesülő munkanélküliekre is. Az állami támogatást most már nem az üdülők üzemeltetője, hanem az üdülést igénybevevők kapják, mégpedig úgy, hogy a 2 ezer forintos névértékű üdülési utalványokat a kedvezményezettek féláron vásárolhatják meg. A kedvezményezetteknek két csoportját alakították ki. Az első csoportba tartoznak az aktív munkavállalók és szövetkezeti tagok, valamint hozzátartozóik, a második csoportba pedig a nyugdíjasok, a segélyben részesülő munka- nélküliek, s a hozzátartozók. Közvetít a munkáltató Az első csoportba tartozók nem közvetlenül, hanem a munkaadó által juthatnak féláron az üdülési utalványhoz. Az utalványok vásárlói jogi személyek, betéti társaságok, magánvállalkozók lehetnek, vagyis a munkaadók veszik meg az üdülési utalványokat, s adják tovább azoknak a dolgozóiknak, akiket a kedvezményre érdemesnek tartanak. A dolgozó tehát minden utalványért ezer forintot fizet, ám az a részvételi jegy vásárlásakor kétezer forintot ér. (Ha például 10 ezer forintba kerül a pihenés, ehhez maximum öt utalványt lehet igénybe venni ötezer forintért, s ezzel az öt utalvánnyal kifizethető az üdülés.) A munkáltatónak mindez nem kerül pénzébe, hiszen a támogatást az állam adja. A munkáltató szerepe mindössze az, hogy kiváltsa az utalványokat az értékesítő irodánál. Ezzel a módszerrel tulajdonképpen a visszaéléseket szeretnék elkerülni. — A munkáltatótól megvásárolt utalványokkal a dolgozó bejön hozzánk az értékesítő irodába, s mi az általa kiválasztott üdülőhely részvételi jegyének árába beszámítjuk az utalványok névértékét. A fennmaradó összeg nálunk fizetendő be. Az ügyfél megkapja az üdülőjegyet, s már mehet pihenni — folytatja Gégény Mónika. A jövedelem a mérvadó — A nyugdíjasok és a munkanélküliek közvetlenül itt az értékesítési irodánál szerezhetik meg az üdülési hozzájárulást. Náluk a támogatás mértéke a következőképpen alakul: havi tízezer forintos jövedelem esetén maximum négyezer forint, tizenötezemél háromezer, húszezernél kétezer, húszezer fölött pedig ezer forint hozzájárulást kaphatnak egyhetes üdüléshez személyenként negyedévente. Természetesen ha kéthetes turnusról van szó. a támogatás mértéke a duplája. Be kell mutatniuk nyugdíjasszelvényüket vagy az OTP-átutalási igazolást, illetve a munkanélkülisegélyről szóló bizonyítványt. A nyugdíjasoknak és a munkanélkülieknek szintén itt az értékesítési irodában kell befizetniük a részvételi jegy árát. A nem aktív dolgozók ugyanis a kedvezményt úgy kapják, hogy a részvételi jegy árából levonjuk az előbb említett jövedelmek utáni kedvezményt, s a kapott összeget kell befizetni. Ez azért van így, hogy a nyugdíjas vagy a munkanélküli az utalványt ne ruházhassa át másra, illetve hogy az utcasarkon ne adhassa el a kétezer forintos utalványt ezerötért. Itt az irodában egyébként megtalálhatók a negyedévre szóló üdülési ajánlatok: Gyulától Hévízig, a Mátrától a Balatonig közel 65 üdülő közül választhatnak az érdeklődők. Március elsejétől a kedvezményes utalványok és a részvételi jegyek is megvásárolhatók irodánkban, amely a Szakszervezetek Házában működik. Meg kell még azt említenem, hogy a helyi idegenforgalmi adót az üdülés helyszínén kell megérkezéskor befizetniük a pihenni vágyóknak. Tornászik, rajzol, ahogy a társai — világtalanul Mező Éva Nyírbogdány (KM) — Jókedvű kacagástól hangos szünetben az iskola folyosója. Gyerekcsoportok beszélgetnek. Van, ki leckéjét ismétli, mások fogócskát játszanak társaikkal. All a gyerekek között egy kisfiú, akinek kezét mindig fogja valaki. Kísérik, akárhová megy. Nagy Tibiké születésétől fogva vak. Koraszülöttként inkubátorban töltötte élete első napjait, s az oxigéntúladagolás következtében vesztette el látását. Azóta többször is megműtötték, de sajnos, a lelkiismeretes orvosi kezelés sem segíthetett. Bele kellett törődni a megvál- toztathatatlanba. Távol az otthontól — Az első néhány év nagyon nehéz volt — mondja édesanyja. — Hároméves korától rendszeresen utazó tanárok látogattak bennünket, kézikönyveket hoztak, amelyekből megtudtuk, hogyan foglalkozzunk a gyerekkel, hogyan tanítsuk meg eligazodni a világban. Nagyon sokat hordtuk közösségbe, mindig emberek között volt, ahol sohasem éreztették vele, hogy fogyatékos. Mikor iskolás korú lett Tibiké, Budapestre került a Vakok- és CsökkentláTibike gyöngyöt fűz Amatőr felvétel tók Iskolájába, ahol egyéves előkészítő foglalkozáson vett részt. Ebben az időszakban is volt egy műtétje, így itthon én foglalkoztam vele, s év végén sikeresen vizsgázott. Következett az első osztály, amit betegeskedése miatt nem tudott befejezni, így a következő évben ismételt. Tanulás helyben — Nem szerettem Pesten iskolába járni — veszi át a szót Tibiké. — Nagyon fárasztó volt az örökös utazgatás. Egész héten távol voltam a családomtól, úgy éreztem, ketté vagyok szakítva. Mindig az járt a fejemben, vajon mi lehet itthon. Nem volt étvágyam sem, lefogytam, sokszor voltam beteg. — Mi is állandóan éreztük a gyereken a feszültséget — folytatja édesanyja. — Szerettük volna, ha mellettünk van. Aztán jött a rendelet, amely szerint vak gyerekek is tanulhatnak rendes iskolában. Egy percig sem haboztunk, azonnal hazahoztuk Tibikét, s beírattuk a helyi iskolába. — Bevallom, az első tanítási nap előtt kicsit izgultam — szól közbe Tibiké. — Féltem, hogy csúfolni fognak, nem fogadnak be. De osztálytársaim az első perctől kezdve nagyon kedvesen bánnak velem, mindenben segítenek. Kezdetben szokatlan volt nekik, hogy nekem más felszerelésem van, s bizony az írógépem hangjához is hozzá kellett szokniuk. Eleinte egyedül ültem, mert sok volt a holmim, ma már viszont padtársam is van! Mindent úgy csinálok, mint az osztálytársaim. Még a testnevelés és rajzórákon is részt veszek. Futok, bordásfalra mászok, gyurmából figurákat készítek. Mióta itthon tanulhatok, sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok. Jóízűen eszem, s sosem vagyok beteg. Jaj a matek... — Minden reggel én viszem a gyereket iskolába, s délben megyek érte — veszi vissza a szót édesanyja. — Délután pedig együtt tanulunk. Ez elég lassan megy, hiszen a gyerek saját felszerelésével dolgozik, én írom a füzeteibe a megoldásokat, hogy a tanárnő ellenőrizni tudja. Szerencsére nagyon jó a gyerek felfogása, emlékezete, könnyen tanul. Tavaly kitűnő tanuló volt, az idén a matematika egy kicsit nehezebben megy, valószínűleg csak négyest fog kapni. — A magyart sokkal jobban szeretem — vág közbe Tibiké. — Az elmúlt évben még a versmondó versenyen is indultam. Ezt az iskolában meg is nyertem. A területi versenyre megtanultam a Sün Balázst, pedig az tizenhat versszakos volt. Itt második helyezést értem el. Az idén is készülök a versenyre, most a Lódítások című francia gyermekdalt adom majd elő. Tibiké lakásukban otthonosan mozog, nem szorul segítségre. Igaz, ennek az a feltétele, hogy mindig mindennek a helyén kell lennie. Segít a házi munkában, megterít, virágot locsol, saját szobáját maga tartja rendbe. Tanulás után játszik, kártyázik, s nagyon szívesen hallgatja a rádiót. Nagy élménye volt, amikor nemrégiben felkereste a nyíregyházi stúdiót, s beszélgetett a munkatársakkal. Titkolt vágya, hogy rádióbemondó legyen. Addig is éli a gyerekek mindennapjait, ami semmiben sem különbözik a látókétól. Igaz, neki az életben mindenért többszörösen kell majd harcolnia. Jegyzet (ll)logikus sorrend Györke László istelepülések polgáris. mestereitől hallottam: azért az nem semmi, hogy a térség, mármint megyénk, mennyit kap az államiból az infrastruktúra fejlesztésére. (No, rá is fér. Nem igaz?) Most itt van például a gázprogram. (Korábban volt az útprogram. Hány falusi és városi mellékutca, út kapott először szilárd burkolatot!) Aztán jön a közműfejlesztés, a Crossbar. Valóban. A sokak által visszasírt rendszerben valahogy erre nem futotta. Az ellenzéki viszont ebben is a rosszat keresi. Azt mondja: mire ez az eszeveszett sietség. Mert ugye, ha nem teljesítik ezt a programot, akkor a másiktól elesnek... Meg aztán, mintha valahol elvétették volna a sorrendet. Nem azzal kellett volna inkább kezdeni, ami az út alatt van, lesz? Aztán jöhetett volna az útprogram! Mi tagadás, igaza van az ellenzéknek is. Mert úgy lenne (lett volna) logikus. Csak hát, ha egy kistelepülés nagyrészt állami pénzből építtethet önerejét jóval meghaladó közművet, jobban teszi, ha nem latolgat, mi a logikus; hisz azt a sorrendet ott fent kellene (kellett volna) fontolóra venni. Mert azért csak olcsóbb lenne (lett volna), ha az új útburkolatot nem kellene feltúrni. Nem feledkeztek meg a halakról a nagy hidegben a nagyhalászi halastónál: kell a fék, hogy levegőhöz jussanak a halak Harasztqs* Pál felvétele Telefontörténelem Kósa Pál Nyíregyháza — 1899. március 8-án délelőtt tíz órakor ünneplőbe öltözött urak álltak körül egy kis szerkezetet, amely szerény fekete színre festve egyedül dölyfölt Feilitzsh Berthold Szabolcs megyei főispán tágas irodájának hatalmas asztalán. Ugyanebben az időpontban a városházán hasonló ünnepélyes csend honolt Bencs László polgármester szobájában. A kackiásan kunkorodó bajuszú polgár- mester idegesen igazgatta a vállán díszmagyarjának mentéjét. Nagyon ideges volt. Hátha nem sikerül a telefonálás? Az őt körülvevő urak kezében hatalmas arany és ezüst zsebórák csillogtak. Aki tehette, megbúvókén meredt a nagy mutatókra. Mintegy sóhaj tört fel egyszerre a társaságból a „MOST” szó, pontosan 10 órakor. Bencs László a készülékhez lépett, bal kezével leszorította a masinát, a jobbal megforgatta az oldalán lévő kart. Homlokát kiverte az izzadtság, mert amikor a füléhez emelte a hallgatót, csak sokára szólalt meg egy kellemes női hang: „Telefonközpont, tessék parancsolni!” A kitűnő szónoknak tartott Bencs László torkán elakadt a szó, csak a központos kisasszony hosszas hallózására tudta kinyögni: „Kapcsolja kérem a főispán úr Öméltóságát!” „Kapcsolom” — volt a válasz, s egy pillanat múlva megszólalt a telefonban: „Itt Feilitzsh Berthold főispán, üdvözlöm önöket polgármester úr!” Az urak egymás kezéből kapkodták ki a hallgatót és a beszélőt, mert akkor még külön volt egymástól a két szerkezet. Majerszky Béla főjegyző és Kertész Bertalan városi rendőrkapitány nagyon összeveszett azon, hogy kinek van joga először hazatelefonálni a lakására. Ezen a napon összesen 58 előfizetőnél csörrent meg a telefon. A központban ülő hölgyek még nem álltak (vagy ültek) hivatásuk magaslatán. Össze-vissza kapcsolgattak. Kész cirkusz volt a telefonálás. A postahivatalban felszereltek egy nyilvános telefont. Miután ez csak ízetlen tréfára adott lehetőséget, a város urai azon törték a fejüket, hogy megszüntetik. Végül megkegyelmeztek a nyilvános telefonnak. Miért? Mert rövid időn belül elromlott, nem lehetett beszélni rajta.
