Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
1993.fémár 6. Ä tKskt-Magyarorszäß hitvégi mtttéffeu ] 5 Pilisi pillanatok Kovács Éva Utat építenek a nyirpilisiek. A közel öt kilométeres betoncsík tizenhat és fél millióba, no meg az ehhez tartozó ÁFA-ba kerül, de szerencsére a költségek negyvenhét egész háromtized százalékát pályázat segítségével nyerte el és kapta meg a falu. Igaz, a fennmaradó összeg, az úgynevezett önrész még így sem kevés, különösen ha figyelembe vesszük, hogy mint oly sok kistelepülés esetében, e helyütt is igen szegény az eklézsia, miközben a pénznek száz helye is lenne. Az önkormányzat osztott szorzott, s végül döntött: márpedig az útra szükség van, kerül amibe kerül, hiszen épp eleget voltak elzárva a pilisiek a külvilágtól — mondja Kiss László, a falu fiatal polgár- mestere. Ha a munkálatok befejeződnek, akkor a korábbi tizenhárom helyett csak öt kilométerre lesz a legközelebbi város, Nyírbátor, s nem mellékes az sem. hogy a gépkocsival oda- utazóknak a benzin, a busszal igyekvőknek pedig a buszjegy kerül majd a mostaninál jóval kevesebbe. Kár lenne persze azt hinni, hogy az útépítéssel a pilisiek minden gondja egycsapásra megoldódik. Maradt nekik ezentúl is épp elég. Legnagyobb közülük az a „válóper”, amelynek segítségével egykori társközségüktől, Piricsétől szeretnének megszabadulni, s önállóvá válni. Mint a legtöbb válóper, ez sem ígérkezik könnyűnek. Hogy is ígérkezne, hiszen a vagyonmegosztás itt sem minden vita nélküli. Piricse nem szívesen fizet, megpróbálja a tartozást kimagyarázni, elfelejteni. A pilisiek ezzel szemben kilenc milliót, s annak a „különélés” óta felgyülemlett kamatát követelik. Piricse azt mondja, a településen megépült iskola a pilisieknek is rendelkezésére áll. Csakhogy a pilisieknek van saját iskolájuk, nem tartanak igényt a szomszédokéra. Azt szeretnék, hogy az itthoni gyermekek itthoni padokat koptassanak, ráérnek ingázni, ha majd nagyobbak lesznek, ha kinövik az itteni lehetőségeket. Amíg a pénzre várnak, addig sem ülnek persze ölbe tett kézzel a faluban. Tervezik a gázprogramot, hat település lakóival összefogva vallják, egységben az erő. Azt szeretnék, ha 94 végére náluk is fellobbanna a láng, s rendelkezésre állna az olcsó energia. A költségek ötven százalékát a hat falu fizeti, ebből kilenc egész egytized millió a pilisiek része. A munka máris elkezdődött, a dolog ily módon biztosnak látszik. Ezzel persze közel sem értünk a tervek végére, hiszen az út és a gáz után a telefonhálózatot is szeretnék fejleszteni. A jelenlegi, mindössze hat vonal ugyanis már rég kevésnek bizonyult, az igény ennél jóval nagyobb. Igaz, mint a válóper beadásának idején kiderült, a telefonhelyzet lehetne ennél sokkal jobb is. Annak idején ugyanis nem egy, hanem két községnek, Piricsének és Pilisnek adtak bizonyos számú telefon- vonalat, azt senki nem gondolta, hogy ez mind Piricsének jut, a társközségnek meg nem marad meg egy se. Az egészségügyi ellátás fájó, régi gondja a pilisieknek. A szomszéd várral közös orvosuk évekig gyógyította az ittenieket. mígnem Piricsén megtiltották, hogy a doktor átjárjon gyógyítani a szomszéd faluba. Úgy látszik, a döntéshozókat egyáltalában nem zavarta, hogy a társadalamombizto- sítás mindmáig a két település számára utalja át az ellátáshoz szükséges összeget, s hová máshoz is küldhetné, mint a nagyobbik faluba? Csakis így fordulhat elő, hogy a polgármester szerint, Pilis nem a törvényben előírt időben, hanem jóval később kapja kézhez az egészség ügyre fordítható pénzeket, s amíg nagy ke rülővel az összeg hozzájuk megérkezik, addig mint egy dúsgazdag őrgróf, saját zsebből kénytelenek fizetni, a költségeket megelőlegezni.. Kiss László polgármestei falujának érdekében nem nyugodott, nem nyugodhatott bele ebbe az igencsak kacifántos helyzetbe, s jó megoldást remélve minden követ megmozgatott, még a köztársasági megbízotti hivatalig is eljutott. Végül nem a törvény, hanem az emberség segített. Amíg a piricsei polgármester megtiltotta, addig a nyírbátori támogatta, hogy városa egészségügyi alapellátásának egyik háziorvosa, a hét bizonyos napjain ellássa a pilisi betegeket. Bár a megoldás nem végleges, de legalább végre ismét van rendelés a faluban, a nyírbátori háziorvosok segítő szándékának köszönhetően megoldódott a hétközbeni, éjszakai ügyelet gondja is. A falu igyekszik megszolgálni a másoknak is köszönhető segítséget. Amennyire teheti, fejleszti az igencsak lerobbant körzeti orvosi rendelőt, ma már számítógép, hordozható EKG-készülék, s számos, eddig nem létező eszköz segíti a doktort a falubeliek egészségének megőrzésében, a betegek gyógyításában. Amíg a rendelő fejlődik, a polgármesteri hivatal igencsak egy íllapotban marad. Aki belép ide, nemigen fogja fényűzéssel vádolni az itte- neieket. Akárcsak jó két évvel ezelőtt, ma _s mindössze a legszükségesebbek íaihatók a falatnyi szó- iákban. Asztal, szék, szekrény. Ennyi a leltár, más nincs semmi. Igaz, nem csak bútorból, személyzetből, hivatalnokból is a minimális akad. Itt nincs titkárnő, nincs kávéfőző, aki ide betér, az úgyis a bajait sorolja, a messziről érkezők sem számíthatnak a másutt oly szokásos reprezentációra. Nem azért, mert nem akarunk, hanem azért, mert nem tudunk ilyen dolgokra költeni- szabódik mosolyogva a falu első embere, aki nemcsak az irányításból, a gondokból, hanem ha kell, az adminisztrációs ügyek intézéséből is kiveszi a részét. Minden fillérnek helye van — folytatja. A fejlesztések, fenntartások mellett csak az elmúlt évben ki- lencszázezer forintot fizettünk ki nevelési segélyre, s még nem is volt elég! Nyírpilis most utat épít. Számunkra akár jelkép is lehet ez az alig öt kilométer. A tenni- akarás, az előbbrejutás, az összefogás jelképe... Elek Emil felvétele Valóságunk közelképben A hintalovak mérettáblázata Réti János M indenki előtt köztudott, lovas nemzet vagyunk. Lóháton érkeztünk a Kárpátok közé, állítólag lóért cseréltük az egész medencét és nincs kizárva, hogy eme csalafinta üzlet üt most vissza, amikor a szomszédok kimericskélni látszanak lovaink elől az itatót, hogy legyen vize a fehér paripának. Történetünk során gyakran estünk e finoman intelligens patás állat egyik oldalára, hogy aztán hamarosan a másik oldalán találjuk magunkat. Mégis minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy két áthuppanás között feljussunk a magas lóra, aminek, ha ajándékba kapjuk, nem nézzük a fogát. Ez utóbbitól ha eltekintünk rendben van, de azért a méretét nem árt figyelembe venni. Annak is aki adja, annak is aki kapja. Mert a világ- történelem nem lóverseny ugyan, de majdnem az, illetve könnyen azzá válhat. Akkor pedig nem mindegy lovak és lovasok viszonya egymáshoz, mármint az összhangot és a méretarányokat illetően. Együttérző szánakozással nézem egyik tárcanélküli miniszterünk sorsának alakulását, mert abban valóságunk egy darabját látom testet ölteni. Nevezetesen az előléptetés és visszabukdácsolás réges-régi és ma sem ritkán előforduló gyakorlatát, ami leegyszerűsítve nem más, mint a kiválasztottat olyan helyzetbe juttatni ami ránézve hízelgő ugyan, csak éppen nem arányos hozzá. Ezzel idézve elő benne a hozzá nem értés, a bizonytalanság felettébb kényelmetlen, szorongásos állapotát, majd jó, vagy rossz esetben apránként vissza az egész, mert a kiválasztók utólag belátják, - legalább maguk között - hogy azért nem ilyen lovat akartak. Megpróbáltam választ keresni az említett miniszterrel kapcsolatban, hogy mi értelme volt ezt az alapjában véve derűs, hangulatos, kultúrált embert a kezdet-kezdetén olyan pozícióba juttatni, ami merőben idegen a személyiségétől és amiből most félfokonként ugyan, de kénytelenek visszaléptetni akik korábban odahelyezték. Azt hiszem azért, mert nálunk a fentlévők - szándékosan nem használom a HATALOM fogalmát - akkor érzik biztonságban magukat, ha a közvetlen alattuk lévő szinteken szakmai, emberi, tudásbeli, felkészültségbeli, rátermettségbeli, vagy egyéb bizonytalanságot idézhetnek elő. így létrehozzák az ember ember által való sakkban tartásának nem jó, de működőképes rendszerét. Mindez fellelhető a padlástól a pincéig szinte mindenütt, ahol alá-fölé rendeltséggel találkozhatunk. Márpedig, ha így van, akkor lényegében az egymásra tornyosuló szinteken - hol ezért, hol azért, hol amazért - felülről egyköny- nyen bizonytalanná tehetők a döntéshozók döntéseikkel, álláspontjukkal együtt. Annak ellenére, hogy alulról nézve legtöbbször makacsul kötik az ebet a karóhoz, ami időről- időre újabb és újabb problémák forrásává válik. Ki nem találkozott már eddigi élete során olyan helyzettel, - szenvedő alanya is lehetett - hogy a nagyszerű művezetőből, már csak középszerű (középszerű mert elbizonytalanodott) üzemvezető vált, pedig felettesei a legjobbat akarták a kinevezésével. Hogy a ragyogó osztályvezetőből gyengébb főosztályvezető, még gyengébb igazgatóhelyettes és gyatra igazgató lett. Mert eljuttatták a hozzá nem értés, a bizonytalanság szintjére ahol már nem tudott maradéktalanul megfelelni a követelményeknek. Méghozzá olyanok juttatták oda, akik még fentebbről megítélve ugyancsak hasonló cipőben jártak. Márpedig, ha valaki bevallatlanul bár, de bizonytalan magában, pozíciójában, rátermettségében, alkalmasságában az harcolni sem képes az igazáért. Az nem nyitja ki a száját, azzal könnyedén el lehet bánni. És éppen ez a cél! Az így felépülő függőségi rendszerben az önbizalmat akkumuláló győzelmeket naponta beárnyékolja az erősebbektől elszenvedhető vereség félelme. Különben is: hogy bízzanak bennünk mások, ha magunk bizonytalanok vagyunk? De jó-e a felettesnek, ha az alattvalót olyan fene nagy bizalom veszi körül? Ezen elgondolkodva különös láncreakciónak bukkanhatunk a nyomára. De ki a hibás az ilyen ellentmondásos helyzetekért? Az, aki nem a legalkalamasabbat, hanem a maga számára leg- megnyugtatóbbat választja? Aki nem a góllövőt hozza a csapatba, hanem a minden helyzetből, akár a gólvonalról is visszapasszolót? Vagy hibás az is, aki elfogadja a hozzá mérten egy-két, nem ritkán több számmal nagyobb hintalovat? Aki nem számol saját korlátáival, hanem enged a lehetőség csábításának? Ki hibáztatható? Aki osztja a szerepet, vagy aki mindennek ellenére - egy életem egy halálom - megpróbálja valahogy eljátszani? Azt hiszem első menetben a kinevező, bár ki szereti magát magamagánál jobb képességűekkel körülvenni. Mégis ő, hiszen külső szemlélőként másként tudunk megítélni valakit, feltéve, ha megpróbálunk minden áron objektívek, elfogulatlanok maradni. Másodsorban azonban igenis hibás, aki képtelen kimondani — miután belekóstolt a szerepbe, mondjuk az “olvasópróbák” során — hogy köszönöm szépen a megtiszteltetést, de nem vállalom. Mert a feladat meghaladja a képességeimet, felkészültségemet, egyszóval személyiségem korlátáit. Szeretném tehát továbbra is azt csinálni amit a legjobban tudok, amihez önbizalmam van, aminek a legtöbb sikerélményt köszönhetem. Szeretnék megmaradni a hozzáértés számomra elérhető legmagasabb szintjén. Azon felül, legyen az bármennyire hízelgő is rám nézve, nem vállalok hivatalt. Sajnálom a minisztert. A kor csontzenés, személyeskedős, kikezdéses, gorombáskodós politikai arénája nem az ilyen és a hozzá hasonló embereknek való. Nemtől, pártállástól és felekezettől függetlenül. Előbb utóbb élesedő kritika majd gúnyolódás tárgyává válnak. Eleinte alig észrevehetően, majd egyre nyilvánvalóbban szabadulni igyekeznek tőlük, amitől aztán - nem is túl sokára - megkeseredett, szomorú emberekké válnak, minden ellenkező igyekezetük dacára. Pedig egyetlen pillanaton múlt az egész. A parolá- zás, a kinevezés elfogadásának pillanatán. Ugyan ezért sajnálom az állandó stresszben élő elnököket, vezérigazgatókat, főosztályvezetőket, művezetőket. Mindenkit, akivel fölöttes erők nagyobb lovat próbálnak betöretni, mint amekkorára termettek. Különösen most sajnálom őket ebben a privatizálódó, nekem van neked nincs, enyém-tied-kié, aki kapja marja hadakozásban, amiben a számszakilag kimutathatatlan értékek elértéktelenedni, elveszni látszanak. Amiben legjobb, ha lehet egy helyben maradni és megvetni a lábunkat az általunk legszilárdabbnak érzett ponton. Onnan indulva talán megválthatunk még egy kis darabot a világból. Sok kicsi sokra megy. Mehet... Lovas nemzet vagyunk. Valaha lóháton ülve cserkésztük be Európát. Azt a pályát, amin nekünk mintha több akadály állíttatott volna, mint egynémely versenytársunknak. Osz- sze is szedtünk jó néhány verőhibát. de azért túljutottunk az ugratókon. Olykor huszárosán, olykor félrecsúszott nyereggel, egyszer-egyszer lóhalálban. Teljesítettük a teljesí- tendőket. Még éppen szintidőn belül. Most újra előttünk a pálya. Telezsúfolva gátakkal, korlátokkal, és a versenybíróság éberen figyel. Csak nyugodtan fel kell készíteni a lovainkat az ugratásra, ahogy sajnos nagy beugratásokra is. És mindegyikhez meg kell keresni, meg kell találni a legjobb lovast. Amelyik leginkább arra a lóra termett és akár szőrén is megüli ha úgy adódik. Mert épp az ő méretéhez való. Nem kisebb és nem nagyobb. Arányos. Pilisi Tükör, ....IUF9W
