Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-27 / 49. szám
12 [ A <Kekt-‘Manmrorszáfí hétvégi mCCéfáete 1993. február 27. Más hangon szólt a kép Folyóirat-tallózó Pudovkin centenáriumára Zay László Budapest (MTI - Press) — Száz éve: 1893 február 28-án született Vszevelod Pudovkin, a filmtörténet egyik legnagyobb művésze s teoretikusa. Valójában három korai filmje igazán maradandó érték; elméleti írásai történeti je- lenetőségűek. Ez a három mű a Gorkij-regény alapján forgatott Az anya, a Szent-Pétervár végnapjai, és a Dzsingisz kán utóda (alias Vihar Ázsia felett). Azért-e, mert mindegyik némafilm? Lehet, nem ő volna az egyetlen, aki érthetőbben szólt (film)hang nélkül. Gondosan készítette valamennyi művét, a későbbieket is. Megtervezte a hang és a kép kapcsolódását, kísérletezett ezzel is. Szép látványra törekedett, erős hatásra. Költői volt, érzelmes, de mélyen gondolkodó. El-eltért a választott alapműtől, de olykor első elképzeléseitől is. Humánus és humanista történeteket adott elő, nagy drámai erővel. Mi az oka, hogy mégis gyöngébbek lettek későbbi munkái, mint ez a három mű? Nem tudom, legföljebb találgatom, talán sejtem is. Azon a következőn, a végül is 1932- ben bemutatott Egyszerű eseten (korábbi címe: Szép az élet), sokat dolgozott. Elégedetlen volt? Lehet. De akadt alkalmi bírálója is. Már korábban akadékoskodott a filmgyár, segítőt adott melléje, társszerzőt, hogy marxizmussal vértezze föl. Amikor aztán „a javított változatot” megnézte Sztálin és Vorosilov, az elismerő szavaikat kemény szakmai bírálattal vegyítették, s bizonyára tanácsaikkal is. Igaz, akkor még nem kezdődtek meg az 1934-es és 1937-es „személyi változások”, de azért lehetett érteni a szóból. Mert a történelemben is más hangon szól olykor a kép. Vajon ez a lehetőség, hogy ne vágjon egybe a hang a képekkel — amint egy harmadmagával írt elméleti tanulmányjelenet Pudovkin Az anya című filmjéből, a főszereplő Vera Baranovszkája ban fejtegette —, csak a filmkészítésben és a film hatásában érdekelte Pudovkint? Fölidézve emlékezetes műveit, felötlik a gyanú, hogy talán mondanivalója tekintetében is erre törekedhetett. Bizony, Az anya nemcsak az elbeszélt helyen és időben igaz, élményadó ábrázolása az egyetemes érvényű érzéseknek és eseményeknek. Ez az anya elvont és valóságos hatalmakkal áll szemben, mi több: magával a Hatalommal. Nemcsak történelmi eseményeket idéz föl a Szent-Pétervár végnapjai, hanem szembe- (vagy párhuzamba?) állítva a háborút és a forradalmat, megint az ember és a hatalom ütközése van a háttérben. S mi másról szólna a Dzsingisz kán utóda? A horda-szerű lovashadsereg történelmi igazságszolgáltatásra vágtat a magára eszmélő ifjú hőssel... Ha csakugyan ilyesféleképp gondolkodott Pudovkin, jónak láthatta a magánélet ábrázolásához fordulni inkább, amikor a forradalmat követő lelkesedés józanabb, világosabb látásra váltott. Bár a magánéletében is lehetett gondja-baja elegendő. Gondoljuk meg: munkatársa és barátja, Natan Zarhi autóbalesetben halt meg — s a vezető Pudovkin volt a hibás. S bizony arra is sor került, hogy egyik filmjét betiltsák. A sosem látható filmben mindig remekművet lehet sejteni, kivált az alkotónak, hiszen sosincs mód a próbára. Azon is elgondolkodhat az ember, hogy jutalomutazás volt-e, amikor 1950-ben Magyarországra jött Pudovkin, vagy egy kicsit száműzetés, netán önkéntes távoliét? Kevés elmélyült műalkotással dicsekedhetett a korábbi filmgyártás Magyarországon, látogatásaikor Pudovkin indíttatást adott helyes és jó irányba, művészi fejlődésre (is.) Kitűnő magyar rendezők okulhattak a tapasztalataiból, s aligha vitatható, hogy a későbbi fölívelésben, a társadalomkritikus magyar filmművészet kibontakozásában jelen van Pudovkin. Még ha kicsit sejtelmes is gyakran idézett mondása, hogy az akkori magyar filmek kilométerekről, távcső- vön szemlélik a valóságot, a sematizmus utáni magyar film tisztánlátásában része lehetett a Pudovkinnal folytatott beszélgetéseknek. Aligha volt könnyű az élete, s ki tudja, mire vitte volna, ha csak a tehetségére kell hallgatnia, s a mozira figyelnie. Ha csupán a mű elkészítése s közönséghatása szempontjából kell ügyelnie arra, hogy más hangon szóljanak képei. Ha... Hirtelen halt meg, Rigában: a nyáron lesz negyven esztendeje: 1953 június harmincadi- kán. Kiss Benedek: Kányák Kányák a kert alatt, fertelem-madarak, szárnyasok szántás-fekete népe kurrogat, károgat, keringenek kert alatt, szállnak fül-veresítő télnek elébe. Tél jön, küszöbön kapar a fagy-köröm, ordas hideg a csontig harap. Hol már a fecskepár? Csak e kurr, csak a kár — martalóc csőr a vetésre csap! fertelem-madarak a kert alatt! Gábor Marianna: Szénlapátolók Dokumentatív írások sűrűjében Budapest (MTI - Press) — Aligha akad olyan írni- olvasni tudó ember, akit legalább egyszer-kétszer meg nem kísértett volna életében a gondolat, hogy naplót vezessen, emlékiratot vessen papírra. Csak hát a gondolatot ritkán követi el- szánás, főként hosszan tartó. Más a helyzet azonban az írókkal, közéleti személyiségekkel, művészekkel — nekik az írószerszám többnyire amúgyis a kezük ügyébe esik. A mű azonban fontosabb, s a napló csak ritkán válik művé, de még az önéletírás se mindig. Természetes, hogy az alkotó ember az általa legfontosabbnak tartott dolgokról a legtöbbet a műveiben mondja el, a világról is, de még önmagáról is. Mégis, vannak korok, amelyekben megsűrűsödik az említett dokumentatív jellegű írások jelenléte s szerepe is. Ilyen kor a mostani is. így nem meglepő, hogy a szép hagyományú Debreceni Irodalmi Napok tavaly novemberben ezt a témakört választotta tárgyául. A tanácskozás anyaga az Alföld februári számában olvasható. Összesen 18 előadás és hozzászólás kapott helyet, s nem annyira a vita, mint inkább a helyzetelemzés s a belőle következő csendes meditáció volt rájuk a jellemző. Zárszavában Jókai Anna alighanem pontosan ráérzett arra, hogy mi a műfajkor mai gyakoriságának igazi magyarázata: „egyre inkább ráébred arra az ember, hogy egyedül ő felelős, egyedül a személyiség. Nincsenek többé világ- megváltó ideák, nincsenek többé olyan ideológiák, amelyeknek a roncsoló hatása be ne bizonyosodott volna...” Németh G. Béla inkább műfajtörténeti jellegű és Poszler György inkább poétikai szemléletű indító előadásaihoz kapcsolódtak a többiek, akik közül főként Hubay Miklós, Gö- römbei András, Fodor András és Éles Csaba előadásaira hívom fel a figyelmet. Görömbei András említette azt a naplót is, amelyet Nagy László 1975-től haláláig — tehát mintegy három éven át — vezetett. Ennek válogatott szövegét januártól egész éven át közli a Hitel. Az eddigi két közlemény alapján megállapítható, hogy ezek a napi egyoldalas feljegyzések nemcsak a költő életkörülményeiről, de alkotómódszeréről, gondolkodásmódjáról is sokat elárulnak — szinte sajnálja az olvasó, hogy nem sokkal előbb kezdett hozzá Nagy László e munkához. A formálódó Vidám üzenetek-ciklus kapcsán például a következőket jegyzi fel: „Kicsit feloldottam ezekkel magamat, költészetemet, már nagyon sziklásodtunk. Ha többet tudnék ilyent írni, azt se bánnám. De a komoly versek, azok az igaziak. Készülök írni komolyat is. Időm lesz majd, ha valami baj nem történik. Életnek és költészetnek akarok élni.” S olvashatjuk tömör feljegyzéseit 1975 májusi erdélyi útjáról is. Gábor Marianna: Öreg asszonyok a tengerparton Ember Nemess László: _ _ a tengeren haladó WJ hajó fedélzetéről t M ember esik vízbe, JL JL akkor feljajdul a nemzetközi kód O-jele; üvölt a sziréna: Tá-tá-tá... OH! — mintha a kód megalkotói az ember legősibb jajhangját sűrítették volna a jelbe, hogy kellőképpen kifejezze a szörnyűséget. Az árbócra pedig felröppen a kis sárga-piros O- betűt jelentő ködlobogó. Természetesen akkor, ha valaki észreveszi a vízbeesést... Ez a 36 000 tonnás tanker akkor már kilenc hónapja volt úton. Először Latakiába mentek, s a szíriai olajat a kanadai St. Johns-ban rakták ki. Onnan ballasztvízzel Venezuelába vitorláztak, s a felszippantott nyersolajat a texasi Houstonban csurrantották ki. Aztán irány a Perzsa-öböl; a Kharg Island-i fekete löttyöt Yokohamába vitték. Japánból vissza újra az Öbölbe, ahol már javában dúlt az az érthetetlen és értelmetlen háború, amely a semleges országok kereskedelmi hajót sem kímélte; a kőolajat ezúttal Dél-Afrikába vitték. És mind így. A hajón volt egy csillagkép: az Ikrek, az égi konstelláció földi, tengeri mása, Castor és Pollux—így becézte-gúnyolta őket a legénység. Az elválaszthatatlanok: Niki, a másodtiszt és Tiki, az első. Kölyökkoruk óta barátok voltak, ugyanabban az utcában nőttek fel a peremváros peremén. Ugyanabban a kölyökbandában, majd kamaszgaleriben vagánykod- tak, korán megtanultak ütni és védekezni, és korán megismerkedtek a talajmenti szerelem titkaival. Elzüllöttek-kal- lódhattak volna, de valahogy kiverekedték magukat környezetükből, és feljutottak... Na nem túl magasra, de azért az átlag fölé. Talán barátságuk segítette őket ehhez. Kamaszfővel elhatározták, hogy tengerészek lesznek — magától kínálkozó szakma ez a nagy kikötővárosban —, és ha nem is simán, de mindketten elvégezték a Tengerhajózási főiskolát. Tiki volt az idősebb, Niki két évvel fiatalabb. Néha sikerült egy hajóra ügyeskedniük magukat, máskor meg szétválasztotta őket a személyzeti osztálynak nevezett sors. Huszas éveik közepére komoly, kemény, tapasztalt férfiakká értek, s akkor mindkettejük számára eljött a Nagy Szerelem. Sajnos — vagy talán sorsszerű volt ez? — mindketten ugyanabba a lányba estek bele, de fölig! Keserűen vették ezt tudomásul, de barátságuk ezen a zátonyon semfeneklett meg. A lányra bízták a döntést. Tinának nem volt könnyű dolga, mindkét fiú egyformán vonzó és férfias volt, de végül elhatározásra jutott. Kilenc hónappal később Tiki egy gyönyörű kislány boldog apja lett. Akkor éppen Kharg Island- ból vitték az olajat az ausztráliai Perth-be, és Tiki már egy fél éve nem kapott levelet feleségétől. A hajó az Indiai-óceánon járt, közel az Egyenlítőhöz, késő este volt, Niki őrségbe készült. Mindketten a tatkorlátra könyökölve álltak, a nyomdokvizet bámulták. Tejfehéren foszforeszkált a felkavart óceán, zafír, rubin, smaragd algacsillagok gyúltak benne. —Ne rágódj, öreg Kom-Ti- ki — mondta Niki —, valami gubanc jöhetett be, Perth-ben biztos kapsz levelet. — Gubanc, mi...? Hat hónapja semmi hír... Bolondulok meg a feleségem meg a lányom nélkül! És már írtam mindenfele, még a londoni Harrisonéknak is, azok pedig minden hajót kinyomoznak, és minden levelet eljuttatnak a címzetthez, ha kell, a Húsvétt szigetre is... hiszen tudod... Es semmi! — Nyugi, öreg. Megyek őrségbe, mindjárt éjfél, te pedig szunyálj egyet, mert négy óra múlva ugrasztalak, fel kell váltanod. Négy óra múlva azonban nem volt kit ugrasztani — az első tiszt nem volt a kabinjában. Tíz perc eredménytelen keresgélés után Niki rosszat sejtve felverte a parancsnokot, átadta az őrséget, és hátrament a tatra, ahol utoljára látta barátját. Zseblámpája sugara egy ócska szandálból átalakított papucsra esett — Tiki kedvenc trópusi lábbeli-
