Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-27 / 49. szám
10 k Keiéi-Magyarország Hétvégi mdUfíete 1993.feSntúr 27. Fiatal, de nem hülye... Kovács Éva r arthatatlan, ami napjainkban a magyarországi közutakon közlekedés címszó alatt folyik. Lassan nincs nap baleset nélkül, s mára odáig fajult a dolog, hogy szemünk se rebben, ha egy megyében egyetlen hétvégén tizenegy fiatal lesz autóbaleset áldozata. Falra hányt borsónak látszik minden óvintézkedés, minden figyelmeztetés. Az embernek néha olyan érzése támad, ma már némelyek szemében minden sokkal fontosabb az életnél. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy Magyar- országon adott idő alatt háromszor annyi ember veszti az utakon életét, mint a szomszédos Ausztriában, pedig ott gyorsabbak az autók, forgalmasabbak az utak. Szerencsére, az illetékesek nem hajlandók belenyugodni a tarthatatlannak látszó helyzetbe, a kaotikus állapotokba. Minden igyekezetükkel azon vannak, hogy javítsanak a rosszabbá már nemigen válható hazai közlekedési morálon, s törik a fejüket a lehetséges megoldásokon. Mint nemrég egy szakembertől hallottam: ezen okok miatt alaposan tanulmányozzák a magyar közlekedők viselkedését, pszichikumát is. Mára világossá vált számukra, hogy a balesetet okozók döntő többsége harmincöt év alatti, tehát fiatal. Vizsgálataik alapján ily módon megdőlt az az elképzelés, mely szerint az öregedő, tompuló reflexű, lassúbb gondolkodású öregek, illetve öregedők csinálnák az utakon a bajt. Helyettük az életük legszebb éveiben járó, kitűnő reflexű, a legjobb fiziológiai tulajdonságokkal rendelkező ifjabbak a legfőbb ludasok. Nem jelent vigaszt, hogy ez a megállapítás korántsem csak a hazai viszonyokra érvényes — hangoztatta a szakember, a fiatal korosztály dicstelen elsőbbsége az egész világ közlekedési moráljára jellemző adat. Épp ezért indították útjára külföldön azt a nemzetközi akciót, amelynek jelszava — hevenyészett magyar fordításban — valahogy így hangzik: „csak” fiatal vagyok, nem hülye — 5 olyasmit kíván sugallni mindnyájunknak, hogy a közlekedésben résztvevő, az ifjabb korosztályhoz tartozó lányok és fiúk még ifjúnak számítanak ugyan, de már elég felnőttek, elég okosak ahhoz, hogy autóba ülve maguk és embertársaik testi épségére is vigyázni tudjanak. Jó lenne látni mind több helyen ezt a frappáns jelszót, s még jobb lenne, ha tartalmát fiatalok és idősek egyaránt sietnének megfogadni. Elsősorban testi épségünkért, életünkért, azért, hogy a mai fiatalokból is lehessenek egykor őszülő hajú, kissé lassuló reflexű öregek... Az ifjúság helyzete Magyarországon A választásokra elő kell készíteni a fiatalságot Nyíregyháza (KM) — Regionális konferenciát rendeztek a közelmúltban Szolnokon az ifjúság helyzetéről. A szervező a Miniszterelnöki Hivatal Ifjúsági Koordinációs Titkársága volt. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a fejlett társadalmakban az ifjúsági életszakasz felértékelődik — hangoztatták a rendezvényen. Bárdos Balázs, a Miniszter- elnöki Hivatal politikai államtitkára az ifjúságot érintő aktuális kormányzati feladatok között kiemelte: az ifjúságpolitika közéletünk legfontosabb alapeleme. Közös érdek a fiatalok társadalmi beilleszkedése, ami nem könnyű, mert jórészük felkészületlen a változások, az új feladatok, a nemzetközi hatások befogadására. Ennek egyenes velejárója a bizonytalanság erősödése körükben. A Belügyminisztérium főosztályvezetője az önkormányzatok ifjúságpolitikai feladatairól beszélt. Mint mondotta, az önkormányzati törvényben az ifjúság kérdése a szolgáltatás szemszögéből jelenik meg, holott kulturális és egyéb téren is szoros együttműködésre van szükség a helyi önkormányzatok és az ifjúsági szervezetek, csoportok között. A következő választásokra elő kell készíteni az ifjúságot oly módon, hogy a fiatalok közül mind többen kerüljenek be az önkormányzatokba. A közeli jövő fontos tennivalója a lakáshelyzet javítása, a foglalkoztatási gondok enyhítése, az egészséges életmódra való nevelés — sorolta a feladatokat az előadó. A munkanélküliség káros az egészségre Minden generáció nehezen éli meg A munkanélküliség, ha nem is öröklődik, de újratermelődik Balázs Attila felvétele Nyíregyháza (KM-Szőke Judit) — Bár a piacgazdaság szükségessége belátható, a kegyetlen valóságot, a működő munkaerőpiacot nem könnyű elviselni. Vannak, akik átesnek a rostán, vannak, akik fennakadnak. Egyéni sorsok, sokszor drámai helyzetek. Vagy inkább családi sorsok. Asszonysorsok, férjsorsok, apasorsok, gyermeksorsok. Munkanélkülinek lenni állapot. Munkanélkülinek lenni rossz. De vajon ezek a negatív élmények hogyan plántálódnak át a gyerekekbe? Azaz újratermelődik-e a munkanélküliség? Beszélgetőpartnerem, Tár- kányi Éva pszichológus első élményeit a munkanélküliségről még iskolapszichológusként szerezte. Jelenleg a megyei munkaügyi központ pszichológiai szakszolgálatának munkatársa. — Hogy milyen hatással van a gyerekekre a munkanélküliség? Mentálhigiénés szempontból beláthatatlan következményei vannak. Egyrészt anyagi visszaesést jelent, így a gazdasági szempontból amúgyis igen differenciált társadalmat még széjjelebb húzza. A szülő, aki eddig azon volt, hogy a gyerekének mindent megadjon, a jobb anyagi körülmények között élő iskolatársától le ne maradjon, most bűntudatot érez. A gyerek, aki nincs kellő mélységig beavatva a család életébe, kudarcként éli meg szülei munkanélkülivé válását. Az is megtörténhet, hogy akár a szülő ellen fordul. — Eddig az emberek előre látták, tervezni tudták életútjukat. Most nemcsak az egyéné, hanem a családé, a gyereké sem kiszámítható. Milyenek az ezzel kapcsolatos tapasztalatai? — Tavaly óta folynak nálunk csoportfoglalkozások, ezeken munkanélküliekkel beszélgetünk munkahelyük elvesztéséről s arról, hogyan élik meg ezt az új helyzetet. Úgy látszik, hozzá lehet szokni ehhez a kényszerű körülményhez — ha lehet ilyet egyáltalán mondani — mindenesetre elfogadottabbá vált, beépült a köztudatba. Eleinte tipikus volt a történet: a gyerekem megkért, ne mondjuk meg a tanító néninek, hogy... Most már ezzel a szégyenérzettel alig találkozom, nem társulnak már a munkahely elvesztése mellé negatív gondolatok, mint lustaság, alkohol. — Az nyilván egyéni, ki hogyan éli meg. — Teljesen személyfüggő. Van görbéje a munkanélkülivé válás érzelmi folyamatának: először sokkhatás, aztán a tagadás korszaka, majd depresszió, elfogadás, és a remény, amikor „összekapja magát” az egyén. Ahogyan megéli, az nagyon függ az indítástól, a szülői modelltől, a család szociális érzékenységétől, problémakezelési stílusától, ezért itt nagyon széles a skála. Nem ritka az a gyermeki reakció, hogy otthagyja az iskolát. Ez tetszik, nem tetszik, nevelés kérdése. — Mintha ellentmondás lenne a tendencia, hogy a gyereket minél tovább benntartani az iskolapadban, parkoltatni és a „minek tanulni...” között. — Ezt nem igazán értik meg az emberek. Pedig valamilyen szakmát kell tanulni, az a muníció, mert csak elmozdul a gazdaság valamerre, másrészt az egyénnek fel kell készülnie. Nagy felelőssége van az iskoláknak, sok helyen van már személyiségfejlesztő tréning is. De igazán csak a családban lehet kezelni, a gyerek életkorától függő módszerekkel persze. Kezdettől fogva be kell vonni őket, akár a családi kassza fölötti döntésekbe. Hogy tudja az arányokat. Hamarabb fogja megérteni a presztízsvesztést is. Sok szülő inkább még rákapcsol, amikor munkanélkülivé vált, hogy úgymond ne érezze meg a gyerek. — De megint ki sérül, kivel nem foglalkoznak? A szülő hajszolt, ideges, ingerlékeny lesz, és ez nagyon visszaüt a gyerekre. Mentálhigiénés szempontból a munkanélküliség káros az egészségre. Miféle értékeket fog akkor ő majd továbbadni? Sok házasság válik még rosszabbá, de azért az ellenkezőjére is akad példa. Az egyébként is rossz kapcsolatokat felerősíti, gyengíti. Függ-e az elviselés módja a társadalmi hovatartozástól és van-e korosztályi sajátosság, lévén, hogy most még mindenki elsőgenerációs munka- nélkülinek tekinthető. — Természetes intelligenciájú, jóérzésű emberek kulturáltabban megoldják az ezzel kapcsolatos problémáikat. Az értelmiségieknél könnyebb is, nehezebb is a „túlélés”, ők ha esnek, nagyobbat huppannak. Akik egyébként is peremhelyzetben éltek, azoknak egészen más a problémamegoldó modelljük. Ahol a családban előtte is konfliktusok voltak, ott azok vélhetően súlyosbodnak. Mindegyik korcsoport egyformán nehezen kezeli, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. A pályakezdő még el sem kezdte a pályát, bele sem kóstolt abba, milyen a fix munkahely, a fix fizetés. Találkoztam egy fiatal párral, akik átképzésre jelentkeztek, hátha találnak valami megoldást, mert addig nem tudtak összeházasodni sem... Szomorú. A 25-30 évesek már megtudták, milyen jó a biztos megélhetés, erre családot kezdtek alapítani, hitelt vettek fel. Nekik van a pályakezdők után a legnagyobb sanszuk újrakezdeni, új szakmát tanulni, több lábra állni, már gondoskodniuk kell önmagu- kon kívül a gyerekekről, aztán esetleg a szüléikről is. A 35-45 év közötti korban kemény lelki krízist okoz a „mi van, már nem kellek?”, nekik pozíciójuk is volt, gyereküket taníttatják. — Talán a 45 évnél idősebbek munkaerőpiaci helyzete a legreménytelenebb, az állás- ajánlatok, pályázati hirdetések nem nekik szólnak. — Igen, pedig nekik komoly értékek, tudás, tapasztalat van a kezükben. Felhalmoztak a maguk módján, a saját munka- nélküliség mellett esetleg pályakezdő munkanélküli gyerekeik terheit is hurcolják. Az 50-hez közeliek átképzése nem könnyű, nehezebben tanulnak, de van annyira rugalmas az ember, — erre van is példa — hogy az életkori nehézségeket is legyőzi, ha akar valamit.. — Előjönnek az eddig szőnyeg alá söpört problémák. Mit tanácsol, hogyan segíthet magán a családi — Mindent meg kell beszélni, ne egyvalaki eméssze magát a családban, el kell fogadtatni a gyerekekkel, hogy ez olyan életszakasz, amikor gyakori a „nincs”, de bíztatni kell: tanulj, gyújts tudást. A jövőképet úgy kell megfesteni, hogy ne menjen el a kedvük, mert akár rossz irányba is fordulhatnak. A munkanélküliség nem örökletes, de továbbadható a lehetősége, újratermelődhet. Az iskola sokat tehet és krízishelyzetben a szülői felelősség is kidomborodik. Nem megkímélni kell a gyerekeket, hanem felkészíteni. És nem szabad hazudni, sem mellébeszélni. Az őszinteségben ugyanis nem lehet csalódni. A házasságkötő teremből a szülőszobára Sztorik egy anyakönyvvezető naplójából Nyíregyháza (KM - Bojté Gizella) — A házasságok az égben köttetnek — szokták mondani. Hát, nem egészen. Ezt azért állíthatom ilyen bizonyosan, mert anyakönyvvezető koromban több mint ezer pár előttem mondta ki a boldogító igent. Részese lehettem életük e nagy-nagy pillanatának, melyet igyekeztem felejthetetlenné tenni. Aztán, hogy sikerült-e... Nem tudom. Rajtam nem múlott. Én szívesen emlékszem vissza ezekre a percekre. *** Zene indul. A színfalak mögül előlépek, hónom alatt a több kilós anyakönyvvel. A jegyespár óvatosan közeledik felém. Következik a hivatalos szöveg: Önök megjelentek előttem, mint a nyíregyházi városi tanács (akkor még így hívták) anyakönyvvezetője előtt, hogy házasságot kössenek... A vőlegény homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöznek, a halántékánál legurulnak. Jézusom, a menyasz- szony is rögtön elájul, olyan sápadt. Csak túllennénk már rajta — gondoljuk mind a hárman. „Nyugalom, nyugalom.” Persze, fogalmuk sincs, hogy miről beszélek. Másnap a kórházból hozzák a születési papírokat: hajnalban az ifjú párnak fia született. *** A nyári szombatokon huszonöt esküvő is volt. Egy kis- katona azonban csak egyetlen szombatra kapott kimenőt. De egész nap nem akadt egy lyukas fél óra a házasságkötési ceremóniára. Megegyeztünk abban, hogy kora reggel, hét órakor bejönnek két tanúval és összeesketem őket. Úgy is volt. Csakhogy aláírásra nem kerülhetett sor. A vőlegény berúgott. Ilyenkor ugyanis érvénytelen lenne a bejegyzés, mert az illető nincs beszámítható állapotban. — Erre nagyon ügyelni kell. Nehogy, ne tudja az illető, hogy mit csinál!— A jegyespár így aztán elment sétálni, mondtam, egyenek is valamit, aztán, ha józanodik az úr, jöjjenek viszsza. Jöttek is óránként, de a vőlegény állapota csak rosszabodott. Végül is este fél tízkor boldog házaspárként távoztak. *** Egyre kínosabbá vált a helyzet, mikor már a fiatalok és a másik tanú is aláírta az anyakönyvet és a vőlegény tanúja semmilyen noszogatásra nem volt hajlandó elmozdulni. — Tessék már idelépni. Ön következik. Legyen szíves már. Kérem... — invitáltam. Nem és nem! Hát most mit csináljak? Már az egész násznép minket néz. A tanú meg csak bámul rám nagy mulya szemekkel, a kezét a szájába veszi, rágja a körmeit, összefonja a lábait... — Bepisilt. Ekkorára nem is lehet nőni Balázs Attila FELVÉTELE
