Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-26 / 48. szám

1993. február 26., péntek HÁTTÉR Ketet-Magyarország 3 Ahol az ember a főszereplő A modern társadalomban komoly feladatok várnak a szociális munkásokra Nyíregyháza (KM - Györ- ke László) — Egy héten át tar­tott az az intenzív tanfolyam, melyet Ilit Eisenberg izraeli szociális munkás „training manager” tartott a DOTE nyír­egyházi Egészségügyi Főis­kolán. A kurzus elvégzését igazoló tanúsítványok kiosztá­sa után kértük meg a profesz- szorasszonyt, hogy beszéljen önmagáról, munkájáról és nyíregyházi tapasztalatairól. — Huszonhétévé, 1967-ben fejeztem be Tel-Avivban az egyetemet, azóta is ott is dol­gozom. Foglalkoztam gyere­kekkel, bűnözőkkel, elmebete­gekkel, családokkal minden­féle témában. Az utóbbi tíz év­ben a geriátriára (öregkori be­tegségekkel foglalkozó tudo­mány. A szerk.) fordítottam a fő hangsúlyt. Munkámat két részre lehet választani, amely azonban szervesen kiegészíti egymást: egyrészt a terepen dolgozom, itt gyűjtöm össze a tapasztalatokat, emellett pedig tanítok, új projecteket készí­tek. Mert én hiszem, hogy le­het új dolgokat kifejleszteni. A hallgatókkal együtt is mindig azon törjük a fejünket, hogy a tapasztalati anyagismeretet hogyan tudnánk hasznosítani. A társadalomban a szociális munkásnak igen komoly helye van; ezt ma már el kell is­merni, és sok országban be is látják. Enélkül nem működhet például egy kórház, vagy bár­milyen intézmény, ahol embe­rekkel foglalkoznak. Az izraeli professzor- asszony Szekeres Tibor felvétele — Hogyan került Magyar- országra? — Két évvel ezelőtt a bu­dapesti VIII. kerületbe hívtak, hogy az ottani öregek otthoná­ban új programot vezessünk be. Először orvosokat, nővé­reket, házigondozókat oktat­tam. Amellett dolgoztam a klubokban is: a foglalkozáso­kat — hogy úgy mondjam — „behoztuk” a kerületbe. Az ál­talam készített projectet ott­hagytam, ami szerint tudtak tovább dolgozni. Két éve már jártam Nyíregyházán. Egy hét­végét itt töltöttem, előadást tartottam. A főiskoláról aztán eljöttek Izraelbe, és akkor újra meghívtak ide. Hát így vagyok most megint itt. — Említette, hogy a szak­mában kétféle koncepció lé­tezik. — Igen. Az egyik az el­méletet, a kutatást helyezi elő­térbe, azt tartja fontosnak. Én úgy gondolom, hogy az elmé­let valóban nagyon fontos, de sokkal többet kell fektetni a mindennapi gyakorlatra, az eszközökre, a terepmunkára. Az elmélet csak az alapja lehet a gyakorlati munkának. Nem lehet öncél. A statisztikával jöttek nekem, de én azt mond­tam, azzal nem tudok mit kez­deni. Én a klubba akarok men­ni az emberek közé, „játszani” velük. Én látom, hogy itt, Nyíregyházán az elméletet és a gyakorlatot igyekeznek jó arányban ötvözni. Azt is jól látják: most igen fontos, hogy rátermett tereptanárokat ké­pezzenek, akik aztán a gyakor­latot tovább viszik, így alapoz­va meg a jövőt. A gyakorlat mechanizmusát alapos elő­tanulmány után kell felépíteni. A ma alkalmazott módszerein­ket mi sem egy nap alatt dol­goztuk ki. Húszéves tapaszta­latainkat át tudjuk adni, amelyből ma már biztonsággal kiszűrhető, hogy mi a jó, mi a kevésbé hasznos. Az ered­ményt be tudjuk mutatni. — Most engedjen meg egy személyes jellegű kérdést. Hol és mikor tanult meg ilyen jól magyarul? — Szüleim hatvan évvel ezelőtt költöztek ki Kolozs­várról. Otthon nem beszéltek magyarul, csak héberül. Öt­éves koromig hallottam ugyan magyar beszédet, de a nyelvet nem „használtam”. Apám a magyar szervezetnek volt a vezetője. Aztán megjött a nagynéném, aki magyarul szólt hozzám, s mint általában a gyerekek, hamar megtanul­tam a nyelvet. Később sokáig nem használtam, el is felejtet­tem. Most, amióta újra el-ellá- togatok Magyarországra, mondhatnám úgy is, hogy új­ratanultam magyarul. Egyéb­ként Izraelben nincs olyan település, ahol ne tudna valaki magyarul. —Mikor jön legközelebb? — Ha hívnak, rögtön. Szí­vesen jövök, mert úgy csinál­ják itt a dolgokat, ahogy kell. Ha tudok segíteni, szívesen te­szem. Hívom a tanítványai­mat, jöjjenek Izraelbe tanulni. Most volt egy 18 fős csoport, az intézményekben majdnem mindenhol magyar szociális munkásokkal találkozhattak. —Hogy telt a hét? — Csodálatos volt, mintha már hazajöttem volna. Min­denki nagyon készséges, úgy érzem, őszinték a kapcsolatok. Nemcsak beszélgettünk a ten­nivalókról, hanem meg is csi­náltunk mindent a gyakorlat­ban. Ez még egy lépés előre. Én hiszek a szociális munká­ban és igyekszem ezt a hitet átadni hallgatóimnak. És első­sorban arra tanítom őket, hogy merjenek újat, kezdeményez­zenek. És altkor az eredmény sem marad el... Társas szervezési formában lakások, üzletek, garázsok épülnek Nyíregyházán a Kossuth utcán Elek Emil felvétele Sajt érkezett Répcelakról Fehérgyarmat (MK) — A Fehérgyarmat és Vidéke ÁFÉSZ 32 jelentősebb ke­reskedelmi partnerrel áll kap­csolatban. Orosházáról és Kis- várdáról szállítanak például baromfit, Mátészalkáról pék­árut (de két maszek pék is gya­rapítja a kínálatot), Répcelak­ról sajt érkezik. A tojást háznál vásárolják fel. Nagy a hús­kínálat a svábhústól a bácshú- sig. A város területén az áfész- nek három nagy áruháza, több boltja van. Ezenkívül 16 ma­gánkézben üzemelő kisebb üz­let oldja meg az élelmiszerel­látást. Az üzletek a korábbi gyakorlattól eltérően, akár este tízig is nyitva tartanak. Tárca A z embernek néha a leg­furcsább helyzetekben jutnak eszébe az igazán ere­deti gondolatok. S még csak arra sincs szükség, hogy svej- ki, vagy nérói szituációkba keveredjünk, elég ehhez csu­pán egy kínzó ízületi gyulla­dás, egy álmatlan éjszaka, s némi hóesés. Mit tehet ilyenkor az em­ber? Kiáll az ablakbb, s nézi az éjszakát. Vagyis hát, in­kább a hajnalt, hiszen öt óra körül járhat már, csak éppen pirkadni nem akar még, csu­pán az utcai lámpák pislákol­nak. Cudar idő lehet odakint. A nagy változást már teg­nap sejteni lehetet*, mert dél­után varjúfellegek özönlötték el az eget. Órákon át kava­rogtak a város fölött, majd megszállták a sóstói erdőt. Am a közelgő csikorgó hide­get nem is e telente látványo­san köpeny eget fordító, mezei hadakból urbánussá vedlő se­reg jövendölte igazán, hanem egy másik, alkonyaikor meg­jelenő madárcsapat. Nem voltak sokan, legfel­jebb százan. A varjakkal el­lentétben minden különösebb felhajtás nélkül jöttek, s hangtalanul a szemközti sa­lakpályára telepedtek. Ha megvadult szélkölyök rontott rájuk, kitárták szárnyukat, arrébb libbentek, de már for­dultak is vissza a régi helyük­re. Oda, ahol az imént már megmelegítették talpukkal a földet. S nem károgtak, nem csi­pogtak, méltósággal tűrték az atrocitásokat. Olyan öklöm- nyi, formás kis jószágok vol­tak. Fenyőrigók, vagy valami effélék, az biztos, hogy csak ilyenkor, a nagy telek idején keresnek meg bennünket. Va­lahonnan északról menekül­hetnek, s ha jobbra fordul az idő, máris szedelőzködnek. És eltűnnek, mint a kámfor. Valamikor egy nagy gyü­mölcsösben találkoztam elő­ször velük. Vagy a rokonsá­gukkal...? A kert gazdája mindenestre nagy vadász hí­rében állt, ő mesélte, hogy ré­gen a királyi lakomák ked­venc csemegéje volt ez a kis madár. Lépes vesszővel fog­ták, s töltött rigóként tálalták fel őket. E mostani rigóimat azon­ban nem fenyegette semmi hasonló veszély. Erezhették ezt ők is, mert békésen üldö­géltek a földön, a parkban futkározó kutyáktól sem za­vartatták magukat nagyon. Azért a biztonság kedvéért es­tére átröppentek az épületen, s a házsor, meg a kövesút kö­zötti liget bokraira teleped­tek. Itt gubbasztanak most is, e hajnali órán, és semmi jelét nem mutatják, hogy jaj de na­gyon büszkék lennének az időjósló tudományukra. Mert azt mondanom sem kell talán, hogy valóban cudarrá váltott a tél. A szél ugyan lanyhult valamelyest, de a hó csak öm­lik, ömlik. Az éjszaka még mindig nem szakadozik, de az élet lassan már megindul. Az imént még csak nagy ritkán tűnt fel autó az úton, most azonban mind gyakrabban. Trabant és Mer­cédesz, kis Polski és Toyota, de most egyre megy. Szép ko­mótosan bandukolnak egy­más mögött, nincs vicsorgás, tülkölés, kiszorítósdi, a havas úton egyforma mindenki. Tö­kéletes az esélyegyenlőség. Ha valaki nem tartja be a já­tékszabályokat, törvényszerű­en az árokban köt ki. Tapogatom a fájós dere­kam, s közben eltűnődöm. Va­jon nem járnánk-e jobban, ha gyakrabban esne...? / Akár nyáron is, ősszel is. Én nem bánnám. Hiszen oly jólesik látni ezt a békét, hallgatni ezt a csendet. Ráférne máskor is erre az országra. Nem csak ilyen nagy télben. Balogh Géza Rigók a parkban Nézőpont ) Múltunk térképei Balogh Géza O tthoni könyvtáram leg­becsesebb darabja kö­zé tartozik két vaskos, apró betűkkel teleírt könyv: a fe­hérgyarmati, illetve „A nyírbátori járás földrajzi nevei.” E, laikusokat elré­misztő két cím mögött való­ságos kincsesbányát talál a szűkebb környezetében szí­vesen kutakodó elme. A több ezer helynév ugyanis, a nyelvtudományi értékein túl, millió információt szolgáltat egy sereg más, a gazdaság- történet, a természeti és gaz­daságiföldrajz, a lélektan, a néprajz területéről is. A múltunkról. A szakemberek évtizedek óta tudják ezt, ezért is indult meg, még a hatvanas évek elején az országban e nevek gyűjtése. Elsőként a Zala megyeiek tették le az asztal­ra munkájuk gyümölcsét, de hamarosan jelentkezett a mi megyénk is. Am Mező And­rásnak „A baktalórántházi járás földrajzi nevei" című kötete után a gyarmati járás neveire több mint tizenhét évet kellett várni, a bátori, f m illetve szálkái járás földrajzi neveit kötetbe foglaló mun­ka is csak a nyolcvanas évek végén jelenhetett meg. Azóta csend van. Igaz, egy ilyen kötet költ­ségeit nem lehet fedezni né­hány ezer forintból. A ko­rábbi könyvek is csak úgy jelenhettek meg, hogy a deb­receni egyetem nyelvészei— köztük a tiszakóródi szüle­tésű Kálnási Árpádé a fő­szerep— olyan járási, váro­si vezetőkre bukkantak, akik felismerték, hogy a gyűjtés, s a kötetbe foglalás nem pusztán a nyelvtudomány belső ügye, szükség van az ő anyagi hozzájárulásukra is. Am azóta is hiába várjuk az újabb köteteket. Pedig a szellemi potenciál meglen­ne. S nem csupán Debrecen­ben, de itt Nyíregyházán is, ha más intézménynél nem, a tanárképző főiskolán min­denképp. Am a főiskola mintha nem tartaná annyira fontosnak ezt a munkát. Már csak azért is, mert tudják ők is, az idő sürget. Még néhány év, s elmennek azok az öregek, akik még mesélni tudnának a kutatók­nak. Félő, magukkal viszik a titkot. A múltunkat. Tavaszi gallyazás Balázs Attila felvétele Kommentár Mosoly és kerékpár Cselényi György r* okakkal ellentétben, én »3 örültem a keddi viharos szélnek. Gondoltam, az autó- és buszbűzös városa­ink levegőjét talán segít ki­cserélni. Jó-jó, a légszeny- nyezés tekintetében me­gyénkben még nem tragikus a helyzet, de akik kénytele­nek Nyíregyházán, a Kos­suth téri csúcsforgalomban nap mint nap közlekedni, azok olykor igencsak áhítoz­nak a jobb levegő iránt. Nem beszélve a pestiekről. De mit lehetne tenni a helyzet javításért? Amikor a belvárosi forgatagban az autósok egy kerékpárost szinte megmosolyogtak, ak­kor láttam újból: nálunk az emberek szemléletbeli fo­gyatékossága talán az anya­giak hiányánál is nagyobb probléma. Mert egyáltalán nem biztos, hogy a biciklis sajnálandó szegény ember. Az utóbbi időben egyre több jó anyagi körülmények kö­zött élő embert látok gyalog, vagy kerékpárral közleked­ni. A légszennyezés csökken­tésének egyik kézenfekvő módja — amire a budapesti felhívások is gyakran utal­nak—az, ha akinek nem fel­tétlenül szükséges, nem megy autóval Ez nyilván nem hoz átfogó megoldást, de a sok kicsi sokra mehet. Például Zürichben körülbe­lül fél éve ingyen kölcsö­nözhetők kerékpárok. Az ak­ció annyira sikeres, hogy azt több más városra is ki akar­ják terjeszteni. Már szinte hallom az ellenvetéseket: nálunk a „drótkecskéket” ellopnák stb. Lehet, de azért mégis meg kellene próbálni. Valamikor az önkiszolgáló boltok létrehozása is képte­lenségnek tűnt, s lám, már évizedek óta ott vásárolunk. De annyi bizonyos, a bicik­liseknek jobban kellene vi­gyázniuk, mert Magyaror­szágon (megyénkben is) ren­geteg halálos balesetet idéz­nek elő, s azok szenvedő ala­nyai is... Vajon hazánkban mikor jutunk el oda, hogy a nagy­városban kocogó, kerékpá­rozó ember nem lesz gúny tárgya?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents